2010. december 6., hétfő
Vekker nélkül is felébredtem 8:40-kor, pedig tegnap későig fent voltam.
A mai nap elsősorban a „soraink rendezése”, és más gyakorlati teendők számára van beütemezve (tudom, ne használjam a magyarban a szenvedő szerkezetet, mert ez olyan, mint hogy „a macska fel van mászva a fára, a farka meg le van lógva”)…. :)
Szóval, gyakorlati teendők: mosnivaló kiválogatása, a Rambuttrira levittem, több helyütt is van mosoda, holnap délelőttre vállalták.
Cuccok szortírozása, megmaradt a hatalmas „India”, és a közepes „Sri Lanka” Lonely Planet-útikönyv. Könyvet, főleg Lonely Planet-et nem szeretek kidobni, vagy elhagyni, de ennek a kettőnek azért tekintélyes súlya van, nem akarom hónapokig magammal cipelni a világ körül. Azt hiszem, majd az egyik szálláshelyen odaadom valakinek, akinek szüksége van rá.
Intéznivaló: mianmari (burmai) vízum. Eredetileg sokkal több időt szántam volna Délkelet-Ázsiára, és vissza akartam menni Laoszba, Vietnamba és Kambodzsába is, de most úgy döntöttem, hogy ezeket kihagyom, (bármennyire is fáj a szívem Laoszért), és józanabbul azokra az országokra koncentrálok, ahol még nem voltam. Mianmar az egyik, és Kambodzsáért, azaz Angkorért valamennyire talán kárpótolni fog Bagan, a templomegyüttes. Utólag persze okosabb vagyok, első körben, mikor a repjegyeket foglaltam, 4 és fél napot ütemeztem be Mianmarra, de utólag rájöttem, hogy ez elég szűk lesz. Yangon és Bagan belepasszírozható, de több nem. Ez van.
A mianmari követség a modernebb városrészben van, ahol toronyházak, magasvasút, és előkelőbb irodák uralják a környéket. (nem a Sukhumvit, hanem egy kicsivel délebb, a magasvasút, vagyis a Skytrain Silom Line nevű vonala mellett).
Szóval, mianmari vízum. Elvileg van ott is visa-on-arrival, de az egy macerásabb ország. Egyszerűbb itt, Bangkokban bemenni a mianmari követségre, és ott intézni. Egy netkávézóban ki is nyomtattam a Bangkok-Yangon-Bangkok repjegyfoglalásaimat, majd taxiba pattantam, és irány a mianmari követség.
(lábjegyzet: bármennyire is hihetetlen, Bangkokban a taxi sok esetben olcsóbb a kis, nyitott kétütemű motoros riksánál, a tuktuk-nál, még ha ez nehezen képzelhető is el. Sajnos a bangkoki tuktuk-osokat elrontották a turisták, és hatalmas összegeket kérnek el. Alkudni kell persze, de egyre kevésbé hajlandóak rá. Ahhoz, hogy az ember tényleg precízen tudja, hogy milyen távra mennyi egy tuktuk-út ára, szerintem 1-2 hónapot itt kell élnie. A taxiban csak be kell kapcsoltatni az órát, és mindennel együtt kényelmesebb, sőt jóval olcsóbb, mint a tuk-tuk. Ugyanolyan távra fizettem már én tuk-tuknak alku után 140 baht-ot, a taxi pedig került vagy 65-80 baht-ba…. )
A mianmari követségen felárért (összköltség 1260 baht) aznap délutánra ígérik a vízumot, azért is kértem ilyet, mert jobb szeretem magamnál tudni az útlevelemet. Kétoldalas vízumkérő lap, a második oldalt csak annak szentelik, hogy mi a foglalkozásod, és hogy korábban hol, mit dolgoztál. Enyhe utánérzésem van 2002, Észak-Korea kapcsán: az ottani vízumkérelemnél is csak az az egy volt a fontos, hogy az ember ne legyen újságíró, vagy amerikai (amerikai újságíró meg végképp ne…. )
Mindenki más szívesen van látva, persze némi bürokratikus procedúra után.
Etikai kérdések: mennyire etikus egy kemény diktatúrába utazni, ahol egyes vélemények szerint az ember ezzel a rezsimet is legitimálja? Hát, nem tudom, ebben legjobb esetben is ambivalens vagyok. Saját önző szempontom szerinti válaszom az, hogy a kíváncsiság motivál, ezért igenis elmegyek. Gyakorlatilag meg az egyik válaszlehetőség az, hogy nem állami szálláshelyen igyekszem megszállni, hanem privát vendégházakban, panziókban, így a valódi burmaiakhoz jut el a pénz egy része, amit ott hagyok.
Végszóként pedig: a Shwe Dagon pagodát, és Bagant muszáj megnézni!!
…
Már délután van, most indulok vissza a mianmari követségre, elvileg készen lesz a vízum.
…
Tényleg megcsinálták a vízumot néhány óra alatt, előtte még mászkáltam egyet a városban. A követség nincs túl közel a Khao San-környékhez, viszont nagyon közel van a magasvasút, a Skytrain egyik állomásához, a folyóparti másik állomástól (Saphan Taksin) sincs beljebb 10 perc sétánál. Így aztán legalább könnyen megközelíthető. A Skytrain-nel elmentem a belvárostól keletebbre fekvő fő sugárútra, a Sukhumvit-ra, ez már a felhőkarcolók, elegáns plázák, és az üzleti székházak világa. A magyar nagykövetség is itt van, a Sukhumvit egyik mellékutcájának toronyházában, ha jól emlékszem, a 20.emeleten. Utoljára ott is 2006-ban jártam, most nem mentem be, különösebb okom nem volt rá. Akkor, anno még más volt a szitu, az akkori nagykövet ugyanis professzorom volt a PhD-ről, és évek óta ismertem.
Most inkább csak sétáltam egyet a környéken, az emlékeket felidézendő, egy kis nosztalgiából. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de én szeretek visszajárni a régi kedvenc helyekre, ha csak néhány perc erejéig is.
A mianmari követség után lesétáltam a folyóhoz, a Chao Phrayá-hoz (teljes thai nevén: Mae Nam Chao Phraya, a „Mae Nam”, amennyire tudom, a „folyó”-t jelenti). A Chao Phraya széles, fenségesen hömpölygő nagy folyam. Bangkok főleg a keleti parton terül el, de az újabb városrészek (pl. Thonburi) már a nyugati partot is meghódították. Ma már több, egészen nagy, modern híd ível át rajta, és a város terjeszkedésének egyik kissé szomorkás következménye, hogy a csatornák valaha mindent behálózó sokasága mára visszaszorult. Régente Bangkok még egy kicsit Amszterdamra is hasonlított, annyi csatorna hálózta be a várost, és annyira fontosak voltak ezek a közlekedésben. Ma is megvan még belőlük több, de a közlekedés mára áttevődött a „szárazföldre”, és buszok, tuktuk-ok, taxik bonyolítják le. A Chao Phraya azonban még tartja magát, és nagyon is él rajta a közlekedés észak-déli irányban. Ez annak is köszönhető, hogy csúcsidőben az utcák, és a többsávos utak is menetrendszerűen bedugulnak, és Bangkok ilyenkor fuldoklik a dugóktól. Ebben a helyzetben kínálja magát a folyó, amelyen nagyon élénk hajó- és csónakforgalom bonyolódik. Délről a Saphan Taksin-tól menetrendszerű, gyors vízibusszal is fel lehet jutni a Phra Athit mólóhoz, ami a Khao San környékének „vízi kapuja”. Természetesen számtalan városnéző hajó is járja a folyót, némelyik egészen díszes kivitelű, és több órás, ebéddel-vacsorával egybekötött utakat kínál. Az a „turistaipar” nem annyira az én világom, bár az is tény, hogy a Khao San sem az igazi Thaiföld. Sőt, ami engem illet, a Khao San-nál hangulatosabb a mögötte levő utca, a Rambuttri, és egy fokkal normálisabb is.
…
A hajókázás a Saphan Taksintól sem több 20-30 percnél, ennyit egy taxiban vagy tuktuk-ban is elüldögélne az ember a forgalomban. A hajó viszont csak 14 baht (100 forint), és közben tulajdonképpen városnéző túrán is részt vesz az ember, hiszen végigvonul előtte Bangkok belvárosa, és a folyóról például kiválóan lehet látni a bal (keleti) parton fekvő királyi palotaegyüttest, és a benne levő Wat Phra Keow templomot, de a jobb (nyugati) parton még közelebb van a vízhez a másik híres templom, a Wat Arun.
Bangkok vizeit persze privát motorcsónakkal is be lehet járni, de ez már komolyabb árban van. Fotón vagy filmen biztos sokan látták már ezeket a hosszúkás, keskeny, szövettetős motorcsónakokat, amiket a kormányos a farból, egy rúdra épített motorral hajt. Még lehet, hogy befizetek egy ilyen útra, biztos hogy nagyon érdekes. Az is biztos, hogy nem olcsó….
….
Este 6 óra előtt értem vissza az előző esti szálláshelyre, ahol csak egy éjszakát foglaltam. Ma reggel még lepakoltam ott a táskáimat, és kijelentkeztem. Este csak átcuccoltam a Khao San túlsó oldalának egyik csendesebb sikátorában levő Shambara Hostelbe. Nem olyan menő, mint a 3 csillagos Rambuttri Village, és a zuhanyzó, WC is közös az emeleten, de nagyon hangulatos kis hely. 2006-ban egyszer már laktam itt. Amolyan „boutique” hostel, vagyis egyedi hangulatú, nem „tömegcikk”. A lényeg, hogy saját szobám van, légkondis, az ágy kényelmes, tiszta. Ja, és árban nem 880 baht, mint a Rambuttri Village, hanem 390. (2800 forint). Nem teljesen ugyanaz. Mindkettőnek megvan persze a maga előnye és hátránya. A Khao San és a Rambuttri egyébként tele van szálláshelyekkel, az egészen spártaitól kezdve a 3-4 csillagosig, tehát érdemes elsőre csak 1-2-3 éjszakát foglalni, és ha nem tetszik a hely, bátran tovább lehet állni, 50 méteren belül biztos talál az ember 2-3 másik szállást.
A Khao San és a Rambuttri délelőtt szinte kihalt, dél körül kezd megélénkülni, de még ilyenkor is csak bebábozódott hernyó. Igazán csak sötétedéssel kel életre, és bújik elő a burokból (ha szabad ilyen kicsit csöpögős képpel élnem) a nyüzsgő, élettel teli esti-éjszakai Rambuttri. Írtam már, sokszor nem is akarom ismételni, de a Khao San inkább vadabb, bulizós, dübörgő zenés hely este, a Rambuttri nyugisabb, noha bárok itt is vannak.
Én is belevetettem magam a forgatagba: no nem inni, hanem inkább sétálni és vacsorázni egyet. Az éttermek sem vészesen drágák, de szerény véleményem szerint az igazán jó kaját az utcai árusoknál kapni. Ott sütik-főzik előtted. Egy pad thai 25-30 baht, 2-3 nyárs saslikhús (csirke, marha, disznó) 20-30 baht, veszel még egy ice teát 20 baht-ért, és ha „kirúgsz a hámból”, akkor egy nagyon finom banános palacsintát az egyik árusnál, mondjuk 20 baht, összesen elköltöttél maximum 100 baht-ot (700 forint), és pukkadásig jóllaktál.
A másik nagy attrakció, hogy lépten-nyomon (szó szerint) vannak talpmasszázs-helyek, ezek hangsúlyozottan masszázzsal foglalkoznak, tehát nem kupik! Tudom, hogy sokakat biztos ez utóbbi érdekel Thailföldön, és nem akarok sem szemforgató sem puritán lenni, de én nem kurvázni jöttem ide. Annak a „fővárosa” egyébként, ahogy tudom, Pattaya, ami Bangkoktól 140 km a tengerparton.
A talpmasszázs tényleg nagyon frissítő tud lenni egy átmászkált nap után, ma este viszont nem erre, hanem egy pedikűrre fizettem be. Nem mintha nem tudnám általában magamnak is megoldani, de egyrészt nem drága, másrészt a csaknem egy hónapos himalájai tekergés, és a bőrkeményedések miatt már ráfért a lábamra is egy kis ápolás. Jót is tett… :)
Sok minden más nem is fért bele ebbe az estébe, így 9-10 óra felé visszamentem a szállásra, és némi netezés után nyugovóra tértem…
