2010. december 18., szombat
Korán reggel keltem, azaz viszonylag korán, mert a 7 óra nem olyan veszettül hajnal, de este nehezen tudtam elaludni. Részint azért, mert előző nap fél 11-ig aludtam délelőtt – ez az „inga visszalendülése”, hiszen előző nap a rosszullét és a késői netezés miatt alig aludtam, így aztán ma megint az ellenkező extremitásba lendült a dolog. Másrészt viszont azért is, mert a Rambuttri-n ment még a dajdajozás, bár az igazat megvallva, ez csak sokkal kisebb lárma volt, mint amit a Tuptim melleti bár produkált. Inkábbb csak háttérzaj, felszűrődő nevetgéléssel. Nem is olyan vészes, ha az ember alapból álmos, akkor el tud aludni.
Harmadrészt viszont azért sem ment könnyen az elalvás, mert megint foglalkoztatnak a jövőre, az út jövőjére vonatkozó kérdések.
Valahogy úgy vagyok, hogy folyamatosan mennék tovább, bár egyáltalán nem azért, mert az „útközbeni” helyek nem tetszenek. Inkább hajt előre valami, az egyik nagy álmom felé, és ahhoz képest most mintha Ázsia sem lenne annyira fontos. Mondom, annyira, hiszen közben az a feneség, hogy nagyon is érdekel a Fülöp-szigetek, vagy Indonézia, ahol még nem jártam.
Talán egy kicsit hülye hasonlattal úgy tudom jellemezni ezt a lelkiállapotot, mint a régi viccben, amikor a rendőr felesége azért köt eszeveszett tempóban, hogy be tudja fejezni, mielőtt elfogy a fonal. Hát valahogy így vagyok most: mennék, mennék tovább, amíg tart a menni-vágyás… :) (lábjegyzet: mondom, a rendőrvicc RÉGI, bocs, Tamás… :)
Szóval azon tanakodok, hogy a későbbi programból, főleg Indonéziából megint levágok valamennyit, és megyek tovább. Hogy hová? Elmondom, amint ott leszek, illetve ha már biztos lesz. OK? :)
De addig is, vissza a jelenbe.
Szóval ma korán keltem, 7:00-kor, és mivel előző este már összepakoltam, ezért csak fel kellett ráznom magam a 2-3 órai (igen!) alvás után, és 7:10-kor már léptem is ki a szoba ajtaján. A Rambuttri Plaza ilyenkor szerencsére még nem volt túl élénk, így a recepción hamar, fél perc alatt le is ment a kijelentkezés, visszakaptam az 1000 baht letétet.
Kicipeltem a csomagokat a Soi Rambuttri torkolatáig, ahol a taxik szoktak várni, és már ültem is be. Bekapcsolta ugyan a fickó az órát, de szinte biztos vagyok benne, hogy most a szokásosnál hosszabb úton mentünk ki a reptérre. Nem sokkal, de akkor is. Annyira már ismerem Bangkokot, hogy meg tudjam mondani. A fizetős gyorsforgalmin mentünk, de egy kisebb kerülővel a déli városrész felé. Nem volt olyan vészes, sima gyors bejutással is 300-350 baht körül szokott lenni a díj, most 370 lett, de akkor sem éreztem fair-nek. Mikor már fent voltunk a gyorsforgalmi ismeretlen részén, késő lett volna szólni, és azért 100%-ig én se voltam biztos a dologban. Azt is hozzá kell tennem, hogy a bangkoki taxisok általában nem vernek át, én legalábbis még nem találkoztam olyannal. Persze az órát be kell kapcsoltatni, és ha nem hajlandó, akkor nem kell beszállni. Ez nem szokott gond lenni, mert rengeteg a taxi, és egyébként olcsó is. A tuk-tuk, amiről már írtam, az persze egészen más tészta.
Egy szó, mint száz, nem károsított meg igazán, és mivel ráhagyással vettem az indulás idejét, bőven időben kint voltunk a Suvarnabhumi-n. Az Air Asia járata Macau-ba 10:10-kor indult, én 8:20-kor már kinyomtattam a check-in automatánál a beszállókártyát, és hamarosan le is adtam a csomagot az egyik pultnál.
Az útlevél-ellenőrzéshez érdemes korán beállni a sorba, mert egy kis időbe telik. Nem órákba, persze, de 15-20-30 percbe szinte mindig. Egyszerűen azért, mert sok a külföldi, és Thaiföldön pontosan adminisztrálják a ki- és belépéseket, tehát nem csak annyi a procedúra, hogy a határőr belepillant az útlevélbe, és viszlát. Becsületükre legyen mondva, igyekeznek, és pörgetik, amennyire tudják.
Egy érdekes, illetve különös epizód volt csak: a mellettem álló sorból hallom, hogy egy fickó veszekszik egy férfival, aki láthatóan taxis, és aki egy rendőrrel ment oda. Azon ment a vita, hogy a taxis szerint a külföldi turista nem fizette ki a gyorsforgalmi út díját, a turista meg váltig állította, hogy 1000 baht-ot adott neki. A rendőr még szólt is, hogy jöjjön velük (mármint a turista), és rendezzék el a dolgot. Ő nem nagyon akarta, mire a rendőr szólt az útleveleseknek, hogy ezt a fickót ne engedjék át. Erre már velük ment, de láthatóan felháborodva. Ennyiből persze nem tudom, nem is lehet megállapítani, hogy kinek volt igaza, de első blikkre a taxis tűnt simlisebbnek. Mondjuk az is biztos, hogy ha csak a gyorsforgalmi út díjáról lenne szó, akkor morogva és kelletlenül, de inkább odaadnám azt az 50-100 baht-ot, minthogy esetleg lekéssem a gépemet egy vita miatt. Ennyit láttam a közjátékból, aztán lassan sorra kerültem, gyorsan lepecsételték az útlevelemet, és bent voltam a tranzitban.
Még mindig volt jó 1 óra a beszállásig, így elhatároztam, hogy a maradék pár száz baht-ból meghívom magam egy rendes reggelire, a korai kelés ellensúlyozására.
…
A repülő végül alig pár perc késéssel indult, egy új Airbus 320-assal mentünk. Az Air Asia 2006 óta sokat fejlődött, amennyire én látom, a gépeik sokkal újabbak, frissebbek. Akkor még használt, kissé kopottas Boeing 737-esekkel repültek, most vadonat új Airbus 320-asokkal.
A gépen voltak bőven utasok, bár nem volt dugig, de szerintem olyan 80% körül lehetett a töltöttség. Ez az út a szokásos, Délkelet-Ázsián belüli 1-1.5 órás utakkal szemben egy kicsit hosszabb, 2 óránál valamivel több volt.
A csekély késésből valamennyit be is hoztunk, és a menetrendnél előbb szálltunk le Macau repterén. Ez a reptér is nagyon érdekes, és már csak ezért is el akartam jönni ide. Mivel Macau (Makaó, vagy kínaiul Aomen) egy csöpp félszigeten, és több, még kisebb szigeten fekszik, és mivel máshogy nem tud terjeszkedni, a tengertől hódít el területeket. A reptér nagy része is ilyen alapon nyugszik, a futópálya szinte teljesen külön áll a szárazföldtől, akár egy hosszú, széles, nagy móló a tengerpart mellett. Két gurulóút köti össze a terminállal és az előtérrel, ezek egy-egy hídon futnak a víz felett. Nagyon látványos volt, ahogy a begurulás közben kinéztem mindkét oldali ablakon, és gyakorlatilag nem lehetett mást látni, csak vizet mindkét oldalon! A szárnyak vége kilóg a víz fölé, a gurulóút tényleg csak egy cölöpökön álló kishíd, olyan széles, hogy a repülők elférjenek rajta.
Macau-ba egyszerű a beléptetés, mert noha politikailag Kínához tartozik, a Kínai Népköztársaság úgynevezett „különleges igazgatású területe”, akárcsak Hongkong, vagyis gyakorlatilat autonóm miniállam Kínán belül. Ez a státus a politikai megállapodás része volt: amikor Kína megegyezett Portugáliával Macau visszaadásáról (ez 1999-ben zajlott le), akkor írásban vállalta, hogy legalább 50 évig fennmaradhat a körzet különleges politikai-gazdasági rendszere. Ugyanilyen megállapodás született Hongkong státusáról is a britekkel, ez a Kína által szorgalmazott „egy ország, két rendszer”-elmélet.
Egyszóval, elég az hozzá, hogy noha magyar állampolgároknak a „mainland China”-ba, vagyis a „szárazföldi Kíná”-ba, tehát a Kínai Népköztársaság „rendes” területére kell vízum, addig Hongkongba és Macau-ba minden további nélkül lehet jönni, elég az útlevél.
Az érkezéskor nem is csináltak semmi lacafacát, a határőr azonnal 3 hónapos tartózkodást pecsételt az útlevelembe. Igaz, ez egy csöppet rövidebb lesz: a mai délutánt, a holnapi teljes napot, és a hétfő reggelt-délelőttöt fogom itt tölteni, vagyis jóindulattal 3 naptári napot.
Sokan persze még ennél is sokkal rövidebb időre jönnek, 1 éjszakára, vagy még annyira sem: gyakran rándulnak át turisták gyorshajóval Hongkongból (azzal is csak 1 óra az út), mondjuk reggel, és este akár már mennek is vissza. Hogy miért? Igaz, Macaunak vannak látnivalói, és engem elsősorban az egyedi státusz, a „miniállam-jelleg”, és a portugál örökség érdekel (no meg az utcai F3-as Grand Prix pálya…:), tőlem eltérően a turisták túlnyomó többsége a kaszinók miatt jár ide. Macau Ázsia kaszinóvárosa, amolyan kis Las Vegas, bár annál azért történelmibb, egyedibb és hangulatosabb.
Nehéz pontosan leírni, hogy milyen, főleg hogy még csak fél napja vagyok itt (most már este van, mikor ezt írom). Talán úgy próbálom meg összefoglalni, mint Delhinél, gyors benyomások sorozatában.
Első benyomás, a reptér: meglepően kicsi, alig van látható forgalma, csak néhány gép. Ez persze nem meglepő, hiszen a nagy szomszéd, Hongkong reptere regionális nagyhatalom és elosztóközpont, mellette Macau kevésbé tud labdába rúgni (főleg úgy, hogy nincs is messze, mint mondtam, gyorshajókkal is csak 1 óra).
A reptéren vettem fel pénzt egy ATM-ből: Macau-nak saját pénzneme van, a pataca (MOP a jelzése), ez szabott árfolyamon van kötve a hongkongi dollárhoz, azt hiszem 1 hongkongi dollár 1.03 pataca, és kb 7.5 pataca (MOP), vagy hongkongi dollár (HKD) ér egy USA-dollárt. Érdekes egyébként, hogy a patacát sehol sem említik pataca-ként a mindennapi szóhasználatban, hanem csak „dollar”-ként utalnak rá.
Második benyomás: a busz a reptérről a városközpontba. A reptér (Macau International Airport, MFM), Taipa szigetén van, amely kissé délre fekszik a Macau-félszigettől (ez utóbbi északon szárazföldi határral kapcsolódik Kínához, ahová rendes határátkelő vezet). Taipa szigetét három nagy híd köti össze a félszigettel, ahová én is igyekeztem.
Ez a városrész engem (bocs, az újbóli összehasonlítgatásokért) teljesen Gibraltár és Monaco keverékére emlékeztetett, már csak azért is mert egyáltalán nem sík (nem tudom, miért, de valamiért annak képzeltem, ez is csak azt mutatja, hogy nem tájékozódtam előzőleg kellőképpen), hanem vannak rajta dombok, és az utcák is úgy kanyarognak, mint Gibraltárban. Külsőre teljesen rendezett, egészen európai, minden tiszta, bár nem annyira sterilen, mint Szingapúrban, hanem egy cseppet „élettelibb”. Ugyanakkor valahol szürreális is az egész, hiszen, ahogy írtam, Macau-t főleg a kaszinóturizmus élteti. De hát végső soron épp ezért is emlékeztethet Monacóra… :)
A hídon (portugálul Ponte de Amizade, azaz Barátság-híd) a busz átért északra a Macau-félszigetre, ahol a nemzetközi hajóállomás van.
A „nemzetközi” alatt persze elsősorban Hongkong értendő, több társaság gyorskatamaránjai kötik össze a két várost 10-30 percenként megy járat. Itt már több és sűrűbb a felhőkarcoló, mint Taipa szigetén, nagyobb a népsűrűség.
A hajóállomáson van csomagmegőrző, itt leraktam a poggyászomat estig, amíg eljutok mai házigazdámhoz, Vitor-hoz, akit a Couchsurfing-en találtam meg. A Couchsurfing-et most nem akarom Ádámtól-Évától elkezdeni elmagyarázni, a lényege, hogy nemzetközi kapcsolati háló-szerűség, amelynek tagjai felajánlják egymásnak, a világjáróknak, hogy ingyen ellakhatnak náluk pár napot. Bővebben: Google, vagy Wikipedia keresőjébe be lehet írni, hogy Couchsurfing.
(amúgy pedig www.couchsurfing.org ) :))
Szóval Vitor egy portugál srác, és eredetileg úgy volt, hogy már kora délután otthon lesz, és mehetek hozzá, de tegnap dobott egy e-mailt, hogy ma be kell mennie dolgozni, így csak este lesz otthon.
Így tehát leraktam a csomagomat a hajóállomás megőrzőjében, és nekivágtam a városnak, hiszen van egy egész délutánom és egy kora estém. Szerencsére nem olyan vészesen nagyok a távolságok, hogy ne lehetne gyalog bejárni Macau nagy részét.
Első utam a Grand Prix-múzeumba vezetett – igen, ilyen is van. Macau utcáin az 1950-es évek óta rendeznek Forma-3-as viadalokat minden novemberben, és sok későbbbi Forma-1-es pilóta, sőt sztárok, világbajnokok számára is ez volt az egyik „előszoba”. Még ismeretlenebb névként győzött ezen a viadalon például Ayrton Senna, Michael Schumacher, vagy például Takuma Sato. Bocs ismét, azoktól, akiket ez a téma kevésbé érdekel, de én rajongója vagyok a Forma-1-nek, így különösen érdekelt a múzeum. Az eredeti F3-as versenygépek egy része ki van állítva, és fotókkal, videókkal tűzdelt anyag látható a pálya, és a verseny történetéről.
Még az egykori portugál kormányzó valahai hivatali autója is látható.. :)
Szintén vannak még eredeti túraautók, versenymotorok, és egy gyorsbeavatkozó-mentő Porsche is, a hőskorból.
Sőt, még egy szimulátor is akad, amit ki lehet próbálni, amivel „végig lehet menni a pályán”. A legjobb az egészben az, hogy a belépés ingyenes volt. (hogy csak ma, vagy máskor is az, ezt nem tudom)
A múzeum után tovább sétáltam, egyre beljebb a belvárosba. Vegyes a városkép: sok a toronyház, a felhőkarcoló, a csillogó-villogó kaszinó (helyenként Las Vegas-ian, pokolian giccses külsővel), de a kisebb utcák mélyére hatolva már láthatóvá válik egy-egy portugál, koloniál stílusú régibb épület is (szépen felújítva általában!), a kisebb utcákban pedig, amik felkúsznak a dombra, már az „igazi macau-iak” házai is. Nem szakadtak, de nem is olyan csilivilik, mint az üvegpaloták. Egy kis „igazi élet”, hogy úgy mondjam.
Érdekes, hogy mennyire relatív minden. Burma után Thaiföld, azaz Bangkok olyan volt, mint egy modern nagyváros (egyébként az is), de Bangkok után Macau még sokkal tisztább és rendezettebb. Még egyszer: talán úgy tudnám összegezni, hogy Gibraltár és Monaco keveréke, kínai jelleggel (hiszen kínaiak élnek itt), portugál „alapozással”, és helyenként portugál „mázzal”. Tisztább, rendezettebb, mint pl Bangkok, de nem olyan sterilen, „svájcian” tiszta, mint Szingapúr.
A fő látnivalók egy részét természetesen a kaszinók adják, amelyek közül némelyik egész egyszerűen csak ízléstelenül giccsesek...
...mások meg csak óriásian hatalasak, mint a Grand Lisboa.
A régi belváros kisebb, szűkebb utcái már kanyargósabbak, útvesztő-jellegűek – míg a nagy utakon a hajóállomástól indulva könnyen el lehet igazodni.
Elgyalogoltam egészen a Szent-Pál templom romjáig, azaz maradványáig.
Gyakorlatliag egyetlen homlokzati fal az egész, semmi más nincs meg belőle. Talán hülyeség, de ezt akartam leginkább látni Macau-ban (na jó, a reptér mellett). 5-6-7 éve, emlékszem, a Euronews híradói előtti 1 percben voltak bevágott élőképek a világ nagyvárosaiból, és Macau-ból mindig ezt a templom-romot mutatták. Akkor még nem tudtam, hogy csak homlokzat, mert mindig éjszaka, kivilágítva, szemből láttam, és akkor nem látszott, hogy nincs a homlokzat mögött semmi. Hát akkor mozdult meg bennem valami, hogy egyszer valóban, a saját szememmel is látnom kell ezt.
Hát, most itt vagyok, vele szemben, térdemen a laptop, és írogatok…. :)
Azt hiszem, ha nem tudom pontosabban leírni, hogy mit érzek, akkor is értitek… :)
…
Még egy érdekes dolog: sokkal hűvösebb az idő, mint Bangkokban…bár ez nem meglepő, mert Macau bizony bőven északabbra is van, nem csak keletebbre. Delhiben vettem utoljára elő a polárfelsőt, ott sem volt meleg. Ez sem igazán hideg persze, olyan 15 fok körül lehet, de amikor feltámad a szél, akkor persze érezni. Delhi után fura volt Bangkokban a párás, szottyos nagy meleg, Phuketen pedig igazi trópusi módon tűzött a Nap. Ehhez képest itt olyan idő van, mint Európában kora ősszel…
….
Este még tettem néhány „kört” a belvárosban, ahol egyébként, amint írtam, el lehet tévedni….de szerencsére nem túl nagy az egész, így bármerre is indul az ember, hamarosan valami ismerős helyen bukkan ki. Egyébként, ha nem mászkál éppen nagyon magas épületek között (pedig ilyenek azért akadnak bőven), akkor valahol meglátja kikandikálni az ég felé törő Grand Lisboa Casino hatalmas tornyát, és akkor máris tudja, merrefelé kell indulnia. (az alábbi képen persze nem a torony látszik, csak a fényreklám, közelről)
Mivel volt még kedvem sétálni, ezért gyalog indultam vissza a kikötő felé, ahol a csomagomat hagytam. Útközben gyorsan vacsoráztam még egy helyi gyorsétterem-félében. Kínában, Hongkongban, Macau-ban sok helyütt vannak efféle helyek, ami alatt nem a McDonalds-jellegű intézményeket kell érteni, és nem is egészen a Magyarországon megszokott „kínai gyorséttermet”. Sokkal inkább olyan hely, ahol ugyanúgy le lehet ülni, általában fényképes, vagy angol nyelvű étlap is van – vagy mindez ki van plakátolva az egyik falon. A konyha is közel van, pikk-pakk dolgoznak, tehát hamar előtted is van a rendelt étel. Annyiban különbözik a magyarországi kínai gyorséttermektől, hogy nem előre elkészítve hevernek a melegítőpultban a kaják (néhány bonyolultabb étel kivételével), hanem mindig frissen csinálják. És pörög is a dolog rendesen, mire leültem, már előttem is termett az obligát forró tea műanyagpohárban (nagyon finom volt). Belenéztem az étlapba, rendeltem valami ropogósra sütött disznóhúst rizzsel, az is nagyon hamar megjött.
A vacsora után már tényleg a kikötőbe igyekeztem, és elhaladva a már ismert részek mellett, nem is kellett a térképet használnom. Egyetlen apró bosszúság volt, hogy a főutak felett átvivő gyalogoshidak le-és feljáratai néha kissé bonyolultan, több átkeléssel közelíthetőek meg…de valahol ez is érthető, mert egy ennyire kicsi, kompakt városban a forgalmat is elmés megoldásokkal, alul- és felüljárók, illetve hidak-alagutak tömkelegével lehet csak elvezetni. (az alábbi fénykép akkor is illusztrál ebből valamit, ha csak egy kisebb részt fog be, és korábban, még nappal készült... :)
A kikötőbe érve bementem a csomagjaimért a megőrzőbe, utána pedig taxit kerestem, mert sétálni ugyan szép dolog, és még el is bírtam volna menni gyalog odáig, ahol Vitor lakik, de ennyi cuccal megpakolva azért már nehezen.
Lent, az érkezési szinten kívül, a buszállomás mellett (ahol a versenyek idején a Macau Grand Prix boxutcája van), sikerült taxit találnom, de azt már nehezebb volt elmagyarázni, hogy hová is akarok menni. Fel volt persze írva az utca és a házszám, de latin betűkkel, és ez nem volt túl egyszerű a kínai taxisnak. Előkaptam hát a Macau-térképemet, amin szerencsére mindkét hivatalos nyelven, tehát portugálul és kínaiul is fel van tünteve minden, és azon mutogattam el az úticélomat.
(lábjegyzet: mivel a portugál hivatalos nyelv a kínai mellett, így nem csak az utcanévtáblák, de a plakátok, figyelmeztető feliratok, és minden "közérdekű dolog" portugálul is fel van tünteve a kínai, meg sokszor az angol mellett)
Így már ment a dolog, bár a házszám tekintetében kicsit bizonytalan volt a fickó, hogy merre is lehet. Elindultunk tehát, de útközben a CB-n megkérdezte a központjuktól és a kollégáitól, hogy merre is lehet a Pereirán ez a házszám. A lényeg persze az volt, hogy sikeresen odaértem, nem is volt olyan vészes a viteldíj (3-4 dollárnak megfelelő pataca), és Vitor beengedett.
Éppen úgy jött ki a lépés, hogy ezen a napon váratlanul dolgoznia kellett, és holnap is kell, mivel újságíró egy portugál nyelvű lapnál, így mindig akadhat váratlan munka. Így aztán szabadkozott is, hogy másnap nem tud engem kalauzolni, de ez igazán nem jelentett gondot, mondtam is neki, hogy eltalálok én mindenhová.. :)
Így este viszont elég jót beszélgettünk, a foglalkozásából adódóan sem ismeretlen előtte a világ, engem meg nagyon érdekelt a portugál, a makaói kultúra, és általában a luzofón (portugál nyelvű és kultúrájú) országok. Sokat mesélt nemcsak Makao történetéről, de például arról, hogy korábban egy másik luzofón országban, a Zöld-foki szigeteken élt és dolgozott, onnan jött át néhány hónapja Makaóra.
Mesélt Makao történetéről, és a közelmúltról is: elmondta, hogy bár ez a miniállam mindig is a kaszinók városa volt, istenigazából az utóbbi egy-másfél évtizedben indult komoly fejlődésnek. Ennek egyik jelen egyébként a tengertől való terület-elhódítás, hiszen hiába tartozik Makao Kínához, mégis önálló politikai egység, amelynek határai vannak.
(lábjegyzet: ez utóbbi kissé faramuci helyzeteket tud teremteni, hiszen Makao –akárcsak Hongkong- az „egy ország, két rendszer” elképzelés keretében valóban Kínához tartozik, tehát a területe kínai terület, csak mindkettő úgynevezett „Special Administrative Region”, azaz „különleges közigazgatású terület”. Hongkongnak és Makaónak is megvan a maga külön parlamentje, belső kormánya, útlevele, de a kül- és a hadügyek természetesen Kínához tartoznak. Azzal együtt tehát, hogy voltaképpen Makao is kínai terület, érdekes, hogy határátkelő állomás köti össze a „szárazföldi” Kínával. Kínából Kínába csak útlevéllel lehet menni…persze ezen a speciális helyen. Én azért nem is mentem át, mert Makao és Hongkong ugyan vízummentes a magyar állampolgárok számára, de a Kínai Népköztársaság már nem az. Ha tehát át akartam volna menni a hídon, és bekukkantani egy kicsit Zhuhai-ba (ami Makaóval szemközt fekszik), vagy Shenzhen-be (ami Hongkonghoz fekszik közel), akkor előzetesen kínai vízumot kellett volna kérnem valamelyik kínai nagykövetségen. Mivel ilyen rövid „villámlátogatáshoz” ez kissé nagy macera lett volna, ezért inkább kihagytam a megtiszteltetést. Majd legközelebb..
Vitor tehát mesélt a terület szűkre szabottságának mai, szó szerint szorító következményeiről: mivel Makao egy félszigetre és két szigetre épült, szinte alig van helye terjeszkedni. Nincs más hátra tehát, mint a „land reclamation”, vagyis az, ha a tengertől hódítanak el területeket, mint a hollandok.
Makao a szárazföldön egy rövid határral csatlakozik Kínához, ez a terület legészakibb része, a Macau-félsziget, ahol a legtöbb intézmény és lakónegyed koncentrálódik. Ettől délre található a Taipa-sziget (ezt három nagy híd, köztük a már említett Ponte de Amizade köti össze a félszigettel). Taipa szigetén van egyébként a nemzetközi reptér is, amelynek nagy része szintén feltöltött terület.
Délre található a Coloane-sziget, ez már sokkal „lazább” és ritkábban beépített hely az előző kettőhöz képest, itt maradt meg a legtöbb erdő is.
Coloane nemrég még teljesen különálló sziget volt, mára azonban már egy földsáv kapcsolja össze Taipával, ez a nemrég feltöltött terület a Cotai. (Coloane és Taipa neveinek első betűiből). Cotai még nincs igazán beépítve, de ez a terület a jövő fejlesztéseinek terepe, és a kaszinók máris elkezdtek terjeszkedni errefelé Taipáról.
A másik érdekesség, amit Vitor mesélt, szintén a területhiánnyal függ össze: a makaói egyetemnek ugyanis egyszerűen nincs elég helye, hogy elférjenek rajta a saját épületei, ezért azt a megoldást választották, hogy „odaát Kínában”, Zhuhai-ban bérelnek egy területet, azon húzták fel az épületeiket. Mármost ahhoz, hogy a diákoknak ne kelljen nap mint nap útlevelestül átkelni a határon, és ezzel sok időt elvesztegetni, arra jutottak, hogy a keskeny tengerszoros alatt építenek egy alagutat, amelyen keresztül egyenesen át lehet kelni a „szárazföldi” campusba – ez utóbbit pedig persze erősen bekerítették, hogy onnan ne lehessen útlevél nélkül kimenni a „szárazföldi Kínába”. Elmés kis megoldás, nemde?
Sok más érdekességet is mesélt még Vitor, de mivel már későre járt az idő, lassacskán aludni tértünk: ő a saját szobájában, én pedig a nappali elemes kanapéján, a „couch”-on.
