2010. december 5., vasárnap
Reggel 7:00 kelés. 7:30-ra van rendelve a taxi, 7:20-kor már hallom kintről a csöngetést, és jön Manu lánya (?), mint tegnap, kopog, és szól. Oké, végülis nagyjából már kész voltam.
Neki adtam le a kulcsot, aztán hajrá.
Nem a turbános szikh bácsi volt a mikrobusszal, aki behozott, hanem egy fiatalabb fickó, egy elfogadható állapotú kocsival, talán Tata?
Bőven rászámoltam 1 órát az útra, de vasárnap reggel lévén, egész hamar kiértünk, alig volt több félóránál. Útközben megint, és újra lehetett látni az elképesztő ellentéteket és különbségeket: többsávos utak, ott a metró pályája, ami kint a külvárosban végig magasított betonoszlopokon álló pályán fut, modern állomásokkal….és mindennek a tövében az iszonyatos állapotú viskónegyedek, szeméthalmok, kóbor kutyák és tehenek. Még mindig nem bírom megszokni, de valószínűleg európai szemmel egy élet is kevés hozzá. A járdákon még alszanak az emberek, máshol szemétből rakott kis tüzeknél melegednek, és a lógó belű buszokon igyekeznek valahová. A kocsik állapota viszont jobb, mint Nepálban, eggyel modernebb és újabb kategória, de a túlnyomó többség itt is az indiai gyártmányú Maruti-Suzuki (az újabb verziójuk), illetve a Tata. Futnak még bőven az Ambassadorok is, eredetileg ki akartam próbálni egyet taxiban, de végül nem jött össze.
Tényleg nem érzem megfutamodásnak, hogy alig 5 nap után elmegyek, de első „falatra” ennyi most elég volt Indiából. Végül nem mentem el se Darjeelingbe, de még Agrába és Jaipur-ba sem, amik pedig már a „lecsupaszított” indiai útiterv részei voltak, de most így éreztem jónak. Agrába persze elmentem volna, de a tegnapi busz kissé eltántorított. Abszolút lehet Indiában közlekedni, csak előre meg kell tervezni. A vonatokra 2-3-5 napra előre is 40-60 fős várólisták vannak, sőt 90%-ban még a Tatkal-jegyek (külön kvóta, többe kerül, utolsó pillanatra szóló jegyek) is várólistásak! Igaz, ott sokszor csak 5-10 fős volt a várólista, de ezt nem akartam megkockáztatni.
Kifelé a reptérre menet tehát gyorsan tudtunk haladni, még gyér volt a forgalom, és hamar rátértünk a többsávos gyorsforgalmikra. Ezeken gyakran vannak szintbeli, lámpás kereszteződések, de az elmúlt napokban már megtanultam, hogy a piros lámpa sem jelent mindig komoly akadályt, inkább csak erős forgalmi helyzetben állnak meg pirosnál, ha tényleg van keresztező forgalom. Egyéb esetben a teendő: lassítani egy egész picit, dudálni egy egész nagyot, aztán gázt bele, és hajrá.
Elhaladtunk a reptéri gyorsvasút szintén emelt pályája mellett is. Számítottam rá, hogy mire jövök, már készen lesz, de végül nem lett. Gyakorlatilag az építés kész van, ahogy láttam a neten, az utolsó simításokat végzik. Eredetileg persze a nemrég lezajlott Commonwealth Games-re, a Nemzetközösségi Játékokra kellett volna elkészülnie, de akkorra sem lett meg. Ha kész lesz, ez jelentősen le fogja majd rövidíteni a Delhibe való bejutást, de egyelőre be kellett érnem a taxival. Ami persze nem is volt rossz.
Még egy érdekesség a taxisokról és a tuktuk-osokról. Gyanítom, hogy a rendőrök tényleg ellenőrzik őket, mert amikor tegnap hajnalban a tuktukkal mentem a buszhoz, Manunak fizettem előre, ő mondta, hogy a tuktuk-osok tartanak a zsaruktól, akik néha megnézik, hogy milyen összegen áll a taxaméter. Ja, mert minden tuktuk-ban kell lennie órának, és elvileg kötelező is használni. A kicsit rámenősebb turisták nyugodtan használhatják ezt a tudást, ha a tuktuk-vezető nem akarja használni az órát.
Most is kifelé jövet a reptérre a kocsiban a sofőr akkor kérte el a 600 rúpiát, amikor már közeledtünk a reptérhez. Persze azért, mert nem hivatalos taxi volt, csak magánban nyomja, és nyilván ő is attól félt, hogy ha kiszálláskor, a reptéri terminál előtt fizetek, az feltűnhet egy rendőrnek. Ezek a jelek arra utalnak, hogy a rendőrség igyekszik fellépni a lehúzások, illetve a fekete fuvarozás ellen. Ilyen méretekben, egy ekkora városban ez persze sosem lehet teljesen sikeres, de az is előremutató tény, hogy a fent említett mindkét eset arra utal, hogy a sofőrök komolyan veszik a rendőrséget.
Ja, a reptér neve. Hivatalosan Indira Gandhi International Airport, az útjelző táblákon, és máshol is szinte mindig csak a betűszót használják, nyilván helytakarékosságból. Mindenütt úgy van feltüntetve, hogy „IGI Airport” – tehát ha valaki erre jár, akkor az IGI nem valami obskúrus reptér, hanem az Indira Gandhi… :)
A reptéren komoly, ha nem is macerálás a biztonsági ellenőrzés. Már a terminál kapujában vannak katonák, és csak azt engedik be, aki tényleg utas. Elkérik a repjegy-foglalást, és az útlevelet, és nem is csak úgy tessék-lássék ellenőrzik, hanem komolyan.
A check-innél is alaposan megnézték az útlevelemet, részint valószínűleg azért, mert még nincs benne thai vízum. Mivel csak 3 napja határoztam el az utazást, már nem volt idő hétvégén vízumot szerezni az itteni thai követségen. Ez nem baj, mert magyar útlevélre a reptéren is felvehető a vízum (visa-on-arrival), de ezt a check-in-eseknek ellenőrizniük kellett. Alaposan meg is tették.
Az útlevél-ellenőrzés kifele sem volt nagy cucc, bár kicsit tartottam tőle, hogy bürokratikusak lesznek. Több helyen olvastam, hogy a többszöri belépésű vízummal érkezőknek a második, többedik belépésnél gondjuk adódik, mert az első kilépés után akár 1-2 hónapig sem lehet ismét belépni Indiába. Még Kathmanduban mesélt erről Mick, a walesi, és Gerry, a skót fickó is. Az ő vízumokon külön pecséttel rajta is volt ez a korlátozás, az enyémen nem. Ennek két oka lehet: az egyik, hogy Gerry szerint a brit és ír útleveleknél van főleg ez a macera. Nem tudom, talán azért, mert ők nem Schengen-tagok? Vagy apró „törlesztés” a régi gyarmattartó iránt? Passz. A másik, amire én inkább tippelek, hogy a vízumoknál van egyszeri (single), kétszeri (double), és többszöri (multiple) belépésű változat. Gerry és Mick vízuma is „multiple” volt, vagyis az érvényességi időn belül elvileg korlátlan számban léphetnek be vele Indiába. Lehet, hogy az indiaiak ezt akarják korlátozni? Mindenesetre én csak kétszerit (double) kértem, lehet, hogy ezért nem volt ilyen pecsétem. Mindez így utólag persze már csak elméleti okoskodás, mert ezzel a vízummal már aligha megyek vissza másodszor Indiába, vagyis a második belépési lehetőség elvész.
No de Indira Gandi International Airport. (IGI). Érdekes volt, hogy kifelé a reptérre menet ugyanúgy fokozatosan „hagyja el” az ember Indiát, mint ahogy a városba befelé haladva fokozatosan érkezik meg. A gyorsforgalmin már kiléptél a valódi indiai negyedekből, a reptérhez közeledve a gyorsforgalmi is jobb, szinte európai, aztán ott vagy a terminálnál, ez a következő lépcső. Amint bent vagy a terminálban, az már nem India, hanem „Nemzetközi-Ország”. Egy-két vonulattal azért India is jelen van: amikor a megmaradt rúpiámat akartam visszaváltani, ez csak kissé bürokratikusan sikerült, és úgy is beletelt 10 percbe, hogy senki nem volt előttem a sorban.
Bent a tranzitban, az útlevelesek után már végképp nem vagy Indiában, ott olyan a környezet, mint bármelyik nagy nemzetközi reptéren. Hatalmas terminálépület, Duty Free Shop, wifi, kényelmes székek, fotelok, üzletek, kártyával fizetés, halk háttérzeen, tisztaság, padlószőnyeg. Sőt, még egy japán gépzongora is van, ez nekem azért volt érdekes, mert ha jól emlékszem, már csak filmen láttam ilyesmit, de Japánban divat lehet, mert egészen új gyártmányú, és nagyon korhű, hangversenyzongoraként van megépítve.
A tranzitban egy félemeleti galérián ott az obligát „food court” is, gyors- és egyéb éttermek sora, ahol persze egy szendvics annyi, amennyiből bent Delhiben két ember is megebédel alaposan egy utcai árusnál.
…
Először repültem a Thai Airways-zel, már sok jót hallottam róluk, és általában vévev is bőven jobbak az Öböl-menti, illetve a délkelet-ázsiai légitársaságok az európaiaknál…kiszolgálás, kedvesség, egyéb tekintetben. A thaiok ráadásul amúgy is nagymesterei a kedvességnek és a vendéglátásnak, tehát nem lepett meg, hogy nagyon kellemes és jó repülés volt, a turistaosztályon is csodás kiszolgálással. Igaz, hogy az ára sem volt fapados, de a repülés remek volt.
…
4 óra repülés Bangkokig, ahol ismét másfél órával „később” van, helyi idő szerint 17:30-kor szálltunk le Suvarnabhumi-n. Ez az új reptér, persze már megvan négyéves, de a régi bangkoki reptérhez, a Don Muang-hoz képest új. Nekem azért is volt érdekes ide érkezni, mert 2006-ban már jártam itt, akkor talán 1-2 hete volt csak, hogy megnyitott a Suvarnabhumi. Nagy, modern reptér, de a belső berendezése nem túl sikerült: csupa üveg, fém, beton. Nem olyan szívderítő, mint Thaiföld általában, de a kiszolgálás sok mindenért kompenzál.
Az egyik könnyebbség például, hogy magyar útlevélre az érkezéskor azonnal felvehető a vízum (Visa On Arrival), és ezzel sok időt, meg pénzt meg lehet spórolni. Időt, mert nem kell oda-vissza járkálni egy thai követségre, pénzt pedig azért, mert ez a vízum ingyenes. Kb félórát kellett várni csak rá, azt is azért, mert úgy 40 ember volt előttem a sorban, viszont az ügyintézésé kulturált, gyors, problémamentes. Nem is kell sorban állni, hanem sorszámot kapunk, és mindenki akkor megy a pulthoz, ha hívják. India után teljesen úgy éreztem magam, mintha Európában lennék.
Bangkok az egyik nagy kedvenc helyem, hiába hogy meleg, párás, nagyváros, dugókkal, kosszal, de valahogy mégis szeretnivaló. Az ilyen vélemény, tudom, szubjektív, de ahogy mentem befelé a városba a taxival, feltolultak bennem a 4 évvel ezelőtti emlékek, illatok, ízek, a kedvenc helyeket pedig már térkép nélkül is tudtam, merre vannak.
Egyszóval nagyon jó volt megérkezni ide, egy kicsit úgy is éreztem, mintha hazajönnék. Hosszabb távon persze nem hiszem, hogy itt élnék, ahhoz túl meleg és párás az éghajlat nekem, de így, rövidebb „adagokban” nagyon bejön.
Sőt, mint kiderült, véletlenül megint nagyon jókor érkeztem, épp úgy, mint Kathmanduba, egy ünnep kellős közepébe sikerült belecsöppennem. Még a reptéri gyorsforgalmin láttam egy hatalmas transzparenst, amin a király nagy fényképe, és egy thai meg angol nyelvű felirat volt, amely tudatta, hogy ma van az uralkodó születésnapja.
Bhumibol Aduljadedzs, azaz IX.Rama király a világ legrégebben trónon levő uralkodója, 1946 óta Thaiföld királya. Arról, hogy milyen és mennyire kívánatos szerepet tölt be a politikában, lehet vitatkozni, de az tény, hogy az ő személye az egyik olyan tényező, amely összefogja a thai társadalmat. Hatalmas tisztelet övezi, és noha nem abszolút monarchia van (a valódi hatalom a miniszterelnöké), ő mégis egy központi, stabil szereplő. Az utóbbi években már visszavonultabban él, állítólag egyre kevésbé van jól, de talán ő az egyik utolsó kapocs a régi Sziám és a modern, XXI.századi Thaiföld között.
Mindennek megfelelően a belvárosba beérve hatamas fieszta képe fogadott: az utcákon mindenütt hömpölygő tömeg, jókedv, vigasság, gyertyák, csillagszóról, díszkivilágítás az utakon, fényfüzérek a fákon.
Amikor a taxiból kiszálltam, épp 2-3 perce kezdődött meg a tűzijáték. Thaiok és turisták, mindenki az utcán, jókedv, vidámság, forgatag, ünnep, kaja, pia, ami csak kell.
Hát ilyen hangulatba érkeztem meg, így aligha meglepő, hogy fel voltam dobva. Tudom, ez a kivételes alkalomnak is betudható, de akkor is, nagyszerű volt visszajönni ide, ahol 4 éve is olyan jól éreztem magam. Bocs, Delhi, de Bangkok a nyerő. Akkor is, ha ez szubjektív vélemény, és egyedi körülményeken is alapul, de ez a helyzet….
A szállás a Soi Rambuttri-n van, egy középáras, de egészen jó színvonalú szálló, már a múltkor is laktam itt. Kicsit drágább az átlagnál (megvan akár 22 euró is), de ezért cserébe 3 csillagos kényelem. Itt csak egy éjszakát foglaltam, hogy megérkezéskor legyen egy kényelmes hely. A Rambuttri egyébként a „turistagettóként” is hírhedt Khao San Road mögött van, egy vele párhuzamos utca. Egy fokkal normálisabb, nem olyan iszonyúan nyüzsgő hely, szerintem hangulatosabb is. Ennek a környéknek persze az az előnye, hogy itt koncentráltan megvan minden, amit a turista keres: jó szállás, remek és olcsó kaja (meg bárok, noha ez engem nem érdekel), utazási irodák, netkávézók, minden. A Khao San egyik attrakciója, ez most is megvan, mint 4 éve, hogy kint a standokon árulnak hamis ISIC-diákigazolványt, sajtóigazolványt, meg bármit, amit akarsz! Nem tudom, mennyire legális, bár felhasználni természetesen nem az, de van egy gyanúm, hogy az sem teljesen törvényes, ha „játékból” utánoz le valaki ilyen dokumentumokat.
A Rambuttri, ahogy a Khao San is, tömve van utcai ételárusokkal, az egyik sláger a pad thai (wokban, serpenyőben pirított rizstészta, „noodles”, babcsíra, ráütve egy tojás, és mindez felturbózva zöldségekkel, chilivel, ilyen-olyan szószokkal). Nagyon finom és laktató, egy adag az egyszer használatos kis műanyag tálcában 30 baht. Ugyanannyi, mint 4 éve, még örültem is volna, hogy nem mentek fel az árak, csak hát közben a thai baht erősödött. Ez a thaioknak nyilván jó, de a külföldről jött turistának egy fokkal kevésbé: 2006-ban még 39-40 bahtot adtak egy dollárért, most már csak 29-30-at. Ezzel együtt sem drága persze mindez, hiszen ha a pad thai mellé veszek még mondjuk 2 csirkesaslik-nyársat, az is 20 baht, meg valami ice teát 20 baht-ért, akkor is 70 bahtból, 490 forintból jót vacsoráztam.
Mászkáltam még egy kicsit, sőt befizettem egy talpmasszázsra is: ez természetesen Thaiföld egyik slágere, ebben a thaiok világbajnokok. Nem egyszerűen kellemes, de nagyon fel is frissít, ráadásul 1 hónapja tekeregtem már a Himalájában és a nepáli, bhutáni, indiai városokban, így jól esett a lábamnak. 1 óra ugyanúgy 200-220 baht, mint 2006-ban volt… :)
Ezzel vége is volt egy mozgalmas, és nagyon kellemesen záruló napnak….
