2010. december 13., hétfő
4:15-re volt beállítva az ébresztő az órámon, de már 3:40 körül felébredtem. Kicsit próbáltam visszaaludni, de már nem nagyon ment. Az is zavart, hogy itt-ott megcsípett egy-két szúnyog az éjszaka, hiába volt szúnyogháló az ablakon, ezek szerint egy-kettő mégis bejutott. Önmagában nem olyan nagy baj, egy kis Fenistillel rögtön elmulasztható a viszketés…csak most be vagyok tojva egy kicsit a maláriától. Van nálam maláriagyógyszer, persze, csak ne legyen rá szükség…
…
4:30-ra itt volt a taxi, a szokásos, kissé rozoga, régi japán járgány. A reptér nincs is olyan közel a városközponthoz, a távolsághoz képest nem volt sok a 7000 kyat.
A belföldi járatok külön terminálon mennek, ez már sokkal kevésbé „előkelő”, mint a nemzetközi. Olyan 70-es, 80-as évekből ittmaradt feelingje van, bár a berendezés egyes tárgyai, például a váróban a széksorok, modernebbek.
Az Air Bagan check-in gyorsan megvolt, most a gép indulására várok.
…
Alig pár perccel több, mint 1 óra a menetidő Yangontól, talán 1 óra 10 perc körül. Mikor a géphez kivitt a busz, még éppen sötét volt, mire felszálltunk, már kezdett pirkadni. Nagyjából mire elértük az utazómagasságot, megjelent az első napsugár is.
Ereszkedéskor már jobban látszik a táj a kelő nap fényében, a fák még nagyon hosszú árnyékot vetnek nyugat felé.
Valamiért több helyen is nagy, kiszáradt folyómedreket látok, talán a száraz évszak miatt egyes folyók csak időszakosak? Lehet, hogy más oka van… ? Nem tudom.
Bagan nem nagy reptér, de a terminálépület kívülről szépen ki van csinosítva. A gép (ATR-72-es) továbbmegy Mandalay-be, tehát nem száll le mindenki, bár elég sokan jöttek ide is.
Gyalog sétálunk be a terminálba, belföldi járat lévén nincs útlevél-ellenőrzés. Van viszont bagani belépési illeték, nem a reptérre, hanem a régészeti területre. Olyasmi ez, mint Kambodzsában Angkornál, a külföldieknek „bérletet” kell váltaniuk, és azzal szabadon járkálhatnak a templomok között. 1 hétre 10 dollár a kártya ára, olcsóbb mint Kambodzsában a 3 napos volt, és gyorsan el is készül, nem kell hozzá fénykép.
A Kumudara Hotelből, a szálláshelyről kijöttek elém, behoztak. Ez is egy, a Lonely Planet által ajánlott hely, elsőre jónak is tűnik. A templom-síkság szélén van, innen is látni több szentélyt. Félig-különálló bungalók vannak, olyasmi, mint Bhutánban az Olathang volt. Kisebb házak a főépület mellett, külön bejáratú szobák. A verandák a templom-síkságra néznek. Van úszómedence is, de még nem próbáltam ki, és nem is biztos, hogy ki fogom, mivel nincs nálam fürdőgatya.
Még kicsit kóválygok a kevés alvás miatt, a gépen el-elszundítottam pár percre, de az nem volt az igazi. Az idei nap teljes egészében rendelkezésre áll a templomokra (több ezer van belőlük a síkságon!), úgyhogy hamarosan, előbb-utóbb csak nekivágok a „sightseeing”-nek.
…
A rövid pihenő is jó volt, ha viszonylag kevés is, de gondoltam, hogy majd este kialszom magam. Így aztán, hogy kihasználjam a napot, 10 óra körül elindultam a szállóból. Bagan bejárására több lehetőség is van, de a motor-, mopedbérlés nincs köztük, külföldinek valamiért nem adnak bérbe motort. Kicsit olyan a helyzet, mint Kambodzsában, Angkorban, ahol szintén a kismotor volna az ideális a viszonylag nagy terület bejárására, de ott sem lehetett bérelni (2006-ról beszélek), valamiért viszont a fővárosban, Phnom Penh-ben igen.
A többi lehetőség: egész napra kibérelni egy kocsit, sofőrrel (ez drága, 40 dollár körüli), gyalogolni (ehhez azért elég nagyok a távok), bringát bérelni, vagy lovaskocsit fogadni.
Első napon a lovaskocsi mellett döntöttem, nem mintha lusta volnék biciklizni, csak még nem ismertem sem a terepet, sem a távolságokat. Az egy dolog, hogy az ember kinézi a térképről, hogy mi milyen messze van, de a térképről nem nagyon derül ki az, hogy milyen minőségű utak vezetnek az egyes templomokhoz.
Úgy voltam vele, hogy erre a napra legyen a lovaskocsi, és holnap, amikor még lesz itt egy nagyon bő fél napom, jöhet a bringa, akkorra már tudni fogom, hogy mi merre, hogyan.
A lovaskocsit úgy kell elképzelni, hogy gyakorlatilag egy kétkerekű alkotmány, amit hivatalosan „kordé”-nak neveznénk, de annál azért jobb. Egy ló van befogva eléje, maga a kocsi-rész pedig elöl-hátul nyitott, és felette egy kicsit ekhósszekér-stílusú ponyvatető. Az ülés párnázott, ami nem egyszerűen a kényelem miatt fontos, hanem azért, mert a rázós utakon reggeltől estig kissé kikészülne az ember hátsó fele. A rázást egyébként viszonylag enyhíti és tompítja, hogy ennek a járműnek jó nagy kerekei vannak, tehát nem „vesznek fel” minden apró kátyút.
Összességében egész kényelmes, bár a luxustól azért messze áll. A fogat bérleti díja 20 dollár volt egész napra, reggeltől estig, ebben minden benne volt (várakozások, stb.)
Emellett döntöttem tehát, és hamarosan neki is indultunk. A „sofőr” úgy-ahogy beszélt angolul, így alapdolgokat el tudott mondani, és kérdezni is tudtam tőle.
A térképről és az útikönyvből előzetesen kinéztem, hogy melyek azok a templomok, szentélyek, amiket fel akarok keresni, és körülbelül milyen sorrendben. Egyelőre megadtam neki az első hely nevét, aztán már mentünk is. A ló olyan kellemesen lassú tempóban, a könnyebb helyeken kis ügetésben ment, a nehezebb helyeken lépésben.
A Kumudara elől elindulva egy rissz-rossz földúton kanyarogtunk át a mezőkön, míg ki nem értünk az „Old Bagan” felé vezető főútra.
Bagant és környékét nagyjából úgy érdemes elképzelni, mint egy hatalmas háromszöget, aminek a két befogója észak-déli, illetve kelet-nyugati, az átfogója pedig délnyugat és északkelet között feszül. Az északkeleti csücsökben van a reptér, a délkeletiben a New Bagan nevű „városrész”, vagy inkább falurész (itt van több középkategóriás szálláshely is, például a Kumudara, ahol lakom). Az észak-déli befogón van Old Bagan, a régi városrész, amit egy romladozó fal is körbefog, a háromszög belsejében levő mezőn pedig a templomok legnagyobb része. Nem olyan kicsi ez a háromszög, az „átfogó” megvan 7-10 kilométeres, tehát bejárható a terület, de időt is kell hagyni rá. Annyiban könnyebb a dolog, hogy a terep jórészt sík, bár apróbb emelkedők vannak rajta. Ami a környezetét illeti, a távolban kisebb hegyek (vagy nagyobb dombok) is látszanak kelet felé, a nyugati oldalon levő „befogót” pedig az Ayeyarwady (régen Irrawaddy) folyó határolja. Összességében mintegy 40-45 négyzetkilométernyi területről lehet szó.
Bagan története 1044-ben „kezdődött”, amikor Anawratha király megkezdte uralkodását, később pedig egyesítette a sok kiskirályságból álló országot, felvette a theravada buddhizmust, és erős birodalmat alapozott meg. Korban tehát nagyjából a „burmai Szent Istvánnak” felelt meg, csak térben voltak egy kissé távol egymástól.
Bagan területén ő alapította az első templomokat, és ha már a Szent István-i párhuzamnál tartunk: ő sem sokat lacafacázott az új vallás és az új királyság megerősítésénél. A buddhista szent iratok és kegytárgyak nagy részét addig hagyományosan a mon nemzetiség szerzetesei őrizték, és amikor Anawratha parancsba adta nekik, hogy mindezt adják át számára, illetve az új templomok számára, ők pedig ellenszegültek….akkor egész egyszerűen katonasággal vette el mindezt. A nagy királyt egyébként egy vad bivaly támadása ölte meg később, de az általa alapított dinasztia még jó 200 évig uralkodott, és minden uralkodója további templomok sokaságával bővítette Bagan épületegyüttesét. Ez a két évszázad volt Bagan aranykora, a templomépítés időszaka. A hanyatlás a 13.század végére jött el, amikor is az egyik uralkodó, Narathihaphati ugyan még felépíttette a fényűző Mingalazedi pagodát, de közben sikeresen leapasztotta a kincstárat is, és ezzel sebezhetővé tette a várost….márpedig 1287-ben Kublaj kán serege megjelent ezen a vidéken, és nem sokaknak kegyelmezett..
A következő évszázadok során Bagan régi fénye már sosem tért vissza, és igazából csak a 20.század végén, a turizmus fellendülésével került vissza újfent a térképre. (előtte még, 1975-ben egy újabb pusztítást kellett elszenvednie, ami egy földrengés képében érkezett). „Jelentősebb” dátum még 1990, amikor az ország vezetése, a katonai junta a régi városrész lakóinak nagy részét áttelepítette a pár kilométerre fekvő, ma már Új-Bagan-nak nevezett településrészre. Újnak lehet, hogy új, de aszfaltozva csak a főbb utak vannak, tehát infrastrukturálisan nem biztos, hogy annyira nyerő dolog volt a csere. De hát vitatkozni nem lehetett, persze…
Mint írtam, a szálláshelyem, a Kumudara Hotel is ezen a területen van, de nagyon jó helyen: éppen a templom-síkság szélén, tehát a szobákból lehet is látni a magasabbra tornyosuló szentélyek némelyikét!
Ma már 4000-nél (igen, négyezernél) is több kisebb-nagyobb szentély van elszórva a síkságon, ezek közül persze csak néhány tucatnyi az igazán nagyméretű és híres templom, nagyon sok szentély egészen apró, és bent, a bozótos mélyén alussza álmát.
Az első templom, amit kinéztem, a Thatbyinnyu volt, ez Ó-Baganban van. A lovaskocsis ember az odavezető úton szólt, hogy útbaesik két másik érdekes templom is, szerinte megnézhetném. Tekintve, hogy az egyes helyekre külön nem kell belépőt fizetni, örültem a javaslatnak, így az első megállóhelyünk a Nan Paya lett.
Ez Bagan egyik, nagyon kevés olyan temploma, ami korábban nem buddhista, hanem hindu templom lehetett, erre utal az is, hogy a szentélyt tartó 4 oszlopon Brahma-ábrázolások láthatók domborműben.
A templomot védelmező különös lény a külső falon látható domborművön jelenik meg, ez a Makkara, ami 5 állat keveréke. A lába oroszláné, a teste halé, a farka lóé, az orra (ormánya) elefánté, a szája pedig krokodilé.
Mindezt persze nem az ujjamból szoptam, hanem egy elsőre nagyon kedves lány magyarázta el. Még gyanútlan voltam, mikor odajött azzal, hogy történelmet tanult az egyetemen, és igazából csak az angolját akarja gyakorolni. Tudom, ez naivitás a részemről, és gyanakodtam is egy kicsit, de erősködött, hogy nem kér pénzt, csak magyaráz egy kicsit. A vége persze az lett, hogy a túra után odavitt az egyik standhoz, ahol szuvenírek voltak kirakva, és némi küzdelem után 5 dollárért rám sózott egy kis figurát. Ő persze nagyobb árura, illetve több pénzre gondolt, de annyira azért én sem voltam palimadár. Ha úgy vesszük, ez is egy tanulópénz volt (nem is olyan veszettül drága), és a többi templomnál, ha odajött valaki (mert jöttek persze), a szokásos szöveggel, hogy „where are you from, how much time do you spend in Bagan, how do you like Bagan?”, akkor már alapból hárítottam, hogy nem kell idegenvezető, illetve nem veszek semmit.
De hogy a pozitívumot nézzük, a lány tényleg sok mindent elmagyarázott a templomról, ami benne sem volt az útikönyvben, tehát még csak azt sem mondhatom, hogy a semmiért húzott le 5 dollárra.
A Nan Paya után a közvetlenül mellette levő Manuha Payát néztem meg, ami már nagyobb, egyértelműen buddhista templom volt, és szerencsére nem nagyon voltak látogatók. A bejáratnál csak egy srác próbálkozott azzal, hogy vegyek tőle festményeket Baganról, de más nem.
A Manuha Paya ma szépen felújított, egészen modernül kinéző templom, a nevét Manuháról, a mon királyról kapta, akit a 11.században itt tartottak fogva. Elrendezése olyan, mint a legtöbb bagani templomé: a bejárat egy kis szentélybe vezet, ahol egy hatalma Buddha-szobor áll. Az épület alapvetően négyzetes, egy négyzet alakú „körfolyosó” fut körbe a tömör központi mag körül. A folyosók közepén ugyanúgy kijáratok nyílnak, tehát a négyzet négy oldalának közepein van egy-egy ki- illetve bejárat. Van olyan is, ahol ezek csak ablakok, nem pedig ajtók, de a forma, az elrendezés ugyanaz. Általában ezekben a nagyobb „szobákban” is Buddha-szobrok vannak, a kijárat felé néznek.
A Manuha Paya után visszaszálltam a lovaskocsira, és továbbmentünk Ó-Bagan felé, ahol a Thatbyinnyu templom áll. Ez az épület arról is nevezetes, hogy Bagan legmagasabb temploma, neve pedig annyit tesz, mint: „A Mindentudás Szentélye”.
Sok más bagani templomhoz hasonlóan ez is négyzetes, a külső részén pedig piramis-szerűen emelkedik a csúcs felé, a felsőbb szinteken kis teraszok vannak. Több más templomban külső, vagy belső lépcsőkön át fel lehet jutni ezekre a teraszokra, ahonnét csodá kilátás nyílik, de a Thatbyinnyu-ban sajnos nem lehetett. Apránként, nézelődve itt is körbejártam a folyosót, bár állandóan belebotlottam egy nagyobb, kissé hangos kínai vagy koreai csoportba.
A következő templom, ahová elkocsiztunk, az óvárosi résztől távolabb, bent a „templommezőn” fekvő Shwesandaw Paya volt. (lábjegyzet: amikor „óvárost” emlegetek Old Bagan kapcsán, ne egy klasszikus európai óvárosra gondoljunk. Old Bagan ma is egy falura hasonlít, a házak között néha száz méteren át erdősávok vannak, az egészet pedig három oldalon egy romladozó városfal, a negyediken az Ayeyarwadi folyó határolja.)
A Shwesandaw is az aranykor elején, a 11.században épült, és már távolról látható a fenséges, 5 teraszos, meredeken emelkedő piramis-szerű épület. Itt már szerencsére fel lehetett menni a külső lépcsőkön, és milyen jól tettem, hogy felmentem! A legfelső teraszról 360 fokos körpanoráma tárul az ember szeme elé. (na jó, mondjuk, hogy egyszerre csak 270 fokos, hiszen még itt is fölém tornyosul a központi sztúpa, vagy torony).
A külső lépcsők nagyon meredekek, helyenként 2-3 fok jelent egy embermagasságot, ez is sokban emlékeztetett Angkor Watra, illetve az angkori templomok közül többre. A különbség az volt, itt most Bagan javára, hogy a lépcsők jó karban voltak, nem voltak gömbölyűre kopottak és töredezettek, sem pedig korlát nélküliek, mint Angkorban. (miért mondom azt, hogy „most Bagan javára szólt a különbség”? Nos, ez megint szubjektív vélemény, és nem akarom előre lerontani annak az értékét, amit még a következőkben írok, hiszen Bagan is csodás hely….de bevallom, a szívemhez most is Angkor áll közelebb, hogy már láttam Bagant)
A Shwesandaw felső teraszán elég sokáig maradtam, folyton körbe-körbe mászkáltam, alig bírtam betelni a látvánnyal. Lentről, az utakról is állandóan látni valahol egy-két templomtornyocskát a fák, bokrok felett, de innen, a „páholyból” feltárult előttem az egész Bagan-síkság, és nem csak a nagyobb, híresebb templomok, de az egészen aprók is látszottak. Nem nagyon lehet szavakkal leírni, talán ha annyit mondok, hogy „fenségesen pazar”, vagy „időtlenül csodás”, azzal megközelítem egy kicsit. Noha tudtam, hogy több ezer templom van a síkságon, nem akartam elhinni most, hogy a saját szememmel láttam, hogy ez valójában milyen mennyiség!
Egy másik külföldi társaság is volt ott, huszonéves osztrák fiatalok, 2 srác és 2 lány, bringával voltak. Egyébként nekem is az jutott eszembe, hogy ha kisebb haveri társasággal vagyok, akkor már első nap bringára pattantam volna, együtt mégis könnyebb.
Az viszont megerősített a döntésem helyességében (mármint abban, hogy erre a napra lovaskocsit béreltem), hogy a síkság belsejében levő templomok némelyikéhez nagyon rossz, sok helyütt mélyebb homokos út vezet, ami biciklivel csak nehezen járható. Ezeken persze eltévedni is könnyebb, mint a töredezett aszfaltú főúton, ahol azért van néhány „tereptárgy”, amik alapján be tudja tájolni magát az ember. Úgy voltam, hogy nagyon is jó, hogy most megismerem a távolságokat, és felfedezem azokat a templomokat, amikhez nehezebb eljutni, holnap pedig jöhet bringával a maradék egy része!
A Shwesandaw felső teraszáról már látszott a nem túl messzire, pár száz méterre levő következő célom, a Dhammayangyi. Ez az egyik leginkább impozáns, vagy talán leghatásosabb, leginkább „nagydarab” templom a bagani síkságon, bár a „nagydarab”-ot egyáltalán nem úgy értem, hogy nem volna kecses. Inkább egy nagy, kolosszális monolit szerkezetnek tűnik, akár egy maja piramis.
Nem csak a távolból tűnik azonban annak, hanem belül is inkább a méreteken ámul el az ember. A többi bagani templomhoz hasonló a szerkezete: alapvetően négyzetes, a belső szentély körül pedig két, koncentrikus folyosó fut körbe, szintén négyszöget formázva. A Dhammayangyi persze olyan magas, hogy ezek a folyosók az óriási belmagassághoz képest egészen keskenynek tűnnek…vagyishogy nem „tűnnek”, hanem „tűnik”, ugyanis a két folyosó közül csak a külsőn lehet körbesétálni a templomot, a belsőt ugyanis még a 12.században betömedékelték, így oda nem lehet behatolni. Az okát pontosan nem tudom, de a keringő legendák szerint arról is szó lehetett, hogy az akkori uralkodó, Narathu király olyan kegyetlen zsarnok volt, hogy a halála után a munkások és a helybeliek így akartak bosszút állni rajta, vagyis hogy direkt „elrontották” Narathu életének fő művét.
A külső „körfolyosó” (mármint annyiban körfolyosó, hogy körbeveszi a középpontot, de amúgy egy négyzet négy oldalának felel meg, akár a többi templomban) tehát hosszú, keskeny és magas, sőt, elég sötét is. Vannak olyan templomok Bagan-ban, ahol ezek a folyosók több átjáróval „kötődnek” a külvilághoz, de a Dhammayangyi-ban nem egészen, így inkább csak a négyzet sarkainál, a folyosók végén tör be egy-két nagyobb fénypászma.
Már éppen kezdtem volna fellélegezni, hogy itt végre nyugi van, és nem akarnak minden percben rám akaszkodni valamilyen „remek üzleti ajánlattal”, mert az egyik ilyen, kívülre vezető ablakmélyedés-szerűségben lekuporodhattam a földre, és nyugodtan olvasgathattam az útikönyv adatait a templomról, illetve jegyezgethettem a benyomásaimat….amikor már ott is termett két srác. Szokásos „bevezető kérdések”: „Hello my friend, where are you from?” „Where do you stay in Bagan?”. Azt azért meg kell adni, hogy volt bennük némi üzleti érzék, mert mikor mondtam, hogy magyar vagyok, az egyik suhanc rögtön előszedett 2 db 200-as, és 1 db 100 Ft-os érmét, azzal, hogy érdekelné, mennyit is érnek ezek. Mondtam, hogy az 500 forint, az kb 2.5 dollár, mire erősködni kezdett, hogy vegyem csak meg tőlük annyiért, de ő, mivel jó barát, 2 dollárért is odaadja.
Ezek olyan kellemetlen, nemszeretem helyzetek, mert egyfelől valahol meg tudom érteni, hogy a burmaiak nagyon szegények, és minden lehetőséget megragadnak, hogy némi kis pénzhez jussanak, én nagyon nem csípem, ha rám akaszkodnak. Nem arról van szó, hogy nem tudom lerázni a helyenként pióca-kitartású alakokat, de ez úgy elrontja az ember napját, és megkeseríti a szája ízét. A két srác mindenesetre nem volt erőszakos, inkább csak rámenős, de nem hagytam magam. Nem arról a 2 és fél dollárról van szó, de gyakorlatilag ingyen odaadott pénz lett volna. Ha mondjuk épp másnap repültem volna vissza Európába, akkor még üsse-kavics alapon belementem volna a dologba, de így, hogy még hónapokig leszek úton, nem volt szükségem 500 forintra. (lábjegyzet: ha valaki esetleg hüledezne, hogyan kerültek 200 meg 100 forintos érmék a bagani síkságon, Burma közepén császkáló sráchoz, arról is van némi tapasztalatom: az ilyen „turistás” helyeken sokszor mennek oda azzal a külföldihez, hogy „emlékbe” kérnek tőlük a saját országuk pénzéméiből. Ez még akár kedves kérésnek is tűnhet, sőt, velem is előfordult már, hogy adtam. Ezek szerint tehát nem sokkal előttem egy másik magyar is járt erre, és adhatott a srácnak 500 forintot)
A Dhammayangyi környéke viszont nyugodt, csendes volt, és amikor sikerült végül leráznom a srácokat, ballagtam még egy-két kört a templom belsejében, csak néhány másik turista vetődött arra ilyenkor, a dél utáni tűző napsütésben. Szeretem az ilye környezetet: kissé romladozó, régi templom, mohlepte kövekkel borított előtér, az épület mellett egy-két árnyas fa, közel-távol pedig csak a természet, és kisebb-nagyobb templomok. Ha „csak” ezzel találkozik az ember, és nem a ráakaszkodó „árusokkal”, akkor nagyon békés, kikapcsolódást nyújtó, töltekezésre alkalmas hely Bagan…. :)
…
A Dhammayangyi után ismét felkapaszkodtam a lovaskocsi hátuljába, és indultunk tovább a nem túl messze, úgy 1 km-re fekvő Sulamani Pahto felé, amelyik a Lonely Planet szerint „Bagan egyik legszebb temploma”. Az ilyen leírások persze szükségszerűen szubjektívek, de az is igaz, hogy a Sulamani egészen „pofásan” néz ki, a körülményekhez képest rendben van tartva a környéke, és szemet gyönyörködtető, virágos bokrok-fák veszik körül a kerítést. (lábjegyzet: ha volnának botanikai ismereteim, most sorolhatnám, hogy mik, de sajnos nem tudom, és legfeljebb csak gyanítom, hogy ez az oleander. Mindenesetre a lényeg, hogy szép :)
A Sulamani-nál a külső kapuban kellett levenni a cipőt, innentől a templom bejáratáig még egy kb 20-30 méteres, téglával kirakott gyalogút vezet, aminek a kétoldalán árusok bódéi, kis üzletei álltak. Az volt az érdekes, hogy éppen itt, a Sulamani-ban sikerült végre megmenekülnöm a felhajtóktól és tukmálóktól, még az árusok is bágyadtak voltak, nem nagyon aktivizálódtak, bár ennek az elsődleges oka valószínűleg az volt, hogy kora délután, 1-2 óra körül jártunk, a nap erősen tűzött, és az értelmes emberek inkább sziesztáztak. Csak egy idősebb néni kínálgatott kitartóan hűtött üdítőt, de a nagy melegben jobban esett a víz, ami nálam volt. A bolond európai meg hadd mászkáljon éppen ilyenkor a napon, ha neki ehhez van kedve…ők inkább pihentek :)
Itt, a Sulamani-nál egyébként már én magam is kezdtem fáradni, hiszen nagyon kora hajnal óta talpon voltam, még Yangonban keltem hajnal 4 óra előtt…most pedig már eltelt a nap jó része, és a forróság természetesen engem is bágyasztott. Ezt a templomot éppen ezért már sietősebben, pontosabban kevesebb érdeklődéssel jártam be, amiben annak is szerepe volt, hogy az előzőek után nem nyújtott sok újdonságot: ugyanolyan négyzetes belső tér, folyosó, amin körbe lehet sétálni a szentélyt, és a négyzet négy oldala mindegyikének közepén egy-egy, a kijáratok felé néző Buddha-szobor.
Úgy is lehetne mondani, hogy az ember egy idő után templomokból is „túl tudja adagolni magát”, hiszen az élmények terén is véges a befogadóképességünk.
Úgy döntöttem, hogy még egy, a Sulamani-hoz nagyon közel fekvő templomot megnézek, aztán jöhet az ebéd, és majd utána meglátom, hogy mihez lesz kedvem.
A következő templom a Thabeik Hmauk volt, ami az útikönyv leírása szerint egy „mini Sulamani”. Ez igaz is volt, az viszont sajnos nem, hogy a Lonely Planet állítása szerint itt, a Sulamani-val ellentétben fel lehet menni a külső párkányzatra, ahonnét körbe lehet nézni.
Alapból egyébként a bagani templomok úgy vannak megépítve, hogy fel lehetett menni a magasban futó külső teraszokra, akár külső lépcsőkön (mint például a Shwesandaw-ban), vagy belső járatokon…visszont sok helyen eleve le vannak zárva ezek, hogy a sok turista ne tegye tönkre az évezredes épületeket. A Thabeik Hmauk felső szintjén éppen renoválási munkákat végeztek, így emiatt volt lezárva a felfelé vezető út.
Így aztán gyorsan megnéztem belülről a templomot, majd kívül is körbejártam. Itt már turisták sem nagyon voltak, csak a templomkert külső falán belül, az egyik fa árnyékában, néhány bódéban voltak (laktak) helybeliek. Ezt egyébként több bagani templomnál is megfigyeltem, úgy tűnik, hogy egy-egy „templombokornak” a helyben lakó családok egyfajta gondnokai lehetnek, akik felügyelnek a környékre.
Itt éppen ebédfélét főztek a fa alatt, nyílt tűzön, egyébként sem tűnt valami luxus-szállásnak a kunyhójuk. Ahogy körbementem, egy morgósabb kutya rohant oda, és mérgesen megugatott, de egy öregasszony mély torokhangon megrótta, és gyorsan lecsitította.
(lábjegyzet: ami a renoválást illeti, éppen ez az egyik oka, hogy Bagan nincs fent az UNESCO Világörökség-listáján, holott egészen kiemelkedő emberi alkotás, felér a kambodzsai Angkorral. A mianmari katonai junta azonban sok helyütt az UNESCO bevonása nélkül, modern anyagokkal és eljárásokkal renováltatott több templomot is, ezzel elrontva az eredetiségüket. Mindezek mellett felépíttettek egy 60 méteres kilátótornyot is a templom-síkság kellős közepén, az UNESCO véleménye szerint ezzel is belerondítottak a tájba. Ezek a szakmai érvek megalapozottak lehetnek, de bennem azért ott a rossz érzés, hogy némi politika is van a dologban, és a világszervezet ezen a módon akart „törleszteni” egyet a junta tábornokainak. Ez persze, mondom, csak megérzés, hiszen az UNESCO szigorú tud lenni, a Drezda környéki folyóvölgyet is levették a Világörökség-listáról, amikor egy, a tájba nem illő híd épült oda az elmúlt években)
A Thabeik Hmauk után már jócskán benne jártunk a délutánban, 2 óra is elmúlt, és kezdtem „túltöltődni” az élményekkel, így arra jutottam, hogy ideje ebédelni, és pihenni egyet – annál is inkább, mivel kora hajnal óta talpon voltam. Az ember persze igyekszik kihasználni az idejét, és nekem is ez a napom, illetve a másnap délelőtt volt „ott” Bagan-ra, de azért túlzásba sem lehet, illetve szabad vinni az élménygyűjtést.
Az útikönyvből kinéztem ugyan egy jó kis éttermet, de az Nyaung Oo-ban, vagyis az északi részen volt, és nem lett volna értelme több kilométert lovaskocsizni, csak emiatt. Sőt, a lovaskocsi gazdája és kocsisa is mondta, hogy az oda, meg a visszaút egy napra azért sok lenne a lónak. Így aztán megkérdeztem, tud –e valami jó helyet ajánlani, ami közelebb van. Természetesen tudott, hiszen a taxisok (illetve esetünkben, Baganban, a lovaskocsi-gazdák) az efféle információk letéteményesei. Az is igaz, hogy egy ilyen esetben, ha az ő kezükbe tesszük le a döntést, akkor benne van az is, hogy olyan helyre visznek, ahonnét baksist kapnak, de ami nem annyira jó…de úgy voltam vele, hogy hébe-korba meg lehet kockáztatni.
Végül is egyáltalán nem bántam meg a döntést, a fickó egy nagyon kellemes, árnyas helyre vitt, Old Bagan-ban a Sarabha Restaurant-ba. Trópusi helyhez illően, „kiülős” hely volt, egy tető alatt, vagyis falak nem voltak, csak egy szépen megépített nádfedeles tető, amit oszlopok tartottak. Tiszta és kulturált hely volt, látszott rajta, hogy egyértelműen a turisták számára készült. Még egy kis kertje is volt, buja növényzettel és virágokkal, amit éppen akkor locsoltak, és a tűző trópusi napon a csillogó vízcseppek még szebb külsőt kölcsönöztek a környezetnek.. na jó, most már abbahagyom a költészetet, mielőtt csöpögőssé válna… :)
Szóval a Sarabha-ban remek ételeket lehetett kapni, burmai viszonylatban közép-áron, ami nemzetközi viszonylatban azt jelenti, hogy még mindig nagyon olcsó… :)
Az Ázsiában szinte obligát „noodle soup”, azaz tésztás leves kiváló volt, és utána ezúttal –„rúgjunk ki a hámból”-alapon kacsasültet rendeltem. Ez is finom volt, bár teljesen egyben sütötték meg a kacsát (természetesen kibelezve), így kissé munkás volt lefejteni a húst a csontokról, de azért nagyon ízletes volt. Az ebédre a koronát a desszert tette fel: általában nem szoktam desszertet kérni, de most kipróbáltam a párolt banánt kókusz-szósszal…..hát, mit mondjak: nem akarok szuperlatívuszokat pufogtatni, így csak annyit jegyeznék meg, hogy mennyei volt….
Ebéd után belefért egy kis ejtőzés, üldögélés az árnyékban, és már ugyancsak késő délután volt, amikor továbbindultunk a lovaskocsival. Mivel, ahogy írtam, nem akartam túlzásba vinni az élményszerzést, már csak két megállót céloztam be: a folyópartot, és a napnyugta megnézéséhez egy másik templomot.
Bagan az Ayeyarwady (régen Irrawaddy) partján fekszik, ez a fenséges és hatalmas folyam valami olyasmi Burma számára, mint Laoszban, Thaiföldön, Kambodzsában és Vietnamban a Mekong. Lassan hömpölyög, de méltóságteljesen, és valaha ez volt az ország fő ütőere. Ma is bőven van szerepe a közlekedésben, de persze inkább a teherszállításban. Léteznek ugyan személyszállító hajók is, de a külföldi turisták közül inkább csak azok választják ezt, akik az élményre kíváncsiak, és bőven van rá idejük. Nem egy utolsó élmény persze például Mandalay-től „lecsorogni” az Ayeyarwady-n a deltáig, de hát arra több napot kell rászánni.
Én bőven megelégedtem azzal, hogy sétálhatok egyet a folyam partján, így arra kértem a lovaskocsis embert, hogy a Bu Paya nevű szentélyhez vigyen, ami éppen a parton fekszik.
A Bu Paya a látványosabb bagani templomok egyike,mivel a sztúpája ennek is aranyozott, így már messziről látszik a csillogása. (természetesen a „messziről inkább úgy értendő, hogy a folyó irányából, vagy az Ayeyarwaddy/Irrawaddy túlsó, jobb partjáról, mivel a sztúpa nem olyan magas, hogy kiemelkedjen a környező fák közül, ha Ó-Bagan felől érkezünk)
A formája igen különös, nem a szokásos, ég felé törő és folyamatosan, arányosan keskenyedő és hegyessé váló sztúpa, hanem sokkal inkább emlékeztet a hagymakupolás orosz templomokra. Magát a nevét, a Bu Payá-t is valószínűleg ezért kapta, mivel a „paya” a szentély, pagoda, a „bu” pedig burmai nyelven lopótök-félét jelent. Ez találó elnevezés.
Az eredeti, csaknem kétezer éves szentély sajnos szinte teljesen elpusztult az 1975-ös földrengésben, amely több kárt okozott Baganban, mint a korábbi évszázadok alatt az idő foga és az emberek keze….de később sikerült teljesen rekonstruálni, és ma már, ha nem is az eredeti épület, de annak újjáépített változata pompázik egy kis magaslaton az Irrawaddy partján.
A szentély mellett elsétálva leballagtam még a folyópartra is, ahol kisebb-nagyobb motoros bárkák voltak kikötve, egy kicsivel feljebb pedig komolyabb kikötő is volt.
A folyóparton látszott, hogy minden talpalatnyi helyet igyekeznek kihasználni: ahol lehetett, még zöldségeket is ültettek. Bagan óvárosa egy kicsivel, 10-20 méterrel a közvetlen folyópart felett terül el, de a szűk domboldalba is épült néhány ház: szegényes otthonok, láthatóan a halászok, hajósemberek kunyhói. Ahogy feljebb sétáltam, láttam, hogy egy sóderszállító bárkáról tizenéves fiúk-lányok vesszőkosarakban pakolják ki az anyagot. Nem éppen kellemes munka, háton cipelni a sóderrel megrakott kosarat, mezítláb, ráadásul félig a folyó vizében, mert a bárkára felvezető palló nem ért ki egészen a szárazföldig. Európai, felsőbbrendű szemmel most könnyű volna azt mondani, hogy ez igen kezdetleges és borzasztóan kevéssé hatékony munkamódszer, de a valóság az, hogy egy nagyon szegény országban, ahol a gépesítés főleg vidéken alig létezik – nos, inkább elismerésre méltó, és kissé szívszorító, hogy mennyire igyekeznek, és dolgoznak.
(lábjegyzet: 2008 májusában csapott le Burmára a Nargis ciklon, ami az emberiség történelmének egyik legpusztítóbb természeti csapása volt. A szélviharban és az áradásokban a becslések szerint 140.000 ember veszett oda. Igen, száznegyvenezer! Többen haltak meg, mint a 2004-es cunamiban, és 30-szor annyian, mint a 2001-es terrortámadásokban, de róluk kevesebbet tud a világ, mert csak egyszerű burmai emberek voltak. A katasztrófa okozta károkat csak kegyetlenül tetézte, hogy a burmai katonai junta napokig-hetekig egyszerűen nem engedte be a segélyszállítmányokat és a segélymunkásokat, és aztán is csak nagyon vonakodva. Azt persze mondani sem kell, hogy maga a kormányzat sem nagyon sietett az emberek segítségére, pedig a legnagyobb város, Yangon szenvedett igen komoly károkat. A burmaiak kitartása, és önfenntartó küzdőszelleme itt mutatkozott meg igazán: ha már nem segített rajtuk senki, akkor saját kézbe vették a romeltakarítást, a segélyezést és az újjáépítést. Csónakokon vittek élelmet és vizet az elárasztott területekre, kézifűrésszel kezdték eltakarítani a kicsavart fákat, és egyáltalán, maguk gondoskodtak magukról, a „segíts magadon, az Isten is megsegít” elve alapján. Cinikusan csak annyit tennék hozzá, hogy a mondat első fele igaz volt, de a második nem annyira.
Jobb sorsra érdemes nép, remélem, egyszer ők is feljebb jutnak majd…)
No de vissza Bagan-ba! A folyópart bejárása után már lassan alkonyba hajlott a délután, így megbeszéltem a lovaskocsi gazdájával, hogy az aznapi utolsó úticélunkhoz indulunk. Ez a Pyathada nevű templom, amelynek fel lehet mászni a felső, külső teraszára, és az útikönyv szerint ez az egyik legnépszerűbb naplemente-figyelő hely. Annyiban nem ment egyszerűen a dolog, hogy közben szólt a kocsisom, hogy egy másik lovaskocsis ismerőse azt mondta, hogy a Pyathada ma este le van zárva, mert éppen idelátogatott Than Shwe tábornok, a junta vezetője. No, gondoltam magamban, ez érdekes lehet, de valahogy furcsának tűnt. Éppen itt volna a tábornok úr, és éppen oda akarna menni? Nem tudom, hogy azért mondta –e ezt a fickó, hogy valami közelebb levő helyre kelljen csak mennie, vagy csak az ismerőse ivott aznap többet a kelleténél, mindenesetre abban maradtunk, hogy menjünk csak oda a Pyathadához, aztán majd meglátjuk, hogy be lehet –e menni. Tényleg kíváncsi voltam a naplementére! Nem mintha olvadozóan romantikus alkat volnék, de azért egy szép naplemente tényleg nem utolsó élmény.
Ahogy a lovaskocsival közeledtünk a pár kilométerre levő Pyathada felé, látszott, hogy másoknak is ugyanez az ötletük támadt, tehát a hely tényleg népszerű. Mondanom sem kell, Than Shwe tábornoknak nyoma sem volt sehol, be lehetett menni, és a lovaskocsi gazdája is azt mondta, hogy fogalma sincs, miért mondott ilyesmit az ismerőse.
Maga a templom, a Pyathada nagyjából ugyanolyan, piramis-szerű építmény, mint a többi bagani szentély, de most nem is a belseje érdekelt, hanem a kilátóterasz.
Érdekes, és hogy úgy mondjam, „igazibb” volt abban a tekintetben, hogy nem voltak sehol feliratok, vagy korlátok, mint a nyugat-európai hasonló helyeken (vagy akár aznap délelőtt, a Shwesandaw-ban!), tehát a falakon belül, és fent, a külső részen is korlát nélküli, kanyargő kőlépcső-fokokon kellett felmenni a korlát nélküli teraszra. Engem nem zavart, sőt, izgalmas jelleget kölcsönzött a kirándulásnak, de aki tériszonyos, az gondolja meg kétszer is, mielőtt felmegy!
Ahogy írtam, már gyülekeztek a turisták, mivel 20-30 perc volt hátra a naplementéig. Érdekes, hogy általában az ilyen helyeken szinte mindig ugyanazokat az „arcokat” lehet látni: azok, akik elzarándokolnak Baganba, és este felmásznak egy ilyen templomra, azok a turisták valahogy egészen máshogy néznek ki, mint a Phuket szigetén nyugágyban heverészők. Mindez persze lehet, hogy csak az én képzelgésem, de határozottan így éreztem.
A sokszínű társaságot csak egy japán vagy koreai csoport zavarta meg, akik folyton vihorásztak, kiáltoztak, miközben egymást fotózták. Nem mintha nem lett volna ugyanannyi joguk ott lenni, mint bárki másnak, de láttam, hogy a visongás nem csak engem zavart.
Ezzel együtt, a naplemente csodálatos volt, tényleg megérte eljönni és felmászni ide.
Nagyon emlékeztetett arra, amikor 2006-ban Laoszban jártam, és Luang Prabangban a Phu Si templomdomb tetejéről ugyanígy figyeltem a szintén páratlan naplementét a Mekong felett. Ott azért egy kicsivel több turista szorongott!
…
Miután lebukott a nap, persze még nem volt teljesen sötét, de azért értékeltem a templom gondnokainak figyelmességét, akik apró gyertyákat raktak az épület belsejében lefelé vezető szűk lépcső fokaira, hogy az ember lássa, hová is lép.
Mire leértem, már ott várt a lovaskocsis ember is, és mondtam neki, hogy akkor mára végeztünk, csak a Kumudara Hotelbe menjünk vissza.
Ez nem is volt olyan közel, mint gondoltam, vagyis légvonalban nincs messze, de az erre-arra kanyargó földutakon majdnem egy órába telt az a néhány kilométer.
Időközben teljesen besötétedett, és amikor kiértünk a köveútra, kissé fura élmény volt az éjszakai forgalmat látni – ez nem volt ugyan valami nagy, de a motorok, autók nagy részén vagy semmilyen lámpa nem égett, vagy csak az egyik fényszóró, vagy valamilyen pozíciólámpa. Olyan motorossal is találkoztunk, akinek a fényforrása a vezető homlokán levő fejlámpa volt! Kissé kísérteties volt, de látszólag hozzászoktak ehhez a közlekedési módhoz, így én sem éreztem veszélyesnek. Amikor éppe
.jpg)
