(hogy mindjárt az elején egy lábjegyzettel nyissak: aki olvasta a Svejket, az nyilván emlékszik a legelején az epizódra, mikor Svejk a tolókocsiból kiáltozta, hogy "Fel, Belgrádra!" Nekem meg Dév barátomat juttatta eszembe, és a 2008-as nyugat-balkáni körutat, mikor ezzel a felkiáltással vágtunk neki a napi etapoknak... szóval csak ennyit a bejegyzés címéről... :)
2010. december 11., szombat
Hát ez tényleg korai kelés volt, és a helyzeten még az is rontott, hogy tegnap este a Rambuttri-n nagyban ment a buli, a zene, és a hepaj. Így kissé késő tudtam elaludni, már jócskán éjjel 1 óra után volt, szerintem talán inkább 2 felé.
Mese azonban nincs, az óra 4:20-kor szólt, gyors öltözés, a pakolás nagy része már megvolt, aztán indulás.
Szerencsére a Tuptim melletti 7-Eleven nyitva volt (lehet, hogy 0-24 órás), így vettem némi narancslét, szendvicset, ice teát, aztán azzal együtt be egy taxiba. A Soi Rambuttri sarkán általában mindig vannak taxik, ilyenkor már amúgy is indulnak kifelé a reptérre az emberek a korai járatokhoz.
Eggyel odébb, a Khao San sarkán néhány turista már (vagy még) szintén fent volt, erre-arra kóvályogtak, kisebb-nagyobb táskákkal. Néhány noodle soup-os kifőzde is nyitva volt, és megint nem tudtam eldönteni, hogy még nyitva vannak, vagy már nyitva vannak.
A nagyon korai időpont előnye, hogy alig van forgalom, de persze így is a gyorsforgalmit választottam a reptérre kijutáshoz. Ez azzal jár, hogy az utasnak kell fizetnie az útdíjat is (2 díjszedő kapu van, a Suvarnabhumi-ig összesen 70 baht a díj), viszont hamar kint van. A „sima” utakon is ki lehet érni, de az még ilyenkor, gyenge forgalom idején is jóval hosszabb, mint a gyorsforgalmi.
Fent a gyorsforgalmin már tényleg volt forgalom, de mindenki repesztett rendesen, az én taxisom sem sajnálta a gázt.
Azt hiszem, taxival még életemben nem utaztam 140 kilométeres sebességgel!
Hamar kint voltunk a reptéren, az 5:20-kor kezdődő check-in-re már ott is voltam. Igaz, nem volt külön check-in a yangoni járatra, hanem az Air Asia összes nemzetközi járatára van 6-7 pult, és majdnem ugyanennyi a belföldi járatokra is.
A check-in gyorsan lement, utána még sétálgattam egy kicsit, aztán beálltam az útleveles sorba…ami elég nagy volt, mert ezen a korai órán még csak kevés pult működött.
A Suvarnabhumi egyébként sem kicsi reptér, és tényleg érdemes rászánni az időt, hogy az ember korábban érjen oda mindenhová, nehogy véletlenül lekéssen valamit.
…
No, a lekésésből már biztos nem lesz semmi, legalábbis olyan értelemben nem, hogy én késném le a járatot. A járat kési le a saját indulási idejét.
Menetrend szerint 7:20-kor kellett volna indulnia, a beszállás 6:40-kor kezdődött volna.
Volna, mert 6:55 körül se volt még semmi, majd bemondták, hogy Mianmarban rossz az idő, és emiatt késleltetik a gépet, 7:50-re van kitűzve az új indulás.
…
7 óra 45 perc, most újra megszólalt a hangszóró, és közölte, hogy továbbra sem jó az idő, erős köd van a yangoni reptéren, így megint tolják az indulást. Jelenleg 8:20 az új időpont, amikor fel kellene szállnunk.
….
8 óra 35 perc, egyelőre se kép, se hang. Kíváncsi vagyok, mikorra lesz ebből indulás. Már le kellett volna szállnunk Yangonban, ehhez képest még itt ül az utastársaság Bangkokban.
….
8:45, most végre bemondták a beszállítást, talán tényleg elindulunk!!
…
Az Air Asia nagyon szép, tiszta, új Airbus 320-assal repül Yangonba, persze légitársaságon belül is lehetnek nagy különbségek, emlékszem, amikor 2006-ban jártam Délkelet-Ázsiában, és Malaysiából Brunei-be repültem ugyanezzel a céggel, akkor még egy középkorú, kicsit kopottas Boeing 737-essel mentek. Persze azóta négy év telt el, és a cég is szépen fejlődött, regionális fapadosból indulva mára már ott tartanak, hogy messze a régión kívülre: Ausztráliába, Új-Zélandra, és Nagy-Britanniába is járnak.
Egy érdekes és humoros dolog, amiről korábban már olvastam, és egy csipkelődő cikkben megemlítette a fedélzeti magazin is.
Az Air Asia malaysiai cég, a főnöke Tony Fernandes, aki egyben az idei újonc Forma-1-es csapat, a Lotus főnöke is. A másik két F1-es újonc csapat közül az egyik a Virgin, ami szintén egy légitársasági főnök, a (meglepő módon) Virgin-es Richard Branson „gyermeke”. Mármost a két főnök az év elején fogadást kötött, hogy amelyikük Forma-1-es csapata a kettő közül rosszabbul szerepel az idei szezonban, az a rivális légitársaság egyik járatán beáll utaskísérőnek egy útra. A Lotus egyértelműen jobb lett, és Branson állítólag jelezte is, hogy állja a fogadást, tartja, amit ígért.
Az Air Asia fedélzeti magazinjában már le is hoztak róla egy képet, mármint a fejét egy csábos Air Asia-s stewardess testére applikálva, és jelezve, hogy várják Bransont… :)
Maga az út kellemes volt, csak nekem akart közben folyton leragadni a szemem a korai keléstől és a kevés alvástól. Mellettem egy angol srác ült Bristolból, szintén nagy utazó, és egyből volt közös témánk: ő is járt már Bhutánban, igaz két éve.
Hamar eltelt a kb. egyórás menetidő Yangonig, aztán simán leszálltunk…..életem 100. repterén, ahol utasként jártam!
A reptéri épületekből sosem lehet még az adott ország életszínvonalára, nívójára következtetni, sok helyütt már univerzálisan modern, jó színvonalú repterek vannak, és Yangon is ilyen. Üveg, műmárvány, normális, tisztán látható jelzések..akárha Thaiföldön lennénk.
Ahhoz képest, hogy az ország voltaképpen diktatúra, nem volt semmi macera az útlevél-ellenőrzésnél. Túlnyomórészt kedves hölgyek ültek a fülkékben, és a szükséges adminisztráció után már mehetett is mindeni. A vámosoknál egy fiatal lány volt, talán nemrég szerelhetett fel a testületbe, ő egyenesen kedvesen mosolygott! A vámnyilatkozatba kötelességtudóan beírtam a laptopot és a fényképezőgépet, mint amiket majd újra ki akarok vinni, ő egy mosollyal eltette a lapot, és közölte, hogy ha személyes használati tárgyak, akkor rendben is van.
Yangonban a Mother Land Inn 2 nevű guesthouse-t választottam szállásul, egyrészt azért, mert walesi barátom, Mick nagyon melegen ajánlotta még Kathmanduban, másrészt a Lonely Planet-ben is ez szerepel kiemelten ajánlott helyként („our pick” címszó alatt, kábé mintha azt írnák, hogy a „konyhafőnök ajánlata”). A könvy szerint is csak az egyik vonzereje az, hogy a reptérről ingyen hoznak be egy busszal, a fő vonzerő pedig a kedves, segítőkész személyzet.
Az biztos, hogy ezen a téren eddig nem csalódtam! Már e-mailben, a foglaláskor is érdeklődtek, hogy miben tudnak még segíteni, pl. belföldi repjegy-foglalásban Bagan-ba. Előzetesen jeleztem is nekik, hogy melyik járatokkal szeretnék menni, bár a neten két légitársaságnak is küldtem e-mailt a foglalások miatt. A lényeg, hogy egyik társaság sem írt vissza mostanáig, a Mother Land Inn recepciósa pedig még azt is írta az egyik e-mailben, hogy a Yangon Airways például nem is nagyon működik, mert „gondjuk támadt a kormánnyal”. Hogy pontosabban mi, azt ugyebár nem illik firtatni, de ez a cég valamilyen nemzetközi szankciók alatt is állt, vagy áll, mivel állítólag túl szoros szálak fűzik bizonyos kábítószer-kereskedő csoportokhoz. Ennek ellenére a neten vígan hirdetik magukat, pofás weboldaluk van, és aktuális menetrendet is közölnek.
A lényeg tehát, hogy a szálláshelyről megírták, hogy ők tudnak helyet foglalni az Air Mandalay járataira, nem probléma.
A nemzetközi reptérről egy kisebb busszal jöttünk be, összevártak egy 8-10 fő körüli kompániát, nagy részünk szerintem ugyanazzal az Air Asia-járattal érkezett Bangkokból. Taxikkal is be lehet persze menni a városba, de egy vadidegen országban, ahol először jár az ember, megkönnyebbülés tud lenni, amikor meglátja a saját nevét egy táblán, és tudja, hogy várják a reptéren. Bangkokban már szinte csukott szemmel tudtam, hogy hol vannak a taxik, hogy merre kell menni a gyorsforgalmira, az hol mennyibe kerül…és ha az utcákat nem is ismertem pontosan, azért a környékből meg tudtam állapítani, hogy jófelé járunk –e.
A busz behozott mindenkit a guesthouse-hoz, ahol lassan a bejelentkezés is megtörtént. Én légkondis szobát kértem, ami talá luxusnak tűnhet, de a párás, nedves éghajlaton korántsem az. Napközben, mászkáláskor el tudom viselni a gőzfürdő-szerű hőséget, de ahhoz, hogy valóban pihenni és tudjak, este jobb, ha le tudom hűteni a szobámat. Amikor pedig esős az idő, és minden nyirkos, kifejezetten felüdülés a még párásabb, nedvesebb melegből belépni a légkondis szobába, és elnyúlni az ágyon. Mondhatja bárki, hogy ez gyarmatosító luxus, de szerintem fontos is. Ha napokig nem pihenem ki magam rendesen, annak is megvan a következménye. Ja, és még egy tényező a szoba mellett szólt, az ára: ez ugyanis itt a guesthouse-ban már „prémiumkategóriás” szoba, mivel saját fürdőszobám is van. Ezzel együtt került 13 dollárba egy napra..
…
Pár érdekesség, első benyomások Mianmarról.
Először is, az ország neve, ugyebár. Régen Burmának hívták, a katonai junta vezetői keresztelték át Mianmarra, mivel a „Burma” elnevezést túlságosan gyarmati ízűnek találták. Így lett a fővárosból, Rangoon-ból Yangon, a fő folyamból, az Irrawaddy-ból Ayeyarwadi, és így tovább. Sőt, 2005 óta hivatalosan nem is Yangon a főváros, mert a tábornok urak (állítólag egy asztrológus baljóslatú kinyilatkoztatása miatt) szedték a sátorfájukat, és az ország közepén, gyakorlatikag szó szerint „zöldmezős beruházásként” nekiálltak felhúzni egy fővárost. Ez lett Nay Pyi Daw, ami ma Mianmar hivatalos fővárosa, csak épp emberek alig vannak benne. Mármint kormányhivatalnokok igen, csak „valódi” emberek nem nagyon. Egy mesterséges város, a turizmus sem érinti. A Lonely Planet nagyon komoly útikönyv-sorozat, de még így is sokat elmond, hogy szerintem aligha van még olyan ország a világon, ahol a „bédekker”-ben nemhogy külön fejezet nincs a főváros számára, de még részletes leírás, vagy térkép sincs róla! Az egyik oldalon, egy keretes „lábjegyzetben” megemlítik, hogy ha valaki nagyon kalandvágyó, az megpróbálkozhat Nay Pyi Daw-val, de egyelőre nem ajánlott, mert nagyon őrzik….sőt, turisztikai infrastruktúra, térképek, és látnivalók sem igen vannak. Hacsak persze nem tekintjük annak az elmúlt pár évben felhúzott kormánytisztviselő-lakótelepeket és a széles utakat. Tényleg a semmi közepén épült fel a város, korábban nem volt ott semmi sem.
Az olyan alapvető intézmények, mint az iskolák hiánya állítólag már feszültségeket is szült, mivel a kormányhivatalokkal együtt odaköltöztetett központi tisztviselők nem vihették magukkal a családjukat….
Egyszóval: ilyen elzárkózó és titokzatos fővárosa még Észak-Koreának sincs, sőt ott éppenhogy Phenjanban vannak a fő attrakciók.
Ezek után, és főleg az időhiány miatt én is letettem róla, hogy eljussak ide, de lehet, hogy egyszer még megpróbálkozom vele.
…
Röviden visszakanyarodva még a buszhoz, és a reptérről befelé vezető úthoz. Szinte furcsának és szokatlannak tűnt, hogy megint a jobb oldalon vezetnek.. :)
Utoljára Katarban láttam „jobbra hajts”-ot, hiszen Nepál, Bhután, India és Thaiföld is, vagyis ahol eddig jártam, a bal oldalon vezet. Lassan már kezdtem megszokni…. :)
A másik, a mai esős időjárás. Reggel azért csúszott olyan sokat a gép indulása Bangkokból, mert rossz idő volt Mianmarban: köd, ahogy mondták.
Amikor leszálltunk, akkor is elég párás-ködös volt az idő, bár később, mikor befelé jöttünk a reptérről, már ki-kisütött a nap. Látszott viszont a nedves úton és járdákon, hogy nem sokkal korábban rendesen esett. Miután kicsit pihentem a szállóban, én is sétára akartam indulni, akkor megint elkezdett zuhogni. Később elállt, akkor úgy 4 óra felé neki is vágtam a városnak, de szinte rögtön elkezdett szemerkélni. Annyira hülye azért nem voltam, hogy ne vigyek esernyőt, de ahogy haladtam a belváros felé, egyre jobban esett az eső, és végül beláttam, hogy így túl sok értelme nincs várost nézni és sétálni, mert esernyő ide vagy oda, azért csak vizes lesz az ember.
Még szerencse, hogy a száraz évszakban vagyunk!!
….
Általánosságban érezhetően szegényebb, mint Thaiföld, persze ez aligha meglepő. Első blikkre talán Thaiföld és Laosz keverékének tűnik: Laosznál nagyobb a forgalom, és nagyobb a nyüzsgés, de kicsit szegényesebb. Ezzel együtt nincs rossz hangulata a helynek, és egy fokkal még Delhinél is „igazibb”. Persze megint mondom, ezek szubjektív vélemények, a benyomások alapján. Bocs, Delhi!
A férfiak közül sokan (bár nem olyan sokan, mint Bhutánban) egy általam még nem látott nemzeti viseletben járnak: ez olyasmi, mint a bhutáni nők hosszú, szoknyaszerű ruhadarabja, a „kira”. Fent inget, pólót hordanak, alul ezt a különös módon megkötött textilt. Rés a műveltségemen egyelőre, hogy erről nem tudtam, és a ruhadarab nevét sem ismerem, de igyekszem megtudni.
….
Pénz, illetve a dollár.
A nemzeti valuta a kyat, kb „csat”-nak ejtik, most úgy 850 kyat ér 1 dollárt. Emlékszem, amikor 2006-ban Laoszban váltottam be 100 dollárt, egy nagyon vastag pénzköteget kaptam érte, mert 1 dollár 10.000 kip-et ért, és ezt az 1 millió kip-et ezresekben adták oda… :)
Ennyire azért nem vad a mianmari helyzet, ma 30 dollárért 25.200 kyat-ot kaptam, ezresekben, ez kezelhető mennyiség.
Érdekes, hogy komolyabb tranzakcióknál a kyat inkább a váltópénzt szerepét tölti be, az útikönyv is hangsúlyozza, hogy hasznos, ha rengeteg kis címletű USA-dollár van az embernél, mert arra mindenképp szüksége lesz.
Valószínűleg nagyon tartanak a hamis dollároktól, mert csak a friss, ropogós, új amerikai bankókat fogadják el, sőt pl. itt, a guesthouse-ban is kiírták, hogy a szakadt, gyűrött dollárokat kéretik mellőzni. Mellettem épp egy kanadai lány fizetett volna, nem akarták elfogadni a húszdollárosát, és korántsem azért, mert ellenségesek lettek volna: mint írtam, nagyon segítőkészek. Mégis, valószínűleg mindenütt él valami félelem attól, hogy hamis dollárt sóz rájuk valaki (nem csak a szálláshelyemre értve ezt, hanem általában Mianmarra).
Hitelkártyás fizetés, POS-terminál, készpénzkiadó ATM-ek és egyéb szamárságok természetesen nem léteznek errefelé.
Bangkok ebben egészen más, húszméterenként lehet egy ATM-be botolni, de ebben a tekintetben, amennyire közel van földrajzilag, annyira távol van pénzügyileg….
