2010. november 30., kedd
Reggelre már jól voltam, csak a lábaim voltak még gyengék egy kicsit a tegnapi megerőltetéstől. A hangulatom viszont sokkal jobb volt, mint tegnap este, és teljesen úgy éreztem, hogy visszatért az energiám. Ezzel együtt persze még óvatos duhaj voltam, és nem kezdtem el ugrándozni, hiszen tegnap este még rendes lázam volt.
Reggelit is csak módjával ettem, de szerencsére volt pl. rizs-kása, az meg egy kevés cukorral nem árthat.
Este már olyan gondolatok jártak a fejemben, hogyha még mindig rosszul leszek, és nem akar javulni a dolog, akkor semmiképp nem tudok visszamenni Kathmanduba, egyrészt azért, mert a légitársaságok betegeket nemigen vesznek fel, másrészt meg betegen nem pont Kathmandu az a hely, ahova vágyom. Egy lehetséges opción gondolkoztam még, bár ez nem kevés költséggel járt volna: vagy Bhutánban maradni, míg meggyógyulok (orvosi ok lévén, nyilván hosszabbították volna a vízumot), vagy pedig hagyni Kathmandut a fenébe, és venni egy DrukAir-jegyet Bangkokba, ott vannak a régió legjobb kórházai, Szingapúrt leszámítva. Ez utóbbi megoldással csak az lett volna a gond, hogy az egyik táskámat ott hagytam a kathmandui guesthouse-ban, hogy ne cipeljek magammal mindent Bhutánba…és hogy azt hogy hozattam volna el, arról gőzöm sem volt.
Szerencsére azonban jobban lettem, lázam már semmi sem volt, így indulhattunk.
8:40-kor távoztunk az Olathang szállóból, röviden beugrottunk a postára lapokat feladni, még nem volt nyitva, de volt ott pár postás az épület előtt, a nyitáshoz készültek. Mondjuk azt, hogy postások, csak Karma révén tudtam meg, hiszen ők is ugyanúgy a nemzeti viseletbe, gho-ba voltak öltözve, és egy szállító pickup-ból pakoltak éppen kifelé valamit. Nagyon rendesek voltak, segítettek, vagyis odaadhattam a lapokat, és azt a négyet is, amihez még nem volt bélyegem. 100 ngultrumot otthagytam a srácnál a bélyegekre, megígérte, hogy nyitáskor ezeket is elintézi.
Utána már csak a reptérre mentünk, ami nem volt több 7-10 percnél, hiszen eleve Paróban voltunk. A legtöbb időt még az vette igénybe, hogy a futópálya „túlsó” oldalán van a terminál, mármint a város felől nézve, és így az egész repteret meg kellett kerülni, hogy odajussunk.
Hamar odaértünk, aztán búcsút vettem Karmától és Chimitől, a sofőrtől. Mindketten nagyon segítőkészek voltak az egész út alatt, még az olyan idióta kívánságaimnál is, mint mikor egyszer Thimphuból kifele menet hirtelen arra kértem Chimit, hogy most gyorsan álljunk meg, mert láttam egy addig még nem látott bhutáni rendszámot, ami le akarok fotózni…. :)
Ami Karmát illeti, vele is nagyon megtaláltuk a közös hangot: nagyjából egykorúak vagyunk (nálam 2,5 évvel fiatalabb), sok tekintetben közös az érdeklődésünk és a gondolkodásunk. Az út végére, én legalábbis így éreztem, már inkább barátnak tekintettem őt, mint idegenvezetőnek. Tudom, hogy az ilyesmi hamis érzés is lehet, és nem hiszek az amerikai „óh, mi egy nagy család vagyunk” álságos eszméjében, de itt tényleg nem egy nagy csoportról volt szó, hanem csak mi ketten beszélgettük végig ezeket a napokat.
A becsekkolás könnyen ment, sikerült jobb oldali ablak menti helyet kapni. Ez megint azért volt fontos, mármint hogy a jobb oldalon legyen, hogy láthassam az Everestet.
Mivel éppen ennek érdekében korán mentem ki a reptérre, a gyors becsekkolás után még bőven volt időm a tranzitban. Nekem még mindig újdonság egy kicsi a wifi, hiszen laptopom sem volt idáig, és otthon megszoktam a szélessávú állandó kapcsolatot. Paróban viszont a reptéren megint volt ingyen wifi, így egy kicsit a naplót is tudtam írni a gépen, egy kicsit pedig netezhettem is.
Hatalmas forgalom persze nem volt, és a beszállókaput sem lehetett eltéveszteni, ebből ugyanis csak 1 darab volt… :) Ez viszont bőven elég is, hiszen belföldi légiforgalom nincs (Paro az egyetlen reptér Bhutánban, bár már vannak tervek egy belföldi kis reptérre a keleti országrészben), nemzetközi viszonylatban pedig a Druk Air-nek 5-6 célállomása van talán (így hirtelen fejből: Kathmandu, Bangkok, és Indiában Delhi, Bagdogra, Kalkutta). Rajtuk kívül csak egyetlen külföldi társaságnak van repülési engedélye Bhutánba: a nepáli Buddha Air-nek, akikkel én is érkeztem, de nekik is csak 2010 augusztusa óta.
Úgy bő egy órai várakozás után, 5-10 perc késéssel indult végül a Druk Air kathmandui járata. Amikor kisétáltunk a terminálból a géphez, még utoljára körülnéztem, csináltam pár fotó a reptérről és Paróról, aztán magamban elbúcsúztam Bhutántól.
Ja, és az is nagyon tetszett, hogy a reptéri rakodómunkások, és a kisebb irányítók a láthatósági mellény alatt ugyanúgy gho-t hordanak... :)
Utolsó benyomások: nem Shangri-La, ahogy sokan mondják (hiszen tökéletes hely, paradicsom nem létezik), de nem is elzárt, megközelíthetetlen középkori királyság. Valahol a kettő között, a régmúlt és a modern kor határán egyensúlyoz, próbálva megtartani saját értékeit és hagyományait.
Bevállalom, ha ez csöpögősen hangzik, de őszintén mondom, hogy a szívemből ott maradt egy kis darab Bhutánban. Megszerettem ezt a kis országot, azzal együtt, hogy tökéletesen tudom: 5 nap alatt teljes képtelenség mély benyomásokat szerezni. Ahhoz, hogy valaki itt éljen, sokkal alapvetőbben kell megismernie a helyet, az embereket, a hátteret. Mégis, úgy éreztem, hogy ösztönösen vonzódom Bhutánhoz, a bhutániakhoz, és egyes helyeken kifejezetten otthon éreztem magam (ahogy már írtam egy párszor, azért is, mert Thimphu a jól ismert és kedves helyekre hasonlított).
Jórészt azzal a szándékkal jöttem Ázsiába, hogy keressek valamit, ami új, frissítő, megnyugtató vonást hozhat az életembe. Ennél pontosabban én sem tudom körülírni, de azt tudom, hogy Bhutánban egy kis darabkát találtam ebből… :))
…
A gép nagyon kellemes, hangulatos belsővel bír, bár tulajdonképpen nem jobb, mint egy jó, átlagosan szépen karbantartott Airbus, de mégis öröm volt beszállni ide. A stewardessek pedig ismét nagyon-nagyon kedvesek, mint Ázsiában általában. (tudom, hogy ők sem mind élnek-halnak a vágytól, hogy a gyakran hülye utasok idióta kívánságaival törődjenek, de mégsem látni azt a "műanyag mosolyt", mint sok európai légitársaságnál...vagy, uram-bocsá! ..néha egyenesen unott arckifejezést, amit már láttam Wizzair-es "sztyuviktól")
Paróból a felszállás sem volt kevésbé látványos, mint a leszállás, bár a Druk Air Airbus 319-esét már nem döntögethették olyan meredeken és cowboy-stílusban a pilóták, mint a Buddha Air sokkal kisebb Beechcraft-ját. Ezzel együtt nagyon izgalmas és élvezetes volt a felszállás, azért is, mert észak felé szálltunk fel, tehát abba az irányba, ahonnét Kathmanduból jövet leszálltunk. A kis domb megint ott a futópálya végénél, a földtől elemelkedés után másodpercekkel már döntik is a gépet jobbra, aztán pedig balra. Közben meredeken emelkedünk felfelé. A Paro-völgy fölé sok száz méterrel magasodó hegykoszorúból is ki kell törni, így állandó kanyargás közben emelkedtünk egyre feljebb, mintegy dugóhúzóban. Épp úgy, mint leszálláskor, csak most fordított előjellel… :)
A repülés élvezetes volt, hiszen ismét páholyból láthattam a Himalája fenséges vonulatát, benne a kiemelkedő Everesttel….csak túl rövid ideig tartott mindez, hiszen Kathmanduig éppen egy óra alatt van a menetidő.
Ja, és a hegycsúcsok mögül kikandikáló táj, az nem más, mint Tibet, azaz a Tibeti-fennsík, innen nézve a Himalája "túlsó oldalán"... :)
Kathmandu mindig tud meglepetést okozni, ahhoz képest, hogy az első érkezéskor milyen sokat kellett várni a poggyászra a Qatar Airways járata után (plusz még a külön sor a vízumosoknál), most pikk-pakk kint voltam. Vízumom már volt (többszöri belépésű), a poggyász meg nagyon hamar kijött a szalagon. Igaz, itt már rögtön tudni lehetett, hogy Nepálban vagyunk (ha valaki még nem tudta volna), mert a csomagkiadó térben 2 percen belül kétszer is elment az áram, leállt a szalag, kialudtak a lámpák. Szerencse, hogy dél volt, fényes nappal, nem pedig késő éjszaka...! Azt már megszoktam, hogy Kathmanduban rendszeresek a „programozott” áramkimaradások, (a „load shedding”-ről már írtam), no de azért a főváros nemzetközi repülőterén egy kissé mégis ciki az ilyesmi!
A reptérre kijöttek elém a Kathmandu Peace Guesthouse-ból, már elutazáskor megbeszéltem velük. Megismertem Radzs-ot, a főnököt, ő is széles mosollyal üdvözölt engem, a visszatérő vendéget (már harmadszor érkeztem meg Kathmanduba, és a guesthouse-ba).
A ház mikrobuszára várni kellett, Radzs beszélt a recepciós sráccal telefonon, aki a kocsival jött a reptérre, és mondta, hogy épp defektet kapott.
Vártam hát a reptéri parkolóban, és ismét körülvett a nepáli káosz, a nyüzsgés, aminek a távolléte annyira üdítő volt Bhutánban. Végül megjött a mikrobusz, de akkor még tovább kellett várni, mivel jött még egy vendégük egy másik járattal. Eredetileg később jöttek volna ki érte, de így, hogy „összeértünk”, mivel várnom kellett, hát bevárták őt is. Nem zavart túlzottan a dolog, végülis nem rohantam sehová.
Egy szíriai fickó volt, olyan jó 30-as, mint én, egészen jól beszélt angolul, jól eldumáltunk (amíg el nem indultunk, mert a kathmandui forgalom zaja nem túl alkalmas a beszélgetéshez).
Befelé a városba szinte már ismerősként „üdvözöltem” Kathmandut, hiszen harmadszor érkeztem meg ide. Ez is azt bizonyítja, hogy az elsőre elképesztően kaotikusnak, idegennek tűnő helyeket is meg lehet szokni lassacskán, és sok mindenbe bele lehet rázódni. Persze a kathmandui forgalomban való vezetéshez vagy halált megvető bátorság, vagy több hónapos, éves helyismeret kell, ezt egyelőre még nem mertem volna bevállalni. Robogón, motoron talán, de kocsival nem. Befelé menet még egy rendőr is leállított minket, kérte a recepciós srác iratait, de aztán –talán látva, hogy külföldiek vannak a mikrobuszban- nem szívózott sokat. A recepciós srác mondta is, hogy a rendőrségi ellenőrzés tényleg csak szívatás, vagy egyszerűen pénz kell a zsaruknak, akkor kiállnak az út szélére, és találomra lemeszelnek valakit. Másként nehéz is volna elképzelni: most gondoljunk bele, hogyan lehet közlekedési kihágásért megbüntetni valakit egy olyan forgalomban, ahol az eszetlenül, árkon-bokron-piroson át összevissza hajtás alapnorma? Vagy hogy lehetne megbüntetni valaki az izzókészlet hiányáért, ha sok kocsinak az összes lámpája sincs meg? Hát így van ez, mondta a srác, a zsaruk a pénzre hajtanak, szinte nyíltan. Mi most megúsztuk.
Erre a délutánra nem is igen terveztem mást, mint egy kisebb sétát, azonkívül pedig pihenést, hiszen a bhutáni sűrű programot, az előző napi nehéz túrát, és a lázas gyengeséget bizony ki kellett pihenni. Az erőm szerencsére már visszatért, tehát bármi is volt az egész, múlékony volt, de azért nem akartam mindjárt mindennek a sűrűjébe ugrani.
Végül elballagtam a Thamelbe, járni egyet, illetve leadni egy jó adag szennyes ruhát mosásra. Általában másnapra szokták vállalni (illetve ha reggel adja le az ember, akkor délutánra-estére), de most be kellett fizetnem az expressz, 2-3 órás szolgáltatásra, mivel másnap még délelőtt indulnom kellett a reptérre. Így persze jóval drágább volt, de inkább biztonságban és tisztán akartam tudni a nagy adag ruhát, minthogy később esetleg Delhiben rohangáljak majd mosoda után úgy, hogy már kevés tiszta ruhám van. Ez a döntés egyébként, mint később kiderült, előrelátó volt, mert a koszos, poros, szmogos delhi levegőben nem szívesen száríttattam volna a ruháimat. Az expressz mosatást, gondolom, szárítógéppel oldották meg, de tényleg megoldották: ahhoz képest, hogy délután fél 4 körül adtam le az adagot, este 6 után nem sokkal kész is volt, szépen szárazan, rendesen összerakva.
A guesthouse-ban még összefutottam Peterrel, az ötven-valahány éves angol fickóval, akivel korábban többször is dumáltunk. Ő Nepálban járt egyet, én Bhutánban, és ismét Kathmanduban találkoztunk. Mindketten másnap indultunk tovább, és mindketten Delhibe – bár nem ugyanazzal a légitársasággal, és nem is ugyanoda: ő Delhiben csak pár órát állt meg, míg az európai csatlakozására várt, én pedig eleve Indiába igyekeztem.
