2010. november 29., hétfő
Reggel 7:30 indulás Taktshang-ba.
A falvakban iskolába igyekvő kicsik-nagyok, kemény lehet hétfő reggel suliba menni. Eszembe jutott a 80-as évek vége, amikor Békásmegyeren laktunk, és az, hogy mennyire nyűgös dolog volt a hűvösödő őszi reggeleken elbaktatni a Kelta utcai iskoláig. Hát bizony onnan most elég messze voltam…de jelenlegi lakhelyem, a Budafoki és Karinthy utcák sarkának zajos, kissé koszos környékétől is!
Karma szerint sok falunak van közös iskolája, van, hogy 6-7 km-eket gyalogolnak ide-oda. Mi nagyjából 10-15 kilométert mentünk felfelé a Paro-völgyben a kocsival, ott még egy rövid, felfelé tartó úton elértük a hegy lábát, de aztán következett a gyaloglás. Sőt, kemény kapaszkodás, hiszen még innen, „lentről”, azaz 2200 méterről is majdnem 900 méternyi szintkülönbséget kellett legyőzni!
Korán, 8 felé indultunk el felfelé a parkolóból, még hideg volt. Ahogy a nap kisütött, melegebb lett. Nem könnyű kapaszkodás, de 1-2 „lihegős” pihenővel egészen jól ment.
Két kisebb pihenő után értünk el egy „cafeteriá”-hoz, vagyis teaházhoz, valamivel több, mint félúton. Itt nagyobb pihenőt tartottunk, és igencsak jól esett a forró tea. A teaház teraszáról egészen pazar kilátás nyílt a hegyoldalba ékelt Taktshang-kolostorra, ami már csak pár száz mérerrel volt felettünk.
Továbbindulás, fel a kilátópontig.
Ez is szép kapaszkodó volt, de csak az elején, onnan már fokozatosan enyhült a kaptató. A kilátópont még nem a kolostornál van, de közel hozzá – a Taktshangról készült fotókat általalában innen „lövik”
A kilátóponttól még egy kis nehézség, hogy hirtelen ereszkedni kell 80-100 métert egy meredek, részint lépcsős gyalogúton, amely elhalad a hegy oldalában, majd megint ugyanennyit kapaszkodni, hogy feljussunk magához a kolostorhoz.
Önmagában nem egy kibírhatatlan út, de én itt már kezdtem kidobni a taccsot. Nem a kimerültség, vagy izomfáradtság miatt, mert eddigre már egész jól hozzászoktam a himalájai kapaszkodókhoz és a meredek ösvényekhez. Az ok az egyre egyre erősödő gyomorgörcs volt, ami fokozódó általános gyengeséggel párosult. Nem egy kellemes párosítás. Alaposan végiggondolva, arra jutottam, hogy az előző napi ebéd, pontosabban a szárított vörös chili lehetett a gond, mert a zöld chilikkel soha nem volt semmi bajom. Már előző este jelentkezett némi hasmenés, de annak nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, ez nem mindig utal fertőzésre, néha egy szokatlan, erősebb fűszer is kiválthatja. Sokat kell inni, esetleg pár széntablettát bekapni, aztán annyi.
Ez azonban most érezhetően komolyabb volt, az egyre erősödő gyengeség (nem kimerültség, mert az más) pedig arra utalt, hogy némi lázam is van. Hát, a lehető legrosszabbkor! Minthogy azonban idáig már eljutottam, mindenképp fel akartam menni a kolostorig, és nem bántam meg hogy így döntöttem. Az utolsó kapaszkodó már elég nehéz volt, gyakran álltam meg pihenni, de még egyszer mondom, nagyon megérte!
A Taktshang, vagyis Tiger’s Nest (Tigris Fészke) talán egész Bhután leghíresebb kolostora és egyik nemzeti jelképe, de általában a buddhista világban is hírneve van.
Ez aligha meglepő, mivel egészen drámai helyen áll, egy keskeny sziklapárkányon, szinte beékelve a függőleges sziklafal és a szakadék közé. Az épület alatt közvetlenül egy 4-500 méteres mélység tátong… !
A legenda szerint maga Guru Rinpoche alapította a kolostort, amikor egy repülő tigris hátán megérkezett erre a helyre. Sajnos én egyetlen repülő tigrissel sem találkoztam, amelyik a hátára vett volna, drótkötélpályás „lanovka” pedig nincs (szerencsére!! Ez ugyanis lerontaná a völgy, és a hely szépségét), így aztán marad a fárasztó kaptatás. A történet szerint Guru Rinpoche itt meditált egy barlangban, hónapokon át, és ezek után képes volt legyőzni a helyben lakozó démont.
A Taktshang később Bhután egyik legszentebb helyévé vált, a Zhabdrung, Ngawang Namgyal is többször felkereste, és természetesen állandó zarándokhely. A mai kolostor elődjének számító épületet, az első kőből rakott lhakhang-ot 1692-ben emeltette a helyi kormányzó, a penlop.
Sajnos a Taktshang sem kerülhette el minden bhutáni dzong és kolostor átkát, a vajlámpások okozta tűzesetet: egy kisebb tűz 1951-ben, egy komolyabb pedig nem is olyan régen, 1998-ban tört ki, és utóbbi elpusztította az épületek nagy részét. A teljes újjáépítés 2000-ben, a főpapok által kedvező napnak nyilvánított dátumon kezdődött meg, és a Taktshang ma ismét teljes pompájában tündököl. A kolostort 2005-ben avatták és szentelték fel újra, az akkori király, Jigme Singye Wangchuk jelenlétében.
Annyiban szerencsém volt, hogy 2005 előtt magába a kolostorba nem lehetett turistának belépni, csak külön engedély birtokában, azóta viszont már látogatható.
A kolostorban több szentély is van, az első, amit felkerestünk, a Guru Lhakhang, ami Guru Rinpoche tiszteletére épült. Ebben a szentélyben látható Pema Jungme szobra, „aki” Guru Rinpoche egyik megtestesülése.
A Dubkhang nevű rész az eredeti barlang helyén van, ahol a szent, Guru Rinpoche meditált, és egy harmadik, apróbb szentély, a Guru Tshengye Lhakhang pedig a kolostor alapítójának állít emléket.
A második szentélyben egy otthoni ismerősöm és kedves barátom kérésére négy füstölőt gyújtottam meg, és még el is beszélgethettem egy fiatal szerzetessel, aki egészen jól tudott angolul.
A szentély után kimentünk a kilátóteraszra, ahonnét csodálatos panoráma nyílik az előttünk kitárulkozó Paro-völgyre. Itt egy külön kőépületben lehet vajlámpást gyújtani, ma már így is próbálják óvni a tűztől a főépületet.
Az utolsó szakaszon már egyre rosszabbul éreztem magam, tudtam, hogy lázam van. Mégis kitartottam a túra végéig, mert ez a kolostor volt az egyik legfőbb oka annak, hogy eljöttem Bhutánba. Úgy éreztem, hogy amíg bírom, addig maradok, és úgysincs más út, csak lefelé. Tudtam, hogy ez kemény menet lesz, mert már elég gyenge voltam, de nem volt más választás. Autóút ide fel nem vezet, teherhordó lovak ugyan vannak, de azok csak a cafeteriáig jönnek föl, és lefelé nem is nagyon lehet terhelni őket. Arról nem is szólva, hogy a görcsölő gyomrom miatt fent sem bírtam volna maradni a lovon. Helikopter egész Bhutánban nincs, és nemcsak hosszadalmas, de drága is lett volna.
Így aztán nekivágtunk, de lefelé már nagyon nyavalyásan voltam, a viewpoint-ig 1 óra alatt vánszorogtam át. Gyakran kellett pihennem, kifújni magam. Nemcsak gyomorgörcs, de gyengeség. Tutira láz. Az előző napi ebéd okozhatta, a szárított vörös chili. Nagyon keserves út volt, egyes helyeken –ahol felfelé kellett menni- 20-30 lépcsőfokonként álltam meg 2-3 percre pihenni.
Arra azért volt még energiám, hogy beálljak egy fényképhez, amit Karma készített... :)
A kolostortól a parkolóig 5 óra alatt vánszorogtam le, igaz ebben volt egy félórás pihenő és kajaszünet a cafeteria alatt. Felfelé pihenővel együtt volt 2 és fél óra!!
Hát ez van. Karma sokat segített, de szerencsére ha lassan is, egyedül képes voltam lemenni.
Chimit kértem, hogy lassan menjünk visszafelé a kocsival. A szállóban megmértem, 40 fokos láz. Az Algoflex szerencsére hamar lenyomta, késő estére, 10-11 órára már valamivel jobban voltam. Vacsorázni nem volt nagy kedvem, de azt is tudtam, hogy a nagy erőfeszítés miatt pótolni kell az energiákat, így csak sima rizst és sima főtt-pirított zöldséget kértem.
Elalvás előtt még egy Algoflex, és ezzel egész jól telt az éjszaka….bár férfiasan bevallom, kissé tartottam a másnaptól. Akkor kellett ugyanis elutaznom, és hát mi van, ha nem leszek jobban reggelre, ha fel sem tudok kelni?
