2010. december 14., kedd
Hát, ahogy előző este írtam, volt mit kipihennem, és szerencsére sikerült is kipihenni! A Kumudara Hotel az egyik legjobb szálláshely, ahol eddig voltam Ázsiában, főleg akkor, ha a szoba árához mérjük! Ahogy írtam, éppen a bagani templom-mezőség szélén van, a szobák félig különállóak – azaz gyakorlatilag egymás mellé épített bungaló-szerűek, olyasmi, mintha egy sorház lenne, csak itt a „házak” bejáratai egy-egy szoba bejáratának felelnek meg. Az épület másik oldalán a terasz, amely a templomok felé nyílik, és noha maguk a szentélyek nincsenek közvetlen közelben, azért többnek látszik a síkság és a ritkás ligetek fölé tornyosuló csúcsa. Mindemellett a szobában nagyon kényelmes ágy van, továbbá légkondi (napközben nem zavar annyira a hőség, de estére szeretek légkondis szobában lepihenni, mert bár éjszakára nem hagyom bekapcsolva a hűtést, azért így a hűvösben rendesebben tudok pihenni), saját fürdőszoba, (ami tiszta!), tévé (ez mondjuk nem létszükséglet, megvagyok nélküle, bár időnként jó megnézni a BBC-n, hogy mi történik a világban). A szállónak van medencéje is (igaz, én nem használtam, mert egész nap mászkáltam, késő este meg már fáradt voltam), és az étteremben finom kajákat lehet kapni. Van egy internetszoba (a működő wifi általában ugyanannyira az ábránd-kategória Mianmarban, mint az ATM-ek, vagyis nincs), ahol korlátozottan, de ingyenes a net (minden vendégnek naponta 1 órán át, ebben az országban már ez is nagy dolog!). Ja, és ha nem mondtam volna, mindez 23 dollárba kerül egy éjszakára. A Lonely Planet azt írta róla, hogy talán egész Burmában azaz Mianmarban ez a szálláshely éri meg a legjobban az árát, és most, hogy kipróbáltam, teljesen igazat kell adnom nekik….mert még azt is hozzáteszem, hogy a személyzet is nagyon kedves és segítőkész, a szobák pedig tiszták!
Egyszóval rendesen kialudtam az előző napi embertelenül korán kelést, majd az egész napos mászkálást: este 23:10-től délelőtt 10:20-ig, vagyis 11 órát aludtam!
Ez a nap már nem állt rendelkezésemre teljes egészében, mivel kora este (18 órakor) megy a gépem, vagyis délután 4 körül a reptéren kell lenni – de a délelőtt kisebb része (hiszen sokáig aludtam), és a délután eleje az enyém!
Előző nap megfogalmazódott bennem, ahogy már írtam is, hogy első napon jobb a lovaskocsi, amíg meg nem ismerem a vidéket, hogy milyen a terep, milyen távolságok vannak, de másnap már –részint a pénz-megtakarítás okán is- jobb, ha bringát bérelek. Mivel kismotort itt nem lehet bérelni, és egész napra kibérelni egy taxit mégiscsak luxus, így a lovaskocsi mellett marad a bicikli. Az igazán elszántak persze gyalogolhatnak is, de annál azért nagyobbak a távok, hogy gyalog túl sok mindent lehessen elérni egy nap alatt.
Egyszóval, most már tényleg úgy éreztem, hogy jöhet a bringázás, és a Kumudara recepciósa mondta is, hogy ők óránként 500 kyat-ért, vagyis kicsivel több, mint fél dollárért adnak bérbe bicikliket. Ez nagyon olcsó volt, mondanom sem kell, így kapva kaptam rajta, és máris elvittem egy „drótszamarat”. Persze nem felsőkategóriás mountain-bike-ra kell gondolni, hanem egyszerű, kissé már ütött-kopott hétköznapi biciklire, ami nekem szintén a 80-as évek stílusára hajazott, de a lényeg természetesen az volt, hogy a célnak kiválóan megfelelt, és másra nem is volt szükségem!
Mivel az Old Bagan felé vezető utat már ismertem, rögtön neki is vágtam, és szerencsére az Újváros utcái teljesen négyzethálósak, így könnyű az irányt bemérni. Bármennyire „újváros” persze, az utcák nincsenek leaszfaltozva, még a Kumudarához, ehhez az egyébként kiváló hotelhez is földút vezet. Mindenesetre gyorsan kiértem az aszfaltos főútra, és indultam észak felé, Ó-Bagan irányába, ahol a legtöbb templom van, és amerre tegnap is kezdtük az utat.
Elején jól meghajtottam a bringát, aztán egy kicsit visszavettem a nagy lendületből, és óvatosabban duhajkodtam, mert a terep ugyan viszonylag sík, de apróbb, rövid emelkedők azért vannak, és egy olyan biciklin, amin nincs váltó, a legenyhébb hegymenetet is megérzi az ember… :) Így is bent voltam 10-15 perc alatt Myinkaba környékén, ami valamivel Old Bagan előtt van.
Egyébként jól lehetett menni ezzel a biciklivel, csak a kormányrúd van közel a lábamhoz, ami kissé zavart – de hát ne legyen elégedetlen az emberfia!
Hamar elértem a NanPaya-ig, ahol az előző napi túrát kezdtem, most kicsit továbbmentem, és az út jobb oldalán láttam egy „templombokrot”, oda bementem a keskeny gyalogösvényen, a bringát tolva. (lábjegyzet: „templombokor” alatt itt azt értem, hogy az út mentén, illetve beljebb a ligetek mélyén általában kisebb nagyobb „csomókban” állnak a szentélyek. Vannak egészen, szó szerint is kimagasló templomok, mint az előző napi óriások, de a több ezernyi szentély legtöbbje kisebb, és vannak egészen aprók is, olyanok, amelyekben épphogy elfér 4-5 ember. Az ilyen csoportokat, ahol 4-5-10 kisebb, közepes templom vagy szentély áll, nevezem itt most „templombokor”-nak”)
Az ilyen kisebb „templombokrok” azért hangulatosabbak, mert nincs köröttük annyi ember – sőt, mivel Baganban tényleg rengeteg szentély van, ha az ember letér a főútról, és keresgél magának ilyen kisebb szentélycsoportokat, akkor szó szerint szálegyedül élvezheti a látványt és a hangulatot! Ez a templombokor az észak felé vivő főút jobb oldalán volt, és annyit sikerült kiókumlálnom a térképről, hogy talán a Myazedi-csoport lehet, de hát végső soron mit számít a név? Az a lényeg, hogy szép, régi szentélyek, amelyeket tényleg egyedül járhattam körbe.
A bringát letámasztottam, és amennyire tudtam, gyalog jártam körbe a templomokat. Sajnos a legtöbb távolabb eső szentély zárva van, mivel itt nincsenek gondnok-családok, de ez szerencsére nem szegte a kedvemet. Amúgy is, van, ahová be lehet menni, máshol pedig nem olyan nagy a templom, hogy a rácson át ne lehessen látni a belsejét... :)
A templom körbejárása után az ösvény végétől még igyekeztem tovább haladni a terepen, mert 50-100 méterre további szentélyek is voltak, de ha nem is a szúrós aljnövényzet volt az, ami meggátolt (szerencsére hosszúnadrág volt rajtam), a kisebb-nagyobb horhosok annál inkább. Persze ezeken is át lehet mászni, aki nagyon akar, de ahhoz komolyabb túrafelszerelés kell. Szerencsére éppen elég templomot lehet elérni a fő- és mellékutakon, illetve az ösvényeken.
Eztuán visszamentem a főútra a bringával, majd tovább kerekeztem észak felé, Old Bagan-ig. Itt volt ugyanis még egy nagyobb templom, amely az előző napi programból időhiány miatt kimaradt, viszont mindenképp meg akartam nézni, mielőtt elmegyek Baganból: ez az Ananda Pahto volt. Korábban már néhány másik szentélyről is írtam, hogy a Lonely Planet, meg szerintem is a legimpozánsabb bagani templomok egyike, de azt hiszem, a belső terek pompájában az Ananda Pahto tényleg verhetetlen. A Lonely Planet ezt írja róla: „the finest, best preserved and most revered among the Bagan temples”, vagyis a „bagani templomok közül a legcsodásabb, legjobb karban megőrzött, és a legnagyobb tiszteletben álló”. A „legjobb karban megőrzött” kitételhez azért hozzá kell tenni, illetve ki kell egészíteni, hogy a „legszebbenb helyreállított”, mivel az 1975-ös földrengés sajnos ezt a szentélyt is csúnyán megrongálta. Ma azonban az Ananda Pahto ismét régi fényében tündököl, és látható is, hogy ez nem csupán turistalátványosság, hanem nagy tömegekben keresik fel a burmai hívők is.
Az biztos, hogy kívül-belül is igen impozáns a templom: aranyozott csúcsos tornyai, belül pedig a négyzetes „körfolyosó”.
Ennek a négy középső pontján négy hatalmas, aranyozott teakfa Buddha-szobor tekint az arrajárókra.
Az eredeti épület 1105-ben készült el, és a Dhammayangyi-val ellentétben szerencsére nem tömedékelték be a belső körfolyosót, így mind a kettőt körbe lehet járni.
A négy hatalmas aranyozott Buddha-szobor mellett a folyosók magas falai minden oldalon kisebb-nagyobb falifülkéket rejtenek, amelyekben apróbb Buddhák és bódhiszattvák szobrai állnak.
Nem is azt mondanám, hogy olyan impozáns, vagy lenyűgöző, mint például a kissé túldíszített Szent Péter-bazilika, hanem inkább magával ragadó, békességet árasztó hely.
Miután megnéztem az Ananda Pahto-t, volt még időm arra, hogy a régi bagani városfalakon áthaladva észak felé, Új-Bagan, azaz Nyaung Oo irányába kibringázzak az óvárosból, és olyan templomokat is megnézzek, amelyek felé tegnap a lovaskocsis túrán nem is jártunk.
Nagyon sok időm már nem volt, mivel délután vissza kellett érnem a szállásra, onnan pedig a reptérre..de annyi igen, hogy az egyik nagyobb templom, és néhány kisebb még beleférjen. Nem volt konkrét célom, hogy melyik templomot nézzem meg, egyszerűen csak tekertem észak felé, és úgy voltam vele, hogy amelyik szimpatikus, oda bekarikázok, és azt fogom megnézni. Így is lett, a főútról jobbra kellett letérni egy kis bekötőúton az egyik nagyobb templomhoz, és a térképről, meg a szentély előtti tábláról beazonosítottam, hogy ez a Htilominlo lesz.
Ezt a templomot az építtetőjéről, Htilominlo királyról nevezték el. A tábla szerint ő „az a király, akinek 3 neve volt” : Zeyathein-kha, Nadaungmyar és Htilominlo. Hogy pontosan miért volt 3 neve az uralkodónak, és ennek mi a jelentősége, azt nem tudtam meg, de azt igen, hogy a templomot 1218-ban építtette. Röviden eszembe jutott, hogy Magyarország abban az időben hol tartott, és miként élt: nálunk ez a nagy kataklizma, a tatárjárás előtti korszak volt.
(lábjegyzet: az interneten sikerült is találnom egy grafikus térképet az akkori világ egykorú állapotáról, mármint hogy melyik vidéken milyen királyságok, birodalmak léteztek akkor.
Érdekes dolog elnézegetni, a bagani birodalomnak (másik átírásban Pagan, a térképen is így szerepel), és a középkori Magyar Királyságnak semmi kapcsolata nem lehetett egymással, hiszen Európában ekkoriban, több évtizeddel Marco Polo utazása előtt még szinte semmit sem tudtak Ázsiának erről a fertályáról…. és mégis, egyazon időben létezett mindkét birodalom a Földön. Nálunk az Árpád-házi királyok uralkodtak, a mai Burma területén pedig Htilominlo, aki végül felépíttette ezt a vörös téglából épült, nem is alacsony (46 méter magas) szentélyt)
A Htilominlo után lassacskán már visszafelé vettem az irányt. Nem kellett rohannom, de azért elkésni sem akartam. Mielőtt beértem a régi városfalakon belüli Ó-Baganba, még egyszer letértem az útról, és sikerült még egy kisebb templolmbokrot felfedeznem. A „felfedezés” persze nem volt nagy tett, hiszen a főútról látszottak a tornyok.. :)
Tetszett ez a csoport, mert kissé elhagyatottabb volt, bár ez nem azt jelentette, hogy rossz állapotúak voltak az épületek. Illetve, hogy pontosítsak, az volt az érdekes, hogy voltak köztük egészen romladozó szentélyek is, az apróbbak között viszont akadt néhány, amit teljesen felújítottak – olyannyira, hogy még a padló kövei is fénylenek.
Ezek előtt általában tábla hirdette, hogy melyik család, vagy híres személyiség adományából valósult meg a felújítás, akik ezzel a kegyes cselekedettel valamelyik elhunyt szerettük lelki üdvéért akartak tenni valamit. Bizony, ezekben a dolgokban nem is áll olyan távol a kereszténység az ázsiai vallásoktól….Európában, a nagy templomokban, katedrálisokban is hány meg hány olyan kápolna van, amit valamelyik középkori nemes család, vagy gazdag kereskedőfamília finanszírozott, hogy ez a jótett a túlvilágon a javukra váljék!
Kellemes volt mászkálni a kisebb, közepes templomok között, és a kisebbekben tényleg teljesen egyedül lehettem, igaz voltak olyan kicsik is, amelyekbe talán 4-5 ember férhetne be kényelmesen.
Ezek után megint felpattantam a „drótszamárra”, és tekertem vissza, Ó-Bagan felé, ahol még egy ebéd is belefért. Mivel előző nap nagyon megkedveltem a Sarabha Restaurant-ot, most is oda tartottam, és most sem kellett csalódnom benne: a chiliszószos csirke is volt olyan finom, mint tegnap a sült kacsa.
Ebéd után még ejtőztem egy kicsit, aztán újra fel a bringára, és mentem vissza a Kumudara Hotelbe. Jó kis tekerés volt, ezen a napon összesen szerintem olyan 10-15 km-t bringázhattam, de jól is esett a testmozgás. No igen, egy olyan embernek, aki „normális” esetben a számítógép előtt ülve dolgozik egész nap, már ez is élmény… :)
A Kumudará-ban rendesek voltak, mondták, hogy délután 4-ig használhatom a szobát. Ez nagy engedmény, hiszen a szállodákban, panziókban általában déli 12 óráig kell kijelentkezni, vagy ha az ember tovább is maradni akar, akkor általában ki kell fizetni még egy napot.
Egyszóval, a Kumudará-ra csak a legjobbakat tudom mondani, és minden érdek nélkül, nagyon melegen ajánlom annak, aki esetleg Burmába látogat!
Elindulás előtt még internetezni is tudtam egy kicsit, és noha a net lassú volt, én nagyon nagyra értékeltem, hogy egyáltalán volt (és hogy nem kellett külön fizetni érte), hiszen, ahogy korábban már írtam, Mianmarban az is nagy szám, ha talál az ember rendesen működő netet!
4 órakor kellett tehát kijelentkeznem, nem is éltem vissza a jóindulatukkal, 4 előtt készen voltam, kijelentkeztem, fizettem. Előre megbeszéltem, hogy a kocsijuk, ami előző nap értem jött a reptérre, most ki fog vinni. Így a gép indulásáig persze bőven maradt még időm, több óra is, de ez nem zavart, mert ha van valami, amit utálok, az a késés. Sokkal jobban szeretek inkább bőven, jóval korábban odaérni bárhová, mintsem hogy elkéssek. Egy reptéren különben is vannak ülőalkalmatosságok, nálam meg van laptop és könyvek, tehát biztosan nem unom el magam.
A reptéri fuvar díja emlékeim szerint most is 7000 kyat volt, mint előzőleg. Mivel nem volt nálam éppen annyi burmai pénz, 10 dollárt adtam oda a sofőrnek, ami elvileg kb. 8500 kyat, de ő 2500-at adott vissza. Gondoltam, hogy ő tudja, mennyiről volt szó.
A bagani reptét (Nyaung Oo Airport), ahogy már előzőleg írtam, nem egy nagy épület, de becsületükre legyen mondva, kívülről szépen megcsinálták, rendbehozták. Nem hivalkodó, de díszes, burmai stílusú a külseje.
A belseje olyan átlagos, semmi különleges. Mivel nem nemzetközi reptér, hanem csak burmai belföldi járatokat fogad és indít, ezért a felszereltsége is alapszintú. Alig pár check-in pult van, elektronikus kijelzők pedig nincsenek. A 4-5 check-in pult a néhány belföldi légitársaságé, az Air Mandalay pultjánál (én velük repültem) filctollal írják fel egy fehér táblára az aznapi gépek indulását-érkezését. (lábjegyzet: én magamban csak „nyelviskola-táblának szoktam hívni ezeket, amikre filctollal lehet írni, és aztán egy különleges szivaccsal letörölni…a 80-as évek végén, a nyelviskolákban láttam először ilyen táblát… :)
Csomagszállító szalag sincs, a becsekkoláskor feladott poggyászokat kézzel viszi hátra egy ember, kint pedig felrakja egy kézi targoncára, és azon tolja ki a repülőhöz.
No, kiderült, hogy nemcsak én jöttem jócskán korán, de a gép is késéssel indul majd. Az Air Mandalay járata Heho-ból indul, leszáll Mandalay-ben, onnan jön Bagan-ba, Baganból pedig megy tovább Yangon-ba. A becsekkolást intéző fiú mondta, hogy Mandalay-ből eleve kb 1 óra késéssel fog jönni a gép, tehát innen sem 18:00-kor, hanem talán 19 óra felé megy majd tovább. Az viszont praktikus volt, hogy legalább be lehetett csekkolni, így a nagy táskámat nem kellett magammal cipelnem, hanem leadhattam.
Miután leadtam, azért így is el tudtam tölteni az időt: kerestem egy kényelmesebb széket, leültem és írtam az útijegyzeteket, aztán pedig kimentem a terminál elé, és sétáltam egy jót.
Sőt, még képeslapokat is tudtam venni az egyik reptéri árusnál, így szinte mindenkinek írhattam, akinek akartam. Érdekesség volt számomra, hogy ugyanannél az árusnál lehetett bélyegeket is kapni, és az egyes bélyegek nem ugyanolyan „szerkezetűek” voltak. Már nem emlékszem pontosan, de talán 500 kyat kellett minden lapra, és nem csak ugyanolyan, hanem más-más bélyegeket is vettem. Az egyik típus a „nyalókás” volt, vagyis az, amit Európában is megszoktunk: meg kell nyalni, és aztán lehet felragasztani. (tudom, sok helyütt már még újabb, öntapadós bélyegek is vannak, de én jobban szeretem az „igaziakat”, amiket még a régimódi módszerrel kell felragasztani). A másik típust viszont arról ismertem fel, hogy hiába nyaltam meg, csak nem akart felragadni. Nem értettem a dolgot, és visszamentem a pulthoz, kérdeztem az elárusító lányt, hogy mi a gond, mire rögtön mondta (félig angolul, félig mutogatva), hogy igen, az egy másik fajta, azt be kell kenni ragasztóval. Nagyon kedves és segítőkész volt egyébként, volt is nála egy tálka, amiben csiriz-állagú ragasztóféle volt, és kérés nélkül rögtön nekiállt beragasztózni és felrakni a lapokra azokat a bélyegeket, amelyek ezt igényelték.
Utána leültem, megírtam a lapokat, és még nem is végeztem az összessel, mire szóltak, hogy megjött a gép Mandalay-ből (45 perc késéssel végül), lehet menni a biztonsági ellenőrzéshez.
(lábjegyzet: szintén az érdekesség, sőt, manapság már a kuriózum kategóriájába tartozik, hogy a burmai belföldi járatokon még valódi, papír repülőjegyem volt, igaz, hogy kézzel kitöltve. Európában 2003-2004 körül, amikor robbanásszerűen kezdtek terjeszkedni a fapados légitársaságok mifelénk is, akkor terjedt el igazán az elektronikus jegy, és az elmúlt pár évben szinte minden légitársaság áttért ezekre. A mostani utazás során még Bhutánba is elektronikus jeggyel mentem, igaz a Tara Air nepáli belföldi járatán is olyan, kézzel írt, régi típusú repjegy volt, mint Burmában)
Egyszóval bementünk a tranzitba, itt még 10 percet kellett várni, aztán mehettünk is ki a géphez. Kijelző tábla, vagy hangszóró persze nem volt. Abból lehetett megtudni, hogy kezdődik a beszállás, hogy a kifelé vezető ajtót egyszer csak kinyitotta egy srác. Hát ennyi. Figyelni kell, az biztos… :)
Az Air Mandalay is a Délkelet-Ázsiában, meg a világ sok táján elterjedt rövid távú kis utasszállítóval, a turbólégcsavaros ATR-72-essel repül Bagan és Yangon között, akárcsak az Air Bagan. Ezúttal nem kaptunk számozott ülőhelyeket, mivel a gép nem üresen jött, hanem már fent voltak rajta a Heho-ból, és Mandalay-ből érkezők. Így aztán „free seating” volt, vagyis mindenki oda ült, ahová kedve tartotta, és ahol még szabad hely volt.
(a Ryanair-en, Wizzair-en már egészen hozzászoktam ehhez a módihoz, de Ázsiában most volt először alkalmam tapasztalni, a többi társaság, még a „fapadosok” is számozott helyeket adnak ki)
Rövid, kb 1 órás volt az út Yangon-ig, ahová este 8 óra körül érkeztünk meg. A reptéren két külön terminálépület van (közvetlenül egymás mellett) a belföldi és a nemzetközi járatok számára. A nemzetközi terminál teljesen modern és fejlett, a belföldi (ahová most megérkeztünk) csak kicsivel „több”, mint Bagan reptere. Csomagkihordó szalag itt sem volt, egy rakodó kézben hozta oda az én táskámat is. Ilyet még Kambodzsában, a Siem Reap-i reptér belföldi részén sem láttam, ott egy targoncán hozták be a csomagokat, és egy nagy pultra pakolták ki. Ennek persze nincs különösebb jelentősége, épp csak megemlítem, mint tényt.
A reptérről taxival mentem be a már ismert szálláshelyre, a Mother Land Inn 2-be, ahol előre meg volt beszélve, hogy érkezem vissza Baganból, tehát fenntartották a szobát.
Egy kicsit még bóklásztam este a környéken, bár Yangon belvárosába már nem akartam bemenni. Nagy „társasági” élet nincs, de az emberek kint vannak az utcán, a kisboltok működnek, a szabadtéri lacikonyhákon sül, fő az étel. Ilyenkor, este persze óvatosabban kell sétálni…no nem azért, mintha a helybeliek fenyegetően lépnének fel, vagy ki akarnának rabolni (külföldiek elleni erőszakos rablótámadások szinte alig fordulnak elő Burmában). Sokkal inkább az az óvatosság gyakorlati oka, hogy a járdák és az úttestek elég hepehupásak, gödrösek, a közvilágítás pedig kissé hiányos – így vigyázni kell, hogy ne lépjen rossz helyre az ember.
A séta után hamar visszamentem a szálláshelyre, aztán aludni tértem.
