Járom a világot

2010. november 28., vasárnap

Az biztos, hogy a Punakha-völgy feletti, kellemes helyen levő szálló mentes volt a Kathmanduban (és időnként még Thimphu)-ban is jelenlevő éjszakai kutya-koncertektől, így kellemesen és nyugodtan aludtam.

A szállóban éppen akkor volt még egy amerikai turistacsoport is, rajtuk kívól szinte senki, tehát itt sem lehetett mondani, hogy nyüzsögtek az emberek. Ami engem illet, határozottan örültem egy kis nyuginak.

Reggeli után ismét útra keltünk, a napi végcél ezúttal egészen Paro volt, vagyis vissza kellett menni a kanyargós hegyi úton, és a Dochu La hágón át Thimphu-ig, onnan pedig Paróig. A Punakha-Thimphu táv sem nagyon több 70-75 kilométernél, de ez alapesetben is 2 és fél órás út, mivel a hegyi utakon csak lassan lehet előrejutni a sok kanyar és a szűk útpálya miatt.

Mielőtt azonban a főváros felé vettük volna az utunkat, egy kicsit tovább haladtunk Bhután belseje felé, vagyis délkeletre, mert a közelben volt még egy dzong, amit meg akartunk nézni. Punakhától, illetve a szállótól nincs messze, talán 10-15 kilométer, viszont éppen egy másik tartományban fekszik, ha csak pár száz méterrel belül is. Ennek gyakorlati jelentősége csupán annyi volt, hogy mint minden tartományi határon, itt is meg kellett állni a checkpoint-nál, de ahogy korábban, ez is csak 1 perces formalitás, amit vagy Karma, vagy Chimi, a sofőr intézett.

Az erődítmény, ahová tartottunk, a Wangdi Phodrang Dzong, újabb átírásban Wangdue Phodrang Dzong. Drámai helyen fekszik, szintén egy folyópart mellett, pontosabban felett, a tájon uralgó, merészen előrenyúló hegygerincen, a változatosság kedvéért két folyó partján (Punak Tsang Chhu, és Dang Chuu).

Szintén a „változatosság kedvéért”, ezt is a Zhabdrung alapította, a legenda szerint pedig a formája úgy keletkezett, hogy amikor a nagy ember errefelé járt, meglátott a folyóparton egy kisfiút, aki homokvárat épített. Mivel a formája nagyon tetszetős volt, a Zhabdrung megkérdezta kisfiút, hogy hívják. A srác neve Wangdi volt, ezért lett végül a homokvár után mintázott dzong neve Wangdi Phodrang Dzong (Wangdi Palotája Dzong). Mivel Bhutánban a legendáknak és a babonáknak nagyon komoly szerepük van, természetes, hogy a dzong alapításához nem is csupán egy legenda kötődik. A másik történet szerint amikor az itteniek helyet kerestek az új kolostor-erődítményhez, ezen a ponton négy hollót láttak elrepülni a négy nagy világtáj felé, ez pedig különösen kedvező előjelnek számít. (a hollót amúgy is nagy becsben, szinte totem-madárként tisztelik, az első király, Ugyen Wangchuk koronája –ami az utódaié is- a Raven Crown, vagyis a Hollókorona)

Ha pedig le akarunk szállni a legendák világából a földre, akkor a hely kiválasztásának sokkal prózaibb és gyakorlatibb oka, hogy stratégiailag fontos helyen van, innen szemmel tartható és ellenőrizhető az egész környék.

A dzong annyiban érdekes, és tér el általában a többi bhutáni dzongtól, hogy ezt nem renoválták, újították fel modern anyagokkal, hanem csak minimális állagmegóvást végeztek és végeznek rajta (szántszándékkal), így sokkal „eredetibb, igazibb” állapotában látható. Helyenként cseppet roskadozó, kopottas, de igazibb….amivel persze nem azt akarom mondani, hogy mindez bármit is levonna mondjuk a Punakha, vagy a Trashi Chhoe Dzong pompájából!

A régi időkből megőrzött stílus egyik eleme egyébként az, hogy a tetőzetet nem cserélték ki, így a modernebb cseréptető helyett itt ma is többrétegű zsindelytető van. Ez egy kicsit hangulatosabb, viszont egészen biztos, hogy sokkal veszélyesebb, hiszen, ahogy korábban is írtam, a vajlámpások miatt már számos dzong rongálódott meg, vagy égett le Bhutánban. Ez alól maga a Wangdi Phodrang Dzong sem kivétel, egy nagyobb tűz 1837-ben pusztított itt, de az épületet egy 1897-es földrengés is megrongálta.

Az épületkomplexumban belülről a hegygerinc csúcsa felé haladva is érzékelhető, hogy a hegy szélességével együtt az épületé is csökken, és az egyes udvarokon áthaladva azok mind szűkebbek és szűkebbek lesznek.

Éppen ebből következik, hogy ennek a dzong-nak csak egy bejárata van, a városka felől, a hegygerinc szélesebbik részén. Az épületegyüttes és a hegygerinc csúcsára kiérve viszont cserébe fenséges kilátás tárul az ember szeme elé!

Már szinte közhely, de azért leírom, hogy ez a dzong is többes célt szolgál: egyrészt megtalálható benne a kolostori részleg, amelyet a szerzetesek felügyelnek, másrészt pedig a polgári közigazgatás egyes szervei, például a tartományi bíróság is itt székelnek.

Apró érdekesség, hogy már kifelé tartottunk a dzong-ból, amikor összefutottunk Karma testvérével, aki szintén idegenvezetőként dolgozik, de nem a Blue Poppynál, hanem egy pici, saját cége van. Ahogy Karma elmondta, nagy család az övék, sok testvére van, és neki magának is van már két kisgyereke. Nagyon érdekes dolgokat mesélt magáról, például amit korábban már említettem, hogy egy központi közigazgatási állást hagyott ott az idegenvezetés kedvéért: ahogy mondta, jórészt azért, mert ez sokkal változatosabb munka, és sok különféle embert ismerhet meg.

Ebben egy kicsit magamra is ismertem: jó pár éve én is éppen ezért csatlakoztam a neten a Couchsurfing-hez, hogy amikor nem utazok, akkor a világ jöjjön el hozzám… :)

Wangdi (Wangdue) Phodrang-ról, a településről még annyit érdemes elmondani, hogy a mostani pici városka a dzong közelében van, jórészt már öregebb, helyenként roskadozó házak alkotják. A bhutáni kormány, ahogy Karma elmondta, a korábbi természeti csapásoknak való kitettség okán határozta el, hogy áthelyezi a települést pár kilométerrel odébb: a folyó bal partján már jórészt felépült az új, modernebb házakból, egyenes utcákból álló Új-Wangdi (ha nevezhetem így). Mostanában a befejező munkák zajlanak, és a tervek szerint fél-egy éven belül lebontják a régi települést, és mindenkit átköltöztetnek az új helyre. Racionális szempontból mindenképp érthető a döntés, és az is igaz, hogy a régi Wangdi házai bizony sok helyütt tatarozásra szorulnak, én mégis úgy vélem, hogy kicsit düledező, de hangulatos kistelepülés nélkül kicsit szegényebb is lesz a környék „aurája”.

Itt pedig a dzong előtti téren lengő bhutáni nemzeti lobogó látható.. :)

Miután megnéztük a dzong-ot, visszafelé indultunk, hiszen aznap Thimphu érintésével délutánra már Paróban kellett lennünk.

Gyorsan áthaladtunk a checkpoint-on, és visszafelé a már ismert útszakaszon mentünk: Metshinában ágazik el az út Thimphu illetve Punakha felé, és mi most a főváros irányába fordultunk. Újra át kellett kelnünk a 3050 méter magas Dochu La hágón, és most tovább tartott a felfelé vezető kanyargás, mint Thimphu-ból jövet, hiszen ott „csak” 800 métert kellett kapaszkodnunk a kocsival, most pedig bőven a dupláját, több, mint 1600-at, hiszen Metshina 1300 méteren fekszik. A szűk, kanyargós úton óvatosan kellett haladni, így is láttunk egy bójákkal lekerített részt egy kanyarban, ami mellett pár ember álldogált: előző nap egy autó itt szaladt le az útról, és borult a meredélybe.

A hágó tetején most nem álltunk meg, hiszen Thimphuból jövet már megnéztük az emlékművet, így csak tovább haladtunk. Chimi, a sofőr, most is elvégezte a kis szertartást: ha nem is gyalog, de a kocsival menetből megkerültük az emlékművet (természetesen az óramutató járásával egyező irányban), elmondott egy rövid imát, aztán haladtunk tovább.

Eredetileg megálltunk volna itt ebédelni, mivel a hágó tetején van egy kisebb étterem, de még korán volt, így lelkesen bólogattam Karmának arra a felvetésére, hogy inkább menjünk be Thimphu-ba. (eredetileg nem mentünk volna be, mert a Paro felé vezető út Thimphu külvárosában ágazik le….de én nagyon megszerettem a fővárost, így örültem, hogy ha csak futólag is, de viszontlátom. Előző nap még azon töprengtem, hogy hány év, mire újra láthatom Thimphu-t, erre tessék, csak egy nap volt… :))

Thimphu-ban ebédeltünk tehát, ismét közel a stadionhoz, de egy másik étteremben. A szokásos sajtszószos zöld chili helyett ezúttal sajtszószos, szárított vörös chili volt a bhutáni specialitás, amiből szintén vettem rendesen – bár mint másnap kiderült, ez okozott némi gondokat.

A lényeg, hogy az ebéd jó volt, de aztán indultunk is tovább Paróba. Alig mentünk fél perce a kocsival, mikor Karma telefonja csörgött, ő beszélt rajta valamit, és gyorsan megkérdezte tőlem, hogy nem volna –e kedvem röviden találkozni a családjával, mert ők éppen ott vannak bent, a városban, amerre haladunk. Hát hogyne lett volna kedvem!

Meg is álltunk, a stadion mellett egy kocsiban ott volt Karma felesége, a két gyerekük, és Karma sógornője az egyik lányával. Nagyon kedvesek és közvetlenek voltak mindannyian, a két hölgy (már modernebbek, ők nem kirá-ban voltak, hanem európaibb ruhákban) jól beszélt angolul, és Karma 8 éves fia is. Én nagyon örültem ennek a találkozásnak, mert „igazi” bhutániakkal is beszélhettem röviden, nem csak a szállodák, éttermek és múzeumok dolgozóival. (amivel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ők nem „igazi” bhutániak, sőt, mindenütt mindenki nagyon kedves volt, de ez mégis olyan „igazibb” találkozás volt)

Paro felé menet egy újabb tartományi határnál megálltunk a checkpoint-nál, aztán a már ismert úton folytattuk az utat felfelé a völgyben. Ez az útszakasz már sokkal jobb minőségű, mint például a Dochu La környéki szűk szerpentinek, de azért itt is nagyon sok a kanyar. Bhután előző királyának, Jigme Singye Wangchuknak az egyik felesége (4 van neki), tehát a királyné több könyvet is írt Bhutánról, az egyikben leírja azt a helyi viccet, ami szerint egész Bhutánban a parói reptér futópályája a leghosszabb egyenes útszakasz… :)

Paro előtt nem sokkal elhaladtunk a Thangthong Gyalpo által épített kis híd mellett (ezt néztük meg az első napon), aztán hamarosan megérkeztünk magába Paróba is. Tekintve, hogy már jócskán benne jártunk a délutánban, aznapra nem volt más programpont, mint a parói dzong, a Rinpung Dzong. Ezt a legelső nap még kihagytuk –akkor csak az őrtoronyban levő Nemzeti Múzeumot néztük meg- de időben így nagyon jól jött ki a dolog, mert nem maradt üresen a napvilágból hátralevő néhány szép óra (5 óra után már itt is sötétedik).

A korábbiak után már elkopott frázis volna azt írnom, hogy a parói Rinpung Dzong impozáns helyen levő, nagyszerű épület…pedig tényleg az!

A teljes neve, a Rinchen Pung Dzong szó szerint annyit tesz, hogy az „Ékszerek Halmán Épült Erőd”. Hogy a legendák itt mennyire igazak, azaz mennyire kell szó szerint venni az „ékszerek” kifejezést, azt nem tudom, de azt hiszem, azzal is beérhetjük, hogy olyan szép helyen van, mintha ékszerek feküdnének alattunk. Tudom, ez a saját kútfőből származó hasonlat egy kissé erőltetett, de a táj tényleg gyönyörű.

Az már csak természetes, hogy ennek a dzongnak az építtetése is a Zhabdrung, Ngawang Namgyal nevéhez köthető, 1644-ben ő rendelte el a felhúzását azon a helyen, ahol korábban egy Guru Rinpoche által alapított kolostor állt.

Sok minden újat azért sem tudok írni erről a dzong-ról, mert ez is stratégiailag fontos helyen van, mint a többi….ez is szenvedett már károkat a vajlámpás-tüzektől, mint a többi….ennek is kettős funkciója van (kolostori és közigazgatási), mint a többinek….és ehhez is egy szép fedett fahíd vezet, mint például a Punakha Dzong-hoz. Itt is megtalálható az „utse”, a központi torony, a polgári közigazgatási rész, és a szentély.

Mégsem mondanám, hogy ugyanolyan, mint a többi dzong (szerencsére), hanem nagyon is egyedi! Nagy kár lett volna kihagyni, és nagyon örültem, hogy eljöttünk ide.

A dzong után már csak a szálláshelyen való lepakolás következett. Nem is akármilyen hotelben helyeztek el: az Olathang ugyanis 1974-ben épült, mégpedig az új és fiatal király, Jigme Singye Wangchuk koronázására érkező külföldi notabilitások számára!

A központi épület mellett kisebb vendégház-szerű épületek vannak, amelyeken általában 2 szoba osztozik. Hangulatos sétautak vezetnek ki a központi épületből, így biztosítva a vendégek nyugalmát és a csöndet.

Azt már hozzá sem merem tenni, hogy egy kis fenyveserdő közepén van az egész, hogy itt is volt egy kis terasz, sőt a szobám ablaka is a Paro-völgyre nézett….

A hotel egyébként nem „rekedt” meg a 70-es évek színvonalán, bár a főépület és a szobák belsején látszik, hogy mikor épült, de folyamatosan modernizálják, megvan benne minden, ami egy 4 csillag körüli hotelnek kell, és itt volt az eddigi egyik legkényelmesebb ágyam.

Miután lepakoltam, röviden még lementünk Paróba (kocsival, mert nincs ugyan messze, de gyalog azért igen), és a rövid főutcán sétáltunk egyet. Mivel imádom a könyveket, mindenütt igyekszem megtartóztatni magam (hiszen hosszabb úton vagyok, így ha könyveket veszek, azokat sokáig kell cipelnem)…de itt kivételesen elcsábultam. Bhutánról szóló könyveket azért nem lehet mindenütt kapni (tudom, ott van az amazon.com, de aközött, hogy a neten vesz ilyesmit az ember, vagy magában Bhutánban…nos, azért van némi különbség)

Ha rajtam múlt volna, 6-7 nagyobb könyvet is megvettem volna, de aztán némi belső tusakodás után kettőt engedélyeztem magamnak, az egyik a királyné által írt, már említett könyv, a másik egy album-szerűbb kiadás, sok fényképpel, de magyarázó írásokkal is.

A séta után visszamentünk a hotelbe, következett a vacsora, és a felkészülés a másnapra, hiszen várt rám Bhután egyik fő attrakciója, a Taktshang-kolostor!

Elnézést, hogy napok óta nem jelentkeztem, egyébként minden rendben van, csak nem mindig volt időm és hangulatom írni.

Tudom, hogy elmaradtam az írással, a naplójegyzetek egy része már kész van, csak nem éppen kronologikus sorrendben, így ezért nem kerültek még fel.

Hamarosan jön a többi nap beszámolója, a folytatás....

2010. november 27. , szombat

Az előző napokon felhős volt az ég, és bár nem volt kellemetlen, és az eső sem esett, egy kis napfényt azért vártam. Ezen a napon 7 körül keltem, hogy bőven legyen időm pakolni, reggelizni, leülni egy kicsit gondolkodni.

7 óra tájt, épp mikor felkeltem, akkor bukkant elő a nap is a hegyek mögül, így éppen a napkeltével kaptam meg a kívánt napsütést… :)

A mai program: kocsival elmegyünk Punakhába, a régi fővárosba (Thimphu csak 1955 óta Bhután fővárosa, ezért is „fiatalosabb” szerkezetű város.

Reggel 8:30 indulás. Kérésemre mentünk egy kört a városban, hogy elbúcsúzhassak. Igen rövid idő alatt nagyon a szívemhez nőtt Thimphu. Nem akarom ragozni, az eddigi leírások alapján, azt hiszem, érthető, hogy mire gondolok. Továbbra is nagyon emlékeztet Tromsø-re, vagyis kellemes emlékeket ébreszt. Chimi, a sofőr fordult egyet-kettőt az Óratorony Tér környékén, átmentünk a híres „traffic circle”-ön, ahol a személytelen jelzőlámpa helyett a rendőr irányítja a forgalmat, majd először észak felé tartottunk az enyhén emelkedő Norzin Lam-on, utána felfelé a hegynek nyugatra, majd délre egy újabb építésű úton, ami a napi első célpontunkhoz vitt.

Tegnap kérdeztem, hogy a Rádiótoronyhoz felmehetünk –e, Karma azt mondta, hogy Thimphu-ra sokkal jobb kilátás nyílik a most épülő Buddha-szobortól, ami a világ legnagyobb ülő Buddha szobra. Tegnap amúgy is késő délután volt, már estébe hajlott az idő, és egyre jobban szürkült. Megfogadtam Karma tanácsát, hogy ma reggel, a Punakhába indulás előtt menjünk fel inkább a Buddha-szoborhoz. Szerencsére az időjárás is a kegyeibe fogadott minket: noha felhős volt az ég, itt-ott azért előtűzött a felhőtakaró mögül a napsugár is. Végül szép reggeli napsütésben volt részünk. A Buddha-szoborhoz egészen közel nem mehettünk, még építési terület. A szobor szerkezetileg már kész van, sőt a külső díszítéssel is megvannak, de az alapzatában több emeleten kolostor is lesz, azt még építik.

Lentről, Thimphuból is látni a szobrot, a város felett uralgó egyik magaslaton ül. Érdekesség, hogy egy malajziai cég a fővállalkozó, és egyébként kínaiak végzik a munkát. A kínaiak jelenléte azért érdekes, mert Bhután és Kína viszonya, noha nem éppen ellenséges, azért kifejezetten barátinak sem mondható. Ez jórészt abból fakad, hogy  miután Kína annektálta Tibetet, a tibetiekhez hasonló kultúrájú Bhutánnak lehetett némi oka attól tartani, hogy hasonló sorsra jut. A helyzetüket az sem könnyítette meg, hogy a másik oldalról ott volt a szintén hatalmas szomszéd, India, amellyel ugyan baráti kapcsolatokat ápolnak, de a két ország messze nincs egy súlycsoportban (talán elég, ha Bhután 700 ezres, és India 1.3 milliárdos lakosságszámát vesszük alapul). A kínaiakkal tehát „óvatos” a viszony, diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok gyakorlatilag nincsenek, Kína (azaz Tibet) felé Bhutánból nincsenek határátkelők…sőt, mivel a határvonal sincs pontosan kijelölve, ezért előfordulnak vitatott akciók is, például amikor nemrég a kínaiak egy hidat kezdtek építeni a határvidéken, Bhután protestált, mivel szerinte mindez az ő felségterületén történt. Egyszóval: ha hivatalos kapcsolatok nincsenek is, a kínaiak jelenléte az építkezésen arra utal, hogy lassan és óvatosan, de mintha olvadna a jég.

Miután megnéztük a szobrot, visszafelé, azaz lefelé indultunk, bár magába Thimphuba már csak érintőlegesen mentünk be. Az egyik kanyarban megálltunk még, hogy fotózhassak, sok képet készítettem. Utána még álltam ott egy darabig, elnéztem az alattam fekvő bhutáni fővárost, és sajnáltam, hogy el kell mennem. Nagyon megszerettem ezt a helyet, ki tudja, mikor jövök ide még egyszer – ha egyáltalán?

Punakha felé menet még lekanyarogtunk Thimphu-ba, de a belvárosba már nem mentünk be, hanem a kivezető útra fordultunk. Ennek a csomópontnak is van egy apró nevezetessége: a Thimphuból kifele vezető, 5-6 kilométeres osztottpályás útra itt vezet rá Bhután első, és mindez idáig egyelten autós felüljárója… :) ami igazából csak egy felhajtó, egyirányú az egész, de bhutáni mércével ez is nagy dolog….

Rövid ideig a Paro felé is vezető úton mentünk kifelé Thimphu-ból, de hamarosan, még a külvárosokban letértünk kelet felé, és rögtön nekivágtunk egy hosszan tartó, kanyargós, szűk hegyi útnak, amely a Dochu La hágó tetejére, onnan pedig ismét lefelé haladva a Punakha-völgybe, majd az ország keleti végeibe, Trashigang felé vezet. A Paro és Thimphu közötti út kifejezetten jó minősségűnek mondható, de az is igaz, hogy a fővárostól kelet felé haladva már nem teljesen elsőrangú az útburkolat. Szűk és kanyargós az út, mivel, ahogy korábban is írtam, nem nagyon van pénz és energia átvágni a hegyeket, tehát mindenütt éles szerpentinekkel követi a völgyek és hegyoldalak vonalát.

Az viszont határozottan pozitívum, hogy törekednek az út szélesítésére, a burkolat javítására, és sok helyütt vannak már kikészítve a zúzottkő-, sóder-, homokhalmok. Néhány helyen, a hétvége dacára, még dolgoztak is.

(lábjegyzet: igaz, nem tudom, hogy néz ki hivatalosan a munkahét Bhutánban…)

Még a felfelé kanyargó részen értük el a tartományi határt, ahol, akárcsak a thimphui dzongkhag-ba belépve, itt is egy checkpoint volt, ami nem nagy szám, csak egy kis bódészerű épület. Karma kiszállt, odament, az előzetesen jóváhagyott útvonaltervünket és a vízumlapomat láttamoztatta, én közben sétáltam egy kicsit, és aztán már mehettünk is tovább.

A Dochu La hágó teteje 3050 métere magasan fekszik a hegygerincen, itt éri el legmagasabb pontját az út. Szép időben állítólag gyönyörű kilátás nyílik a Himalája vonulataira, most sajnos kissé borús volt az idő. Nem éppen ködös, csak sok völgyben gomolyogtak a felhők – ezzel együtt azért sok mindent lehetett látni, de ha süt a Nap, azért szebb lett volna.

A hágó tetején általában meg szoktak állni pihenni, és járni egyet az utasok, mi is így tettünk. Működik itt egy kávézó/étterem, ahová most nem tértünk be, bár Karma felajánlotta, hogy ha van kedvem meginni egy teát/kávét, mehetünk. Itt éppen nem vágytam rá, olyan nagyon, de így sem unatkoztam, a kis séta mellett (és közben) megnéztem egy emlékművet. A rengeteg apró, és egy nagyobb központi szentélyből álló emlékmű egy 2003-as villongásnak, és az azt leverő katonai akciónak állít emléket.

Dióhéjban annyi a történet, hogy az amúgy békés Bhután déli határvidékén Indiából átszivárgott helyi szeparatista lázadócsoportok ütöttek tanyát, és ezt a területet használták bázisként. Amikor a bhutániak nem mentek velük semmire, végül a nem túl nagy hadseregüket voltak kénytelenek bevetni, és bár sikerrel jártak, ez nem ment minden nehézség nélkül. Az emlékmű-területen 108 kis sztúpa található, és természetesen a számmisztikának, a szerencsés számoknak itt is jelentőségük van. Karma elmagyarázta, hogy azért épp 108, mert a bhutániak az egész világegyetemmel jóban szeretnek lenni, és segíteni mindenkin. Mivel pedig a Naprendszerben 9 bolygó van (tudom, hogy a Nemzetközi Csillagászati Unió lefokozta a kedvenc bolygómat a Plutó, és már csak 8 nagybolygót ismernek el, de én meg ezt a döntést nem ismerem el, és szerencsére a bhutániak sem…. :) , és az év mind a 12 hónapjában jót akarnak tenni. 12-szer 9, az pedig ugyebár, 108…egyszerű, nem??

Pihenő után ismét a kocsiba ültünk, és elindultuk, hogy folytassuk az utat. Az út itt, a hágó tetején kétoldalról kerüli meg az emlékművet, és mi sem egyenesen mentünk tovább, hanem még egy kört tettünk az emlékhely körül (természetesen az óramutató járásával egyezően), és Chimi a sofőr még egy imát is mondott közben. Nagy utazás előtt ez megszokott, a hágón való átkelés is ilyen dolog. Ma már persze inkább csak a régi hagyományok iránti tiszteletből teszik, de 50-100-200 éve, amikor gyalog, vagy igásállatok hátán utaztak, egy hágón való átkelés komolyabb dolog volt. Thimphutól Punakha talán 75 kilométer, de legalább 2 órás út.

Amikor tovább indultunk a hágó tetejéről lefelé, Karma mondta, hogy üljek nyugodtan előre, Chimi mellé, úgy jobban látom az utat és a tájat. Tényleg igaza volt, szebb kilátás nyílt. Az út továbbra is nagyon kanyargós, egyenes rész alig van benne, tehát el lehet képzelni, hogy a 3050 m-ről a következő úticélunkig, egy Punakha előtt fekvő templomig mennyi kanyart kellett letudnunk, míg leereszkedtünk 1300 méterre. Engem egyáltalán nem zavart a kanyargás, sőt a hangulatos, kellemes tájtól egészen emelkedett, békés hangulatba kerültem, a vidék egyébként sokban emlékeztetett a visegrádi fellegvárhoz vezető szűk, kanyargó útra és a hegyoldalra (tudom, idétlenül is hathat ez az állandó összehasonlítgatás, de nem tehetek róla, bennem ezeket idézte fel)

Punakha előtt egy kisebb faluban, Metshinában álltunk meg, és a helybeli rizsföldek között kanyargó ösvényen gyalog indultunk el a kb 20 percnyi sétára levő, egy domb tetején álló kolostor-szentélyig, a Termékenység Templomáig (Chimi Lhakhang). Ez már tényleg falusi környezet volt, a rizsföldek között kanyargó egy ember „széles” ösvényen, majd később egy szélesebb úton haladva valódi bhutáni falusiak mellett haladtunk el, most éppen a rizsszalmát szedték össze és kötötték kévékbe, már megvolt az idei aratás. A kévék távolról takaros afrikai kunyhókra emlékeztetnek: kerek alakúak, és mintha „tetejük” is volna.

A templom előtt egy kisebb szabadtéri részen íjászok gyakoroltak. Az íjászat Bhután nemzeti sportjának számít, minden mást megelőz népszerűségben. Sok helyütt rendeznek íjászversenyeket, bár az előző nap Thimphuban éppen nem volt versengés a külön íjászverseny-téren, pedig számítottam rá. Sokan tartják az íjászat körüli tradíciókat, de egyre több helyütt  már nem bambusz-, hanem modern íjakat használnak – ahogyan az általunk látott három fickó is tette. Szép távokon gyakoroltak, 100 méter környékéről lőnek célba a kirakott táblákra.

Metshina faluban, a Chimi Lhakhang felé vezető gyalogút mellett álló házak falán is látszanak már a termékenység szimbólumai: mívesen kidolgogott fallosz-freskók.

A szentélyhez egy dombra kapaszkodtunk fel, előtte egy bódhi-fa (banjan??) áll, olyan, ami alatt Buddha is megvilágosodott. Gondolom, hogy a megvilágosodottak (bódhiszattvák) is innen kapták a nevüket.

Maga a szentély Drukpa Kuenley nevéhez fűződik, ő a „Divine Madman”, a „Szent Őrült”, Bhután és az itteni buddhizmus egyik kedvenc szentje. A legendák szerint ő alkotta meg a különös és bumfordi nemzeti állatot, a takin-t is, de rengeteg más tett is fűződik a nevéhez. A tibeti származású láma alapította meg a Termékenység Templomát is, miután a 15. században délre jött Tibetből. A legendák szerint azért, mert egy prófécia megjósolta neki, hogy délen fogja terjeszteni a vallást. Kilőtte hát a nyilát, és tudta, hogy oda fog vándorolni, ahol a nyíl földet ér. Jó erőben lehetett a szent őrült, mert a nyíl Bhutánban fúródott a földbe. A mai út során látott Dochu La hágóhoz is köze volt egyébként, mert ugyancsak a legendák szerint a középkorban az emberek rettegtek sötétedés után átkelni a hágókon, mivel az este és az éjszaka a démonok időszaka volt, és féltek tőle, hogy a gonosz lények elemésztik őket. Nos, a történet szerint Drukpa Kuenley, a Szent Őrült egyszer összetalálkozott egy pásztorral, aki nem mert átkelni sötétben a Dochu Lá-n, és mikor a szegény ember elmondta neki, hogy mitől retteg, azt felelte, hogy egyet se félje, ő majd elbánik a démonnal. Le is feküdt háton egy fa tövébe, álló fallosszal, és ahogy a legenda eufemisztikusan fogalmaz…amikor a démon megérkezett, ő, hát..khm….”leigázta” a démont, ha tetszenek érteni, mire gondolok…. :)

A szexualitás egyébként is sok helyütt szerepel a helyi legendákban és a buddhista kultúrkörben, hiszen a Drukpa La-legenda tovább folytatódik: miután „legyőzte”, azaz magáévá tette a démont, vörös kutyává változtatta, hogy ebbe az állatba kerüljön át a gonosz lélek, majd a környék összes vörös kutyáját eltemette a föld alá. A gödrökhöz kiásott földet leszórta egy helyen, ebből lett a domb, ahol most a Termékenység Temploma áll. Ja, és a dombot véletlenül éppen női mell formájúra alakította….

Kissé csavaros a sztori? Magam is azt hiszem, de a szent őrültek már csak ilyenek, mit tegyünk…. :) A biztonság kedvéért megkértem Karmát, hogy még egyszer mondja el, és le is jegyeztem, a pontatlanságokért és homályos részekért tehát kéretik nála reklamálni…. :)

Bent a szentélyben a megszokott többféle Buddha-szobor, középen, mint mindig a Sakyamuni Buddha, azaz a történeti Buddha, mellette a Compassion Buddha, a Részvét Buddhája, és természetesen a bódhiszattvák: Avalokitésvara, Manjushri (a Bölcsesség Ura), Vajrapani (a Mennydörgés Ura)

Gyakran járnak ebbe a templomba olyan párok, akik gyermektelenek, és itt remélnek áldást kapni. Ahogy Karma elmondta, néhány évvel ezelőtt állítólag egy olasz házaspár is itt járt ugyanilyen célból: tizenvalahány éve volt gyermektelen a házasságuk, és miután eljöttek a Chimi Lhakhang-ba, 1 éven belül ikreik születtek… :)

Egyébként magukat a kisgyerekeket is el szokták hozni ide, hogy áldást nyerjenek az életükre, és hogy később boldogok lehessenek. Épp amikor ott voltunk, egy kiscsalád szintén a szentélyben járt, egy 2-3 év körüli kislánnyal, és neki is végig kellett csinálnia a szertartást, bár láthatólag még nem nagyon értette, hogy miről van szó.

A templomból a faluba visszaafelé menet találkoztunk még egy Blue Poppy-s vezetővel, egy lánnyal, aki egy angol hölgyet kísért. (én a Blue Poppy Tours nevű cégen keresztül jöttem Bhutánba, és ez itt igenis a reklám helye, mert nagyon-nagyon meg vagyok elégedve velük, kedvesek, szolgálatkészek a szervezők is, itt helyben pedig Karma Tshering, a kísérőm, és Chimi, a sofőr is egyszerűen páratlanok)

Fent Metshinában ebédeltünk (egyre jobban kezdem megkedvelni a sajtszószos chilipaprikát, mint fogást), utána vissza a kocsiba, és indulás az immár nem messze fekvő Punakha Dzong-hoz, amely egész Bhután talán legnagyobb, de azt hiszem, mindenképp a legimpozánsabb erődítménye. Két folyó összefolyásánál fekszik, az ilyen helyeket a férfi és női folyók egyesülésének tekintik (megint az a fránya szex, fúúj! Igen, ti mind egyéniségek vagytok! (PS: bocs az állandó utalgatásokért, de aki látta a Brian életét, az érti…) A két folyó neve Mo Chhu (Mother River) és Pho Chhu (Father River). Jól látható, hogy eltérő jellegű és színű a vizük, az egyesülési pontnál ez nagyon látványos.

A dzong épülésének történetében természetesen itt is komoly szerepe van a legendáknak: eszerint a nagy szent, az Indiából jött Guru Rinpoche jósolta meg, hogy egy Namgyal nevű mester azon a helyen építi fel a dzong-ot, ahol két folyó összefolyik, és ahol egy alvó elefántra emlékeztető domb van, ami épp kinyújtja az ormányát. Ha alaposabban körülnézünk a környéken (a két folyó összefolyásánál, a dzong-gal szemközti parton remek kilátóhely van), akkor némi fantáziával felfedezhetjük, hogy az erődítmény mögötti domb valóban olyan, mint egy alvó elefánt (a fölnőttek persze azt is állíthatják, hogy olyan, mint egy kalap, de csak azért, mert nem olvasták a Kis herceg-et… :)

Ja, és a  kilátóhely mellett, a két folyó összefolyásánál a hegy felőli oldalon van egy középiskola, Karma mesélte, hogy évekig ott tanult. Nem lehetett semmi, hiszen ez az ország egyik legszebb helye. (lábjegyzet: tudom, ne mondjak olyanokat, hogy egész Bhután legszebb helye, amikor 3 napja vagyok az országban, és csak a nyugati régió egy részét láttam. Rendben, kiegészítem annyival, hogy Bhután egyik legszebb helye, bár azokon a fényképeken, amiket az országról láttam, én még nem találtam szebb helyet)

Maga a dzong Zhabdrung Ngawang Namgyal, az országalapító kezdeményezésére épült. A Zhabdrung (ez a titulusa, a Ngawang Namgyal a neve) 1616-ban érkezett Tibetből erre a vidékre, és buddhista tanítóként tevékenykedett. A befolyása egyre nőtt, nem sokkal később már Zhabdrung Rinpoche néven emlegették, vagyis rinpoche-ként egy korábbi láma, Pema Karpo reinkarnációjaként ismerték el.

Dióhéjban annyi a történet, hogy a Zhabdrung világi befolyása és hatalma is egyre nőtt, és bár az addig háborúskodó tartományurak ezúttal ellene fogtak össze, ő végül leverte őket, és az immár egyesített Bhután ura lett. Ő rendelte el számos dzong és monostor építését is (hirtelen a második honalapító, IV.Béla jutott eszembe róla, aki szintén egy kataklizma, a tatárjárás után építtetett kővárakat).

A Punakha Dzong építése 1637-ben kezdődött meg, és szép tempóban haladhattak, mert alig egy év múlva el is készült. A Zhabdrung 600 fős szerzetesi közösséget telepített ide, emellett a dzong természetesen erődítményként is szolgált, lévén hogy stratégiai helyen volt, továbbá itt székelt a helyi közigazgatás is. Az a szép a dologban, hogy ez a dzong, sok más társához hasonlóan a fenti három funkcióból gyakorlatilag csak azt az egyet vesztette el, hogy a völgy stratégiai pontján innen kellett szemmel tartani az esetleges ellenséges csapatmozgásokat.

A szerzetesek ugyanúgy ott vannak a kolostor-részlegben, és a tartományi közigazgatás egyes hivatalai ma is ott székelnek ebben a muzeális épületben – például a tartományi bíróság. (lábjegyzet: érdekesség, Karma mesélte, hogy bár bíróságok vannak az országban, ügyvédek nincsenek, mindenki önmagát képviseli, önmaga védekezik a törvényszéki perekben)

A dzong maga igen impozáns, 180 méter hosszú, az általam eddig Bhutánban látott épületek közül a legnagyszerűbb alkotás.

A két folyó, amely közrefogja, néha komoly gondokat is okozott már, ezek ugyanis a Himalája magas vidékein fekvő gleccsertavakból erednek. Időnként előfordult (régebben, de a 20.században is többször), hogy a tavakból egy nagyobb olvadás, vagy más természeti erők hatására hirtelen lezúduló jeges ár megrongálta a dzong-ot, elmosta egyes részeit. Emiatt persze többször szorult javításra, felújításra, újabban pedig a bhutáni kormány nagyszabású munkálatokba fogott: fent  magashegységben próbálják megzabolázni a gleccsertavakat, és –folyókat. Gátakat építenek, szabályozzák a folyók medrét, bár ez kegyetlen munka, mert azokra a vidékekre nem vezet semmilyen út, ráadásul 4-5000 méteres magasságban vannak. Utánpótlást és eszközöket ugyan lehet helikopterrel is odaszállítani, de a munkásoknak gyalog kell megtenniük a nem ritkán 5-15 napos utat a legutolsó műúttól a terepig, mégpedig az akklimatizáció miatt. Markolók, bulldózerek és egyéb munkagépek természetesen nincsenek….

No de, vissza magához a Punakha Dzong-hoz!

A parkolótól a folyón átvezető fedett fahíd (cantilever bridge). Régen is ilyen volt, egy áradás elmosta, vashidat csináltak helyette. Újabban azonban rekonstruálták a régi faszerkezetes hidat, korhűen. Most is ez látható és használható

A hídon áthaladva éri el az ember a bejáratot, amely egy igen meredek lépcső tetején van.

A bejárat felőli első udvarban is bódhi-fa. Itt helyi szervek is vannak, például a már említett tartományi bíróság.

Második udvar: központban a lhakhang, a kolostori rész.

Mögötte újabb folyosó, és a harmadik udvar.

A szentélyben én is kaptam szenteltvizet. A tenyérbe önti egy szerzetes a kannaszerű szenteltvíz-tartó edényből, egypár cseppet inni kell belőle, és egy részét szétdörzsölni a fejünk búbján.

Hagyomány, hogy apró adományt hagyunk ott ilyenkor, 20-50 ngultrumot, nem vág a földhöz, ez alig 1 dollár.

A falakon belül csodálatos, egybefüggő falfestmény, freskó. Buddha élete képekben: születése, hercegi neveltetése, aztán amikor kíváncsi lesz a világra, elhagyja a palotáját, látja az emberek szegénységét, böjtöl, rájön, hogy az sem megoldás, a tanítványai elhagyják emiatt, később megvilágosodik, nirvánába kerül. Bocs, ha kissé dióhéjszerű volt ez a leírás, de nem akartam tovább kerekíteni. A részleteknek szintén utána lehet nézni a neten.

A külső falon egy falfreskón látható a „wheel of existence”, a Létezés Kereke. A kerék 6 cikkre van felosztva, ezek a létezés világai. Tetején: mennyország, baloldalt: a félistenek világa. Jobb oldalt: az emberi világ, ahol rossz és jó is van (fény és árnyék, jin és jang) Bal alsó: állatok világa, hiányzik belőlük az értelem, hogy az életüket irányítsák. Jobb alsó: az éhes szellemek világa: hiába volna mit enniük, a torkuk szalmaszálnyi széles csak, mindig vágyakoznak valami után. Alsó: pokol, ahol sötétségben bolyonganak a lelkek, nem tudnak jótettet véghez vinni, és így a jobb világok egyikében újjászületni – kivéve, ha valaki ugyebár világít nekik a vajlámpással. A kör közepén: a főbűnöket megtestesítő disznó, kígyó, kakas

 Mindig a körön belüli valamelyik világban születünk újjá, kivéve azt, aki eléri a nirvánát, az kikerül az öröklétbe.

A dzong meglátogatása után elindultunk visszafele a völgyben délre, 5-6 kilométerre fekszik a szálláshely, a Meri Puensum Resort. Egy kis szerpentinúton kanyargunk felfelé a folyóvölgyből, fent a hegyoldalban, csodás fák és növények között bújik meg a szálloda, ami szerencsére nem is rí ki a tájból, mert hagyományos stílusban épült, és nem sokemeletes, hanem van egy darab központi épület (földszint plusz egy emelet), és több kisebb ház, amelyek mindegyikében 2-4 szoba van. A szoba, amit én kaptam, csodálatos panorámával rendelkezik a völgyre, még egy apró terasz is van, kiülő-helynek.

Még csak délután 5 óra volt beszéltük Karmával, hogy 7-kor vacsora, és először úgy gondoltam, hogy leheverek pihenni, mert már elég fáradt voltam, de némi üldögélés után az jutott eszembe, hogy miért ne használjam ki a napvilág utolsó óráit (bár már erősen alkonyodott), és miért ne sétáljak egyet. Nekivágtam a lefelé vezető útnak (más nem nagyon volt), és úgy voltam vele, hogy megyek, ameddig kedvem tartja, aztán majd visszafordulok. Végül egész sokáig ballagtam lefelé, le akartam menni a folyóhoz is, de úgy 30 méterrel felette már csak a hegyoldal párkányán fut az út párhuzamosan az immár egyesült folyóval a Tsang Chuu-val, és lejjebb nem vitt ösvény.

A szerpentinút azért is csodálatos, mert az ember mindig mást és mást lát, noha csak komótosan halad előre.

Az egyik pillanatban még a fenyvesekkel borított hegyoldal van előtte, aztán kiér a kanyarból, széttárulkoznak a dombok, és hirtelen ott fekszik a lábai előtt a fenséges Punakha-völgy, a folyóval.

Mikor leértem a folyó mentén, de még feljebb, egy párkányon futó úttal, a helybeli házak előtti egyik kanyarban egy nagy kőhalmot láttam, terméskövek, talán az útpadka, vagy a házak javításához készítették ki őket. Néhány helybeli kiskamasz, 10-12 éves srácok azzal szórakoztak, hogy a több kilós köveket egymásra dobálták, és versenyeztek, hogy ki tud gyorsabban elugrani. Nem vagyok az apjuk, hogy rájuk szóljak, csak csettintettem egyet enyhén rosszallóan, hiszen a „megkövezés” nem véletlenül jelent halálbüntetést: ha egy ilyen kővel véletlenül fejen találják egymást, akkor az illetőnek annyi….

Innen egy kicsit még "visszafelé" mentem a völgyben, azaz a Thimphuba visszavezető úton ballagtam egy sort, elhagyva az elágazást, ami fentről, a szálloda felől jött.

Még csináltam néhány képet a folyóvölgyről, de a nap már jó ideje lement, így egyre jobban sötétedett.

Felfelé menet már szinte lépésről lépésre lehetett látni, hogy odalent a völgyben sűrűsödik a homály. A hegykoszorú felső része még látható volt a mögötte világló félhomályban, de lent Punakhában már csak az utcai lámpák adtak fényt.

Nagyon jó volt ez a séta, Bhután eddig is a rég hiányolt nyugalommal, békével töltött el, kezdem úgy érezni, hogy tisztulok belülről..a mai séta ezen a szép, békés, csöndes tájon még tovább fokozta bennem ezt a jó érzést.

Ha az anyagi oldalát nézzük, a bhutáni út persze drága volt, de egyre mélyebb bennem a meggyőződés, hogy nem is használhattam volna fel jobban ezt a pénzt, mint erre. Ázsia, de nem nyüzsgő és nem kaotikus. Turistáskodni drága, de minden centjét megéri. Az emberek nyíltak, normálisak, és amit én különösen nagyra értékelek: nincs az a tolakodó, néhol kissé túlzásba vitt erőltetés, amivel a turistákra akarják tukmálni magukat. Nepálban egy-két helyen zavart ez, és több mint valószínű, hogy India hatványozottan ilyen lesz, de annál jobban értékelem Bhutánt.

2010. november 26., péntek

A Namgay Heritage Hotelben igazán kényelmesen lehet aludni, és igazán jó reggelit lehet enni…bár ezt, gondolom, nem kell részleteznem, miután az előző napi posztban annyi áradoztam a szállóról. Félig kontinentális, félig angol reggeli volt, és halkan mondom, hogy jól is esett a sok currys, csípős cucc után. Azok is kihagyhatatlanok, de időnként jó, ha egy kis megszokott ízvilágot is kap az ember… :)

Kényelmesen jutott is idő mindenre, 9 órára beszéltük meg Karmával a találkozót. Ő is pontos volt, én is, így máris nekivágtunk a mai napi programoknak, vagyis a főváros, Thimphu bejárásának. Az első megálló a Lonely Planet által Memorial Chorten néven említett emlékmű volt. A „chorten” voltaképpen nem más, mint egy, általában kőből épült buddhista emlékmű (tehát nem templom), amelyben sokszor valamilyen relikviát tárolnak. A National Memorial Chorten-ként is emlegett létesítmény egy kis, bekerített kertféleség, amelynek központi helyén egy sztúpa van. (ezen a képen ez a sztúpa látható, az előtérben pedig Karma Tshering, kísérőm és idegenvezetőm)

A Chorten-t 1974-ben emelték Bhután harmadik királya, Jigme Dorji Wangchuk emlékére, aki 1972-ben hunyt el. Az ő nevéhez fűződik Bhután modernizálásnak megkezdése, és ezért is nagy tiszteletben tartják az emlékét. A folyamatot a fia, a 2008-ig uralkodó Jigme Singye Wangchuk teljesítette ki, mivel ő az utóbbi években az abszolút monarchia felől a demokratikus rendszer, az alkotmányos-parlamentáris monarchia felé vitte az országot. Egyéni vélemény, de szerintem nagyon is jól értette az idők szavát, és nem is kapaszkodott két kézzel a trónjába, hiszen 2008-ban lemondott a legidősebb fia, a most 30 éves uralkodó, Jigme Khesar Namgyal Wangchuk javára.

Mind a kettejüket tisztelik, a szentélyekben a főhelyen természetesen a Buddha-, és bódhiszattva-szobrok állnak, de általában három díszes trónszék-szerű ülőalkalmatosság is van a mi fogalmaink szerinti oltár előtt: ezek felett ki van függesztve annak a három embernek a képe, akiket ezek a helyek megilletnek. A legfőbb hely természetesen a királyé, azaz most Jigme Khesar Namgyal Wangchuk –é, tőle általában balra (ha szemben állunk) helyezkedik el Jigme Singye Wangchuk helye, jobbra pedig a legfőbb buddhista méltóságé, a Je Khenpo-é, a szerzetesek központi testületének a fejéé. Mondhatni, hogy fő-főapát…

No de vissza a Jigme Dorji Wangchuk emlékére épített chorten-hez. A magasba törő sztúpa aranykupolája amúgy is Thimphu egyik könnyen észrevehető jellegzetes építménye, ennyire kiemelkedő (szó szerint) talán csak a most épülő Buddha-szobor, vagy a központi államigazgatás és a szerzetesi testület székhelye, a Trashi Choe Dzong.

A központi épület négy oldala a négy fő égtáj felé néz, és az őket díszítő szobrok külön-külön védő-istenségeket személyesítenek meg. Karma nagyon pontosan el is magyarázta, hogy mit jelentenek, de hamut szórva fejemre, töredelmesen bevallom, hogy nem jegyeztem fel, amit mondott, így nem is tudtam megjegyezni.

Noha a Chorten hivatalosan nem templom, gyakorlatilag mégis egyfajta szentély, nagyon sok thimphui lakos jön el ide imádkozni, a vallását gyakorolni, és tisztelegni a néhai király előtt.

Külön kis építményben gyújthatóak meg a vajlámpások (ez is az idők szava: mivel ez a hely már a modern időkben épült, szándékosan el akarták kerülni a tűzveszélyt, hiszen sok régi dzong rongálódott meg, vagy égett porig a vajlámpások okozta tüzek miatt)

Következő állomásunk a Changakha Lhakhang nevű kolostor-templom volt, amely a nyugati hegyoldalban, a város fölé magasodó egyik párkányon épült. Aki esetleg Thimphu-ban jár, és ne adj’ isten már elege van a buddhista szentélyekből (amit kétlek, hiszen mi másért is jött volna Bhutánba… :) – annak akkor is ajánlom, hogy jöjjön fel ide, mert a hátsó udvar nyitott részéről páratlan kilátás nyílik dél felé a fővárosra!

Maga a templom a többi bhutáni építményhez képest régibb, még a 12.században épült fel. Mint megannyi más épületnek, ennek is megvan a maga legendás eredetmítosza. Karma elmesélte, hogy a történet szerint ugyanis élt valamikor réges-régen egy Phajo Drogom Shigpo nevezetű ember, akinek a nevéhez a Drukpa Kagyu, a buddhizmus bhutáni válfajának létrehozása köthető. Drukpa Kagyu-nak a legendák szerint számos, kb. 8-10 fia volt, és mivel ő maga a vallásnak szentelte életét, azt akarta, hogy a fiai is kövessék. Amikor egyszer álmot látott, azt a sugallatot kapta, hogy a fiait vesse bele az itt örvénylő folyóba (Wang Chu, ami Thimphu-n folyik keresztül), és amelyikük megmenekül, az méltó arra, hogy a hit terjesztője legyen. Csak halkan jegyzem meg, hogy kissé drasztikus megoldás, de hát a kereszténységben is ott van Ábrahám és Izsák története – igaz, hogy ott legalább nem ment végbe az emberáldozat. Mindenesetre tény, hogy Phajo Drogom Shigpo számos fiából négyen úszták meg (béna szóvicc, tudom….) a megpróbáltatásokat, és ez a 4 fiú kezdte el terjeszteni az új vallást. Bent a kolostor-templom szentélyében a már megszokott számos buddhista szobor áll: a főhelyen természetesen mindig maga Buddha (általában a Sakyamuni Buddha, a Történeti Buddha, vagyis az a megvilágosodott szent, akinek tanításain a bhutáni buddhizmus is alapul), mellette pedig sokszor az adott helyhez, templomhoz köthető bódhiszattvák, vagy helybeli védőszentek, kisebb istenségek.

A Changakha Lhakhang-ban többek között ott van Lu, a föld istennője, a „sárkánykígyók úrnője”, akinek szintén megvan a maga szerepe. Karma elmondása szerint ugyanis (ő tényleg mélyen hívő buddhista, és nagyon-nagyon sokat tud a buddhista kultúrkörről) az ember birtokolhat éppenséggel egy telket, de ha azon például építkezni akar, akkor minden földek valódi birtokosának, Lu-nak kell áldozatot bemutatni.

A központi szentélyben a Sakyamuni Buddha mellett ott a Compassion Buddha, a Könyörület Bódhiszattvája is, vagyis Avalokitésvara (az ő személye a buddhista kultúrkör egyik legismertebb alakja, számos helyen emeltek templomot a tiszteletére. Kambodzsában, az Angkor-templomegyüttes számomra egyik legvarázslatosabb épülete, az egyébként düledező Bayon kétszáznál is több, kőbe faragott Avalokitésvara-képmást tartalmaz). 

 Avalokitésvara mellett szerepel még a jobb oldai oltáron Manjushri, a Bölcsesség Urának szobra, a harmadik főbb szobor pedig Vajrapani-é, az Erő Uráé (Lord of Power), ő az erő és a győzelem képviselője, aki könyörtelenül végez az ellenségekkel. Pontosan ezért szokták félelmetes arccal ábrázolni, kezében pedig villám és mennydörgés. (nem akarom túlságosan leegyszerűsíteni a dolgokat, de ez is egy közös vonás lehet az európai kultúrkörrel, hiszen Zeusz is villámokkal szeretett csapkodni az emberek közé az Olümposzról…)

A Changakha Lhakhang-ba gyakran hozzák el a kisgyereket is, hogy megtisztuljanak (talán a vízbe veszejtett sok fiú emlékére?), és ottjártunkkor is éppen ebből a célból volt jelen egy család. A másik érdekesség, amit a bhutáni buddhista szentélyekben láttam, az a kockadobás. Talán 3, vagy 4 kockával kell dobni egy szerzetes színe előtt, a kockák némelyike számokat tartalmaz (azaz pöttyöket, mint nálunk), de vannak különböző színekkel jelölt oldalú kockák is. Mint megtudtam, ez a szertartás arra szolgál, hogy a hívők valamely nagyobb vállalkozás, vagy például utazás előtt megtudják, hogy az adott napon szerencsés –e belevágni a dologba. A kockadobás után a jelenlevő szerzetes az eredményből kinyilatkoztatja, hogy szerencsés, vagy balszerencsés csillagzat alatt kezdődne az adott dolog, a hívő pedig vagy boldog, hogy belevághat abba, amit akart, vagy le kell mondania róla.

Miután megnéztük a hangulatos, régies Changakha Lhakhang-ot, újra felfelé indultunk el a kocsival a hegyoldalban, mégpedig nem máshová, mint egy természetvédelmi területhez, amelyben Bhután nemzeti állata, a takin él.

A környezet nagyon szép, egy erdős részen van lekerítve, valaha egy kisebb állatkert volt itt. Idővel az akkori király úgy határozott, hogy egy ilyen intézmény nem méltó a természettel harmóniában élő, az állatokat nem bántó buddhista szellemhez, így az állatkertet megszüntették, és az állatokat visszaengedték a vadonba. Az itt élő takin-ok viszont annyira szelíd állatok voltak, hogy egyszerűen nem akartak visszatérni az erdőbe, hanem Thimphu-ban őgyelegtek, és a szemétben kerestek ennivalót. Végül aztán az illetékesek is belátták, hogy jobb, ha rezervátumban tartják ezt a bumfordi, szelíd állatot, úgy legalább fennmarad.

Ha már ennyi mindent elmondtam, röviden talán arra is kitérhetnék, hogy miféle állat is ez a takin. Mint oly sok minden máshoz, ehhez is egy legenda kötődik. Bhután egyik szentként tisztelt embere, a 15.században élt Drukpa Kuenley volt, akit „Divine Madman”, azaz „Szent Őrült néven emlegetnek. Az úriember Tibetből származott, és később számos nagy tettet vitt véghez, korának afféle „őrült zsenije” lehetett. Mondhatni, gyakorlatilag jógi volt, és Bhután-szerte szabadszájúságáról és meghökkentő tetteiről híresült el. Mindemellett állítólag igen komoly férfiassággal is rendelkezett, és a termékenységi szentély –amiről később írok még- továbbá a házak falára pingált falloszok, mint termékenységi jelképek..nos, mindez az ő nevéhez köthető.

Ki más alkothatta volna meg hát Bhután nemzeti állatát, a takint, mint éppen ő? A legendák szerint egyik útján a helybeliek egyre csak nyaggatták, hogy tegyen már csodát, hiszen olyan híres a csodatételeiről. Erre a szent őrült közölte velük, hogy tesz ő csodát, hogyne tenne, de előtte adjanak neki egy egész tehenet és egy egész kecskét, amit ő majd szépen elfogyaszt. Mit volt mit tenni, a falusiak megadták neki a két állatot, ő komótosan felfalta mindkettőt, majd jött a csodatétel: a két állat csontjaiból egy ujjpattintására életre kelt az újfajta állat, ez lett a takin. Mint mondtam, kissé bumfordinak hat, szegény tényleg úgy néz ki, mintha kecske és tehén keveréke volna: busa nagy feje van, lomha járása, és egyébként nagyon békés állat.

Ha már a nemzeti jelképek: utólag jöttem rá, hogy az utazási iroda, amelyik a bhutáni utamat intézi, nem véletlenül viseli éppen a Blue Poppy Tours and Treks nevet: a kék pipacs ugyanis Bhután nemzeti virága, hogy ne feledkezzünk meg erről a jelképről sem. Akit kifejezetten érdekel a dzongkha nyelv, azzal ezúton is tudatom, hogy a kék pipacsot „euitgel metog hoem”-nek mondják. Persze én sem magamtól lettem ilyen okos, a Lonely Planet-ből néztem ki…. :)

Miután megnéztük a takin-t, (amelyik egyébként néhány, szintén békés antilopféle között él és legelészik), következett az a programpont, amit kifejezetten az én kérésemre vettünk fel a tervbe – vagyis a Nemzeti Könyvtár meglátogatása.

Általában is kedvelem a könyvtárakat, a nemzeti könyvtárakat pedig minden fővárosban igyekszem felkeresni, ha  tudom – és mondhatom, nagyon különbözőek tudnak lenni. Ne csak a Széchenyi Könyvtárból induljunk ki, amelyik a Budavári Palota egyik impozáns szárnyában lévén tényleg grandiózus. Láttam én már apró, régies 3-4 emeletes házikóban is nemzeti könyvtárat (Andorra la Vella), vagy egy olyat, ami az útikönyv szerint egy nagy kristályra, szerintem viszont inkább a Halálcsillagra hasonlított (Minszk).

Bhután nemzeti könyvtára ugyan nem túl nagy, de üdítően ható külseje van, itt is a hagyományos bhutáni építészeti stílust követték. Mondom, nem nagy, de csodálatosan díszített épület (nem harsányan), és kifogástalanul rendben is tartják. Vele egy telken, a szomszédos házban van a nemzeti levéltár, valamint többek között a könyvtár idegen nyelvi részlege (ezt nem véletlenül emelem ki külön).

A könyvtárat 1967-ben létesítették, és az ország kulturális beállítottságából könnyen kitalálható, hogy főként tibeti eredetű buddhista iratokat, könyveket, tekercseket tárol. A gyűjtemény túlnyomó többsége dzongkha és tibeti nyelvű (a két nyelv egyébként nem is áll olyan távol egymástól). Az első emeleten régi, tekercsben tárolt tibeti buddista írások vannak, a kissé eklektikus földszinti szabadpolcos olvasóterem egyik ékessége pedig a világ legnagyobb könyve, amely voltaképpen egy fényképalbum és leírás Bhutánról. A több méter magas és széles „könyv” bizony agyonnyomna bármilyen olvasóállványt, vagy asztalt. Egy különleges, földre helyezett és a falnak támasztott állványon áll, és havonta fordítanak benne egy oldalt. A Lonely Planet szerint a www.friendlyplanet.org címen utána lehet járni a pontos részleteknek, sőt vásárolni is lehet a monstrumból….

No de, a könyvtár idegen nyelvű részlege! Mocorgott bennem a kíváncsiság, hogy megtalálom –e a világ első tibeti-angol szótárát, amit nem más szerkesztett, mint Kőrösi Csoma Sándor, aki évekig élt a mai Északnyugat, Északkelet-India, és Nepál vidékén, majd végül Darjeelingben halt meg, ott is van eltemetve.

Karmának némi büszkeséggel meséltem az egykori híres magyarról, ő pedig csodálattal vegyes elismeréssel nyugtázta, hogy egy magyar ilyen sokra vitte ezen a tájon. Az idegen nyelvű könyvek között csak találomra kezdtem keresgélni (van ugyan tizedes osztályozási rendszer, de kissé összevissza módon). A dicsőség végül Karmáé lett, mivel ő bukkant rá a kérdéses műre – igaz, nem az eredetire, ami 1840 körül készült, hanem egy későbbi, 1881-es utánnyomásra. Nem mondom, hogy egy nagy hazafi vagyok, de azért kicsit jólesett a szívemnek, hogy ott láttam Kőrösi Csoma Sándor nevét a bhutáni nemzeti könyvtár egyik könyvén, Thimphu-ban… :)

…

Ezzel véget is ért a délelőtti program, annál is inkább, mivel már kora délután volt, így elmentünk egy kellemes kis étterembe ebédelni. Maga az étterem is az egyik hagyományos stílusban épült 4-5 emeletes thimphui ház egyik szintjén volt, és éppen rá lehetett látni a nemzeti stadionra. Oké, stadion a neve, de nem európai értelemben az. A folyó felé lejtő domboldalban épült, ami megkönnyítette az egyik oldalon a lelátók építését: csak ki kellett alakítani egy lépcsős betonborítást, és meg is voltak az ülések. A másik oldalon nem építettek ki lelátót, viszont itt kapott helyet egy díszpáholy, a jellegéből és díszítettségéből arra következtettem, hogy a királyi páholy lehet. Maga a „küzdőtér” egy átlagos focipálya, persze a „gyep” azért túlzás volna a kissé gidres-gödrös, foltos fűre, de nem is ez a lényeg, hanem hogy megvan a két kapu, és Bhutánnak igenis van nemzeti válogatottja, sőt Karma szerint a nemzeti sport, az íjászat után ez a legnépszerűbb sportág!

Röviden még az étteremről: itt is ettem a korábban már említett sajtszószos chilipaprikából, ami önálló fogásnak számít, sőt, itt ittam először a különböző könyvekben, leírásokban már emlegetett, és enyhén borzongatónak tűnő sózott, jakvajjal ízesített teából.

Keményebbre számítottam, egyáltalán nem olyan borzalmas, mint amilyennek hangzik. Az is igaz, hogy teára kevéssé emlékeztetett, enyhén rózsaszínes árnyalata volt, és európai ínynek talán úgy tudnám leírni, mintha egy csésze sós, kissé teaízű levest innánk. Tényleg nem szörnyű, bár az igaz, hogy kissé szokatlan volt, és a magam részéről, azt hiszem, megmaradok a tejes, vagy citromos teák mellett…. :)

Itt is nagyon jó ebédet kaptunk, amiből természetesen nem maradhatott ki a nemzeti fogás, a sajtszószos chilipaprika!

Az ebéd utáni program első állomása a Nemzeti Textilmúzeum volt, ami elsőre kissé poros, unalmas dolognak tűnhet, és bevallom, előtte engem sem izgatott túlzottan. Nem azt mondom, hogy ez a világ legérdekesebb múzeuma, de jobb volt, mint amit vártam. Bhutánban eleve nagyon érdekes, színpompás, és különleges formájú öltözékeket hordanak, így a szövés, és ruhakészítés mesterségének bemutatása korántsem volt unalmas. A kiállítás egy bemutatófilmmel kezdődött, amely az ország egyes vidékeinek szőtteseit, és a szövési eljárásokat mutatta be. Tudom, ez így megint poros unalomnak hangzik, de nem volt az. A filmen látni lehetett, hogy a szőttesekbe sokszor egészen bonyolult mintákat kreálnak a mesterek (nagy részük nő természetesen, de vannak férfiak is), egészen olyan, mintha hímzett alakzatok volnának, de nem azok…ezeket a szövőszékeken készítik, boszorkányos ügyességgel. A kiállítás maga két szinten helyezkedik el, nem túl nagy területen, tehát hamar bejárható, és befogadható mennyiség. Az egyes vidékek, illetve az egyes társadalmi rétegek által viselt ruhákat mutatja be a múzeum, a kiállítás végén pedig, a földszinten egy szobában megfigyelhettem az éppen ott dolgozó három szövőmester munkáját, akik kézi szövőszéken alkottak, legalább olyan bonyolult és csodálatos anyagokat, mint amiket a filmen láttam!

A textilmúzeum után a piacra mentünk, ami a folyó két oldalán fekszik, és egy régi stílusú szép, fedett fahíd köti össze a kettőt. A folyó keleti oldalán a bazárjellegű, dísz- és emléktárgyakat kínáló rész, illetve a „ruhapiac” van – ez utóbbi csak annyiban piac, hogy piactéren van, úgy kell elképzelni, hogy az egymástól kis válaszfallal elkülönített, félig stand, félig üzlet jellegű helyeken ruhákat árulnak. Mint egy „kínai piac”, csak annál azért rendezettebb és tisztább.

A folyó innenső, a belváros felőli oldaláb egy kétszintes nagy, csarnokszerű épületben (felül fedett, oldalt nyitott) található a zöldségpiac. Én magam úgy vélem, hogy a piacokra (már ahol vannak) a világon mindenütt érdemes elmenni, járni egyet, mert itt lehet a legjobban megismerkedni a helybeliekkel, az áruikkal, szokásaikkal.

A zöldségpiacon sem vásárolni akartunk, csak körbenézni, és ezalatt Karma még azt is elmondta, hogy a zöldség túlnyomó része Indiából érkezik, magában Bhutánban a terep és a klíma miatt keveset tudnak csak termelni. (rizst viszont többé-kevésbé igen, sok helyütt látni a minden talpalatnyi helyet kihasználó teraszos rizsföldeket).

Jártunk egy jót, sőt az emeleten találtam pár standot, ahol igazi bhutáni füstölőket árultak. Ezekből vettem néhány csomaggal, aztán indultunk is tovább.

A Changlimithang Stadion (nemzeti stadion) melletti íjászverseny-pályára igyekeztünk, szerettem volna látni Bhután nemzeti sportjának művelőit, de ezen a napon sajnos nem voltak kint a pályán. Karma azt mondta, hogy nem baj, majd később, ha Paróban leszünk, láthatunk még íjászatot.

…

Ezek után megbeszéltük, hogy 1-2 óra „szabadfoglalkozás” következik, azaz mászkálok egyet csak úgy a városban, majd 4-kor találkozunk a szállóban, hogy elinduljunk a napi utolsó látnivalóhoz, a Trashi Chhoe Dzong-hoz, amely talán a legnagyobb területű erődítmény-kolostor Bhutánban. Ahogy a többi dzong, ez is kettős célt szolgál napjainkban: az egyik részében kolostor működik, a másikban a helyi államigazgatási szervek. Thimphu-ban csak annyi a különbség, hogy nem a helyi, hanem a központi, tehát országok kormányszervek egy része székel itt, például a miniszterelnök, de a királynak is itt van az „irodája”, ahogy Karma mondta („the office of the King”). Királyi palota, mint olyan, egyébként nincsen, tehát az uralkodó nem ebben a dzong-ban lakik, hanem a mellette mintegy 50 méterre fekvő kis épületben, ami az impozáns dzong mellett kis udvari pavilonnak látszik. Valóban nem nagy, egy kétemeletes ház, afféle villa, hogy úgy mondjam.

Ezen a napon egyébként éppen a király váratott meg minket, mivel a dzong délután 4-től látogatható, most viszont éppen bent volt a király is, mert tartott még egy tanácsülés. Ez csak annyit jelentett, hogy addig természetesen nem mehettünk be, hanem úgy 16:30-ig kellett várnunk, amíg Jigme Khesar Namgyal Wangchuk át nem ment a „palotába”, azaz a királyi villába. A kerítés mellől, ahol álltunk, nyújtogattam is a nyakam, hátha meglátom, de nem sikerült. De legalább a királyi testőrség egyik tagját láthattam... :)

Maga a Trashi Chhoe Dzong egyébként bármekkora is, nem tűnik monstrumnak, és bár Thimphu egyes távolabbi, magasabban fekvő pontjairól látni, nem a város felett uralgó hatalmasság, hanem a tájba kellemesen illeszkedő épület. A neve nem csupán a helyét jelöli, hanem jelent is valamit, mégpedig azt, hogy a „Dicsőséges Vallás Erődítménye”. Az eredetileg itt álló dzong még a 13.században épült, és a Zhabdrung (akiről később írok részletesen), 1641-ben szerezte meg a korábbi tulajdonos, a már szintén említett Phajo Drukgom Shigpo láma leszármazottaitól. Az erődítmény mostani nevét is az országegyesítő Zhabdrung adta. Ő telepített ide egy nagyobb szerzetesközösséget, és később, mivel az eredeti dzong kicsinek bizonyult, ki is bővítette egy újabb épülettel. Ennek a falai sajnos már nincsenek meg, mivel 1771-ben leégett, sőt az újjáépített dzong sem kerülte el a későbbi tűzeseteket (1866-ban egy újabbat, és később még kettőt). Valószínűleg akkor is a fránya vajlámpások okozták a bajt – például az 1974-ben épült Chortenben, amiről már írtam, ezért is készült különálló épület a vajlámpásoknak. 

A sok mindent megért, viharvert dzong-ot végül 1962-ben a harmadik király, Jigme Dorji Wangchuk újíttatta fel, és a külseje ma is tündököl a fehérre meszelt falaktól.

Mi természetesen nem nézhettük meg az államigazgatási részt (egyébként a Parlament sincs messze, pár száz méterre, a folyó túloldalán, és sokkal nagyobb, mint a király lakhelye). A kolostori szárnyba bemehettünk, és megcsodálhattam a szentélyt. Ahogy sok más dzong-nak, ennek is van egy nagy központi udvara, itt szokták a színpompás, hagyományos táncokkal tarkított ünnepeket tartani. Az udvar most üres volt, csak egy-két szerzetes haladt át, illetve tényleg csak egy-két turista. (lábjegyzet: Bhutánba azért is éri meg eljönni, mert a turistahadaknak még nyomuk sincs. Vannak turisták, persze, de kevesen, így bármilyen fura, még ismerni is őket látásból. Én is háromszor futottam össze ugyanazzal az amerikai fickóval, mindháromszor az ország különböző pontjain, és jókat nevettünk meg beszélgettünk mindezen).

Az erődítmények, így a Trashi Chhoe Dzong másik jellegzetessége a központi helyen álló, kimagasló torony (utse), általában ez választja el a világi (közigazgatási), és a kolostori részt.

Az északi oldalon levő kolostori udvarból nyílik a szentély, itt egy hatalmas Sakyamuni Buddha-szobor látható, és persze a király, illetve a főapát, a Je Khenpo trónszéke.

A falak mentén itt nem freskók, hanem padlótól plafonig érő, üvegezett szekrények vannak, amelyekben különböző pózban ülő és gesztikuláló Buddha-, illetve bódhiszattva-szobrok kaptak helyet. Karma elmondása szerint mindkét oldalfal mentén ezer-ezer szobrocska – ennyit persze nem lehetett volna alaposan és „értelmesen” megnézni, de volt köztük egy-kettő, amelyik lekötött, nagyon fura rejtélyes arckifejezéseikkel.

Ezzel véget is ért a napi programunk, igazán nem panaszkodhattam, nagyon tartalmas napot tudhattam magam mögött, és sikerült egy újabb szeletét megismernem Thimphu életének, illetve történetének…

Ez a világ egyik legnehezebben megközelíthető reptere, ahol nagyon látványos, nagyon lélegzet-elállító a leszállás, és kissé ijesztő is, amikor közel húznak el a hegyoldalak...egyszóval: KIHAGYHATATLAN!!

This is one of the world's most unique airport, with a hair-raising, and dangerous approach and landing....very spectacular, and is not to be missed!

PARO (PBH), Bhutan!

A fenti videót én magam készítettem (tudom, nem profi minőség, a megjegyzéseket kéretik mellőzni), a következőt pedig azért linkelem be a Youtube-ról, hogy a pilóták szemszögéből is látható legyen, hogy voltaképp miről van szó, és milyen útvonalat kell követni a parói leszálláskor egy gépnek....

The first video was shot by myself (not the finest quality, I know, but I'm not a pro), the second is linked in also from Youtube, where I've found it. It shows from the cockpit the same route that we've followed. This gives an idea what is it like to land in Paro...

2010. november 25., csütörtök (délután)

A reptérről elindultunk, a mai programban az volt benne, hogy megnézzük a Bhutáni Nemzeti Múzeumot, ami Paróban van, majd Paróban ebédelünk, és utána megyünk át az 55 kilométerre levő fővárosba, Thimphu-ba.

Paro maga a nagyobb települések közé tartozik, de így sem áll sokkal többől, mint 4-5, egymást keresztező utcából. Thimphu, a főváros igazi metropolisz, a maga 90 ezer körüli lakosságszámával.

Szóval a reptérről elindulva átvágtunk Parón, és egy kanyargós, szűk hegyi úton eljutottunk az egykori erődítményszerű, kerek őrtoronyig (Paro Ta Dzong), amiben ma a Bhutáni Nemzeti Múzeum van. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy, kerek, tömzsi bástyát, ami egyedül áll a hegyoldalban, és a jó vastag falai egykor erődítésként is szolgáltak. No meg persze volt benne börtön is, ahogy az a régi időkben szokás volt. Ahhoz képest, hogy a torony maga kívülről nem is látszik túl nagynak, imponálóan sok mindent sikerült elhelyezni benne, a földszinttel együtt összesen 7 szintet tartalmaz, és bár nem mindegyik szint jelent tágas termet, a szűkebb körfolyosók benyílóiban is vannak kiállított tárgyak. Az épületen belül sajnos tilos volt a fotózás, kívülről pedig eléggé el nem ítélhető módon elfelejtettem lefényképezni, így csak ezt a pótszert  tudom prezentálni: a prospektust, amin rajta van a torony képe is.

Maga a Ta Dzong-ot 1649-ben építtette őrtoronyként a vidék akkori kormányzója, és a helyi közigazgatás székhelyéül, de raktárként is szolgált, itt halmozták fel háborús helyzetek esetére a tartalékkészleteket. Ja, mielőtt továbbmennék: a „dzong” egyébként erődített épületfélét jelent, ebbe belefér egy erődített kastély-kolostor komplexum éppen úgy, mint egy tömzsi, kerek őrtorony. A dzong-ok némelyike még ma is a helyi közigazgatás székhelye, sőt például Thimphuban a Tashi Choe Dzong részben kolostor, részben a központi kormány székhelye, de a királynak, Jigme Khesar Namgyal Wangchuk-nak is itt van az „irodája”, ahogy Karma mondta nekem.

A parói Ta Dzong a történelem folyamán több helyi és országos hatalmasságnak is védelmet, székhelyet jelentett, a Wangchuk-dinasztia első királya, Ugyen Wangchuk is itt élt, mielőtt még király lett. (újabb mellékszál: a királyságot, mint olyat, 1907-ben alapították, ekkor koronázták az első Druk Gyalpó-vá, vagyis „Sárkánykirállyá” Ugyen Wangchuk-ot. Őt Jigme Wangchuk, Jigme Dorji Wangcuk, Jigme Singye Wangchuk, valamint a mostani uralkodó, a fiatal Jigme Khesar Namgyal Wangchuk követte. Korábban Bhutánban a „desi”-k voltak a központi hatalom megtestesítői, afféle kormányzóként, a valós helyi hatalom pedig a „penlop”-ok, a tartományi főnökök kezében volt.

Tehát, a Nemzeti Múzeum. Az egyes szintek tematikus elrendezésűek, és az épületen belül is kijelölt útvonalat követtünk. Az útvonal-kijelölésnek a fő célja nem az, hogy az ember ne mászkálhasson arra, amerre szeretne, hanem az, hogy a buddhista szentélyekben a központi sztúpát, vagy a szent helyet, a központot mindig az óramutató járásával egyezően kell megkerülni – tehát ha például egy gyalogösvényen megy az ember, és egy sztúpához ér, aminek mindkét oldalán vezet út, akkor balra tart, hogy a sztúpa mindig jobb kézre essen, és így halad el mellette. A parói Ta Dzong-ban is ezt az elvet követték a belső útvonal kijelölésével, tehát a körkörös épületben mindig a megfelelő irányban haladtunk.

A túrát a negyedik emeleten kezdtük, ahol a Bhután őstörténetéből megmaradt néhány tárgyi emlék van kiállítva (lándzsahegyek, kőeszközök, faragványok), és gyors ugrással, a 15. századból fennmaradt műtárgyak, buddhista alkotások is. Bhután korai története egyébként is a legendák ködébe vész, szó szerint csak a mítoszok maradtak fenn. Az írott emlékek alig pár száz évesek, ennél korábbról inkább csak építészeti, művészeti alkotások jelzik az ország történelmének alakulását.

A múzeum 5. szintjén számos, nagyon szép „thangkha”-t lehetett látni, ezek textilre festett, vagy hímzett képek, túlnyomó többségében ezek is buddhista témájúak. Karma, a kísérő nagyon sokat tudott mindegyikről, végig elmagyarázt az egyes istenségeket, a szentként tisztelt embereket, hogy melyikük mit vitt véghez, melyiket miért tisztelik. Sajnos fejből már nem tudom mindet visszaidézni, egy részük amúgy is nagyon bonyolult névvel rendelkezik, de a fő hely természetesen mindenhol Buddháé. A bhutániak történelmében nagyon fontos szerepet tölt még be a Guru Rinpoche néven ismert, a VIII.században élt Padmasambhava, aki a vadzsrajána (tantrikus) buddhizmust elterjesztette és meghonosította Bhutánban. (lábjegyzet: persze, fejtegethetném most, hogy mi is a buddhizmus ezen ágának jelentősége, és hogy miben tér el a többitől, de mivel nagyon nem vagyok szakértője a témának, nem akarok úgy tenni, mintha értenék hozzá. A neten utána lehet keresni..)

Az egyik felsőbb szinten van még egy nagyon szép, elég nagy méretű és alaposan kidolgozott makett a Taktshang-kolostorról, ami Bhután egyik jelképe. A Paro-völgy felső részében álló kolostor az egyik meredek hegyoldal sziklái között, egy sasfészek-szerű helyen épült, állítólag az egyik legszebb helyen az országban. Mi is el fogunk menni oda, majd az utolsó előtti napon. A Repülő Tigris Fészkeként is emlegetik, mivel a legenda szerint Guru Rinpoche egy ilyen mágikus tigris hátán, repülve érkezett oda.

No de vissza Paróba, a Nemzeti Múzeumba. Részletesen nem akarom felsorolni az összes kiállítási szekciót, ez így kissé unalmas is volna, de címszavakban annyit, hogy a legfelső szinten van egy kiállítás például a bhutáni bélyegekből, amelyek elég nagy témakört ölelnek fel, de nagy meglepetésemre elég sok, a 60-as, 70-es években nyomott bélyeg foglalkozik például az űrutazásokkal, ami egyébként is az egyik kedvenc témám. A bélyegek sokszor jól jelzik, hogy egy ország mennyire van „képben” a világ eseményeit illetően, hát Bhután annyira nagyon nem lehetett elzárva, hiszen 1981-ből még Charles és Diana esküvőjéről is kiadtak bélyeget. (megint lábjegyzet: ez a királyi esküvő akkoriban tényleg világszenzáció lehetett, mert ilyen témában még észak-koreai bélyeget is láttam már!!)

A múzeum egyik felsőbb szintjén egy szentély is látható, a Tshozhing Lhakhang, vagyis a Bölcsesség Fájának Szentélye (a „lhakhang” általában egy komplexumon, kolostoron belül külön a szentély, templom megnevezése). Itt a központi helyen üvegfalú tárlóban a négy világtáj felé néző négy védőszent áll, apróbb szoboralakokkal körülvéve. Természetesen ezt is balról jobbra, az óramutató járásával egyezően kerültük meg.

Ebben a teremben láttam először a vajlámpást, amiről már sokszor olvastam, kíváncsi voltam, hogyan néz ki. Voltaképpen nem más, mint egy nyitott bronzedényből álló mécses, amelybe azonban nem olajat töltenek, hanem tisztítokk jakvajat helyeznek el, abba pedig kanócot állítanak. Gyakorlatilag az olajlámpás és a gyertya keresztezése, de a vajat sem véletlenül használják: nem csupán azért, mert világítani lehet vele, de azért is, mert a tejtermék „felajánlása” egyben áldozatot is jelent, tehát tisztelgés a felsőbb hatalmak előtt. Karma még azt is elmagyarázta, hogy a vajlámpások fénye annyiban is szimbolikus, hogy az alvilágba került lelkeknek is világítanak, és ha az illető lelkeknek szerencséjük van, akkor megtalálhatják a kivezető utat, és ismét a „felső világban” születhetnek újjá. Ha nem, akkor sajnos örökké ott lent kell bolyonganiuk. Így tehát a vajlámpás meggyújtásával egyben lehetőséget is adnak az elkárhozott lelkeknek.

Persze ez a világítási és áldozati módszer a gyakorlati oldalát nézve nem minden veszély nélküli: számos tűzesetet okoztak már felborult vajlámpások, például éppen Paróban állt az egykor tiszteletet parancsoló Drukgyel Dzong, amely 1951-ben égett porig egy vajlámpás miatt.

A múzeumépület alsóbb szintjein régi fegyverek, mindennapi használati tárgyak voltak kiállítva, a víztartó edényektől a fonott eszközökig, pajzsokig, gabonatárolókig – és itt volt az egykor börtönnek használt helyiség is.

Nekem nagyon tetszett a múzeum, nagyon érdekes volt, főleg azért is, mert nem abból indultak ki, hogy a nemzeti múzeumnak egy hatalmas, tiszteletet parancsoló, grandiózus és modern épületben kell lennie, hanem sokkal inkább ragaszkodtak ahhoz, hogy egy régi, hagyományos épületben helyezzék el. A Ta Dzong méreteiben nem mérkőzhet más nemzeti múzeumokkal, de itt is igaz, hogy a kevesebb néha több…

A Nemzeti Múzeum meglátogatása után visszamentünk a kocsival Paróba -amire egyébként a múzeumból remek kilátás nyílt, akárcsak az egész völgyre és a reptérre is.

Paróban ebédeltünk, aztán nekivágtunk az útnak az ötven-egynéhány kilométerre levő fővárosba, Thimphu-ba.

Az ebéd sem volt azért unalmas, részint az elmúlt hetekben már megismert, nepáli és indiai jellegű ételeket kaptunk, részint nagyon jellegzetes bhutáni fogásokat is. Ezek között van néhány elég extrém dolog is. No nem az olajban hirtelen kisült rovarokra kell gondolni, amelyek Thaiföldön kedvenc csemegének számítanak, hanem inkább a csípős kajákra. Bhutánban különösen imádják a chilipaprikát, annyira, hogy van olyan fogás, amiben a chili nem ízesítésül szolgál, hanem az maga az étel!! Igen, jól tetszett hallani, chilipaprika sajtszószban! Nem semmi a csípősségi foka, de én természetesen ezt is megkóstoltam, és bár nem mondanám, hogy mindennap ilyet akarok enni, de határozottan állíthatom, hogy ízlett!

Az étkezések gyakorlatilag egyébként úgy zajlanak –mivel benne vannak az utazás csomag-árában- hogy bemegyünk egy étterembe, Karmával leülünk az asztalhoz, ő szól néhány szót a felszolgálóknak, és hipp-hopp, előttünk is van az étel. Errefelé nem az a módi, hogy mindenki kap egy-egy tányér kaját, hanem inkább az a módszer, mint a kínai éttermekben, hogy van egy nagyobb tál rizs, és sok kisebb tálkában különböző fogások, ezekből szedünk magunknak.

Itt még marhahús is van, jól készítik, valahol a főtt hús és a pörkölt közötti az állaga, üvegtésztával körítve. Karmától kérdeztem is, hogy náluk nem szent állat –e a szarvasmarha, vagyis a tehén, mint a hindu kultúrkörben. Elmondta, hogy nem, tehát ők esznek marhahúst, a trükk inkább abban van, hogy mivel mélyen hívő buddhistaként nem ölhetnek le állatokat, az országban vágóhidak sincsenek. No de akkor hogyan kerül marhahús a tányérra? Ennek is megvan a módja, Karma szerint a falusiaknál például az, hogy a hegyes-szakadékos tájon legeltető pásztoroknál, ha marhahúsra vágynak, akkor egy-egy állat néha „véletlenül” leesik a meredélyen, és hát istenem, akkor már meg is kell enni… :)

Ebéd után elindultunk Thimphu felé, ami ugyan 50-egynéhány kilométer csupán Parótól, de a menetidő legalább egy óra, vagy több is, mivel az utak a hegyvidék miatt nagyon kanyargósak. Kanyargósak, de rossznak azért nem mondhatnám őket, főleg Nepál után. Itt Bhutánban a főutak szinte teljesen simák, alig gödrösek, sőt még szaggatott terelővonal is van rajtuk – magyarul, léteznek sávok! :)

Parótól nem messze megálltunk, hogy megnézzünk egy apró gyaloghidat, aminek természetesen története van. Bhutánban a hegyes vidék már a középkorban is nagyon megnehezítette a közlekedést, mivel a sebesen rohanó hegyi folyók felett nem volt olyan könnyű átkelnie senkinek. Azok a helyek tehát, ahol hidak léteztek, nagyon fontos pozícióval bírtak, akár a kereskedelem, akár a katonaság szempontjából.

Az 1300-1400-as évek fordulóján élt ezen a vidéken egy azóta is nagy becsben tartott jógi, Thangtong Gyalpo, aki nem mellesleg úttörő volt a mérnöki tudományok terén, ugyanis a legendák szerint ő tervezett és épített meg összesen 58 hidat, amelyeknek már akkor függesztett vas-szerkezetük volt. Mindezt úgy, hogy eredetileg vasércet kutatni érkezett Tibetből Bhutánba, aztán idővel ő lett az ország leghíresebb, legendás vashíd-építője (lábjegyzet: az esetlegesen pontatlan műszaki kifejezésekért előre is bocs, nem vagyok egy mérnökember)

Karma elmondása szerint a legendák úgy tartják, hogy a hatalmas vas láncszemeket a térdén hajlította formára. Azt hiszem, elég kemény lehetett a térdkalácsa! Az biztos, hogy a maga korában tényleg úttörő lehetett, ha ilyen hidakat tudott alkotni. Annál is inkább, mert más vidékeken, például Nepálban, a serpák földjén a Khumbu-régióban igazából csak a 20.század második felében készültek el a fémből épített, függesztett gyaloghidak, jórészt Edmund Hillary kezdeményezésére.

No de gyorsan vissza Bhutánba. A hidak tehát, amikor elkészültek, stratégiai jelentőséggel bírtak, éppen ezért szinte erődítményként őrizték őket. Ezt a hidat is két őrtorony védi mindkét végén, és a régi időkben, Karma elmondása szerint estétől hajnalig le is voltak zárva, csak napközben kelhetett át rajtuk bárki.

Ez a hely amúgy, amiről beszélek, 5-6 kilométerre délre fekszik Parótól, és a híd mellett egy apró kolostor is van, a Tamchhog Lhakhang.

A kolostort sajnos nem nézhettük meg, mert magánkézben van, és így a nagyközönség elől le van zárva, de a folyó feletti ingó-bingó hídon azért átmehettünk, és a két őrbástyát is megnézhettük belülről is. A híd maga nagyon érdekes, de ha valaki errefelé vetődik, két dolgot nem ajánlok: az egyik, hogy közben lenézzen, mert gyakorlatilag egy dróthálón kell végig-egyensúlyozni, amit néhol fedtek csak be náddal…a másik pedig, hogy tűsarkúban próbáljon bárki is átkelni.... :)

Miután megnéztük a hidat, visszaültünk a kocsiba, és folytattuk az utat Thimphu felé.

A főváros egy másik, észak-déli irányú völgyben fekszik, ezért Paróból először dél felé tartottunk, aztán átlépve a másik völgybe, ismét északnak fordultunk. Eközben átértünk a következő közigazgatási egységbe, a thimphui tartományba, ennek a határán –mint az összes tartomány határán- rendőrségi ellenőrzőpont van. Semmi olyasmire nem kell gondolni, hogy átvizsgálják az autót, zaklatnak, vagy igazoltatnak, egyszerűen csak annyi, hogy az összes áthaladó kocsit jegyzik. Egy rövid megállás, a sofőr, Tshimi beszélt pár szót a rendőrrel, és mentünk is tovább. Ami egyébként a tartományokat illeti, a helyi nyelven, vagyis dzongkha nyelven ezeket az erődök neveiből (dzong), dzongkhag-nak nevezik, mivel az erődített várak voltak a közigazgatás központjai – és, ahogy említettem, néhol ma is azok.

A Thimphu-ba vezető út eléggé kanyargós, de a felülete legalább jó. Akik rosszul lesznek a sok ide-oda kanyargástól, azoknak érdemes megfontolni, hogy belevágjanak –e egy bhutáni utazásba, mert itt bizony a hegyek miatt ilyenek az utak. Autópálya, vagy hasonló nincs, ámbár Thimphu előtt a bevezető szakaszon, és bent a fővárosban is van néhány 2x2 sávos rész…de az is kanyargós. A terep egyszerűen olyan, hogy nem nagyon lehet másként utat építeni. Persze technikailag lehetne, hatalmas földmunkákkal, alagutakkal, hidakkal, de az ország lakossága egyszerűen nem teszi szükségessé és gazdaságossá az ekkora volumenű beruházásokat (valamivel 700 ezer alatt van a teljes lakosságszám).

Még röviden egy-két benyomásról, ami a vidéket illeti. Az ember önkéntelenül is a hazai, vagy ismert tájakhoz próbálja hasonlítani azokat a helyeket, ahol először jár, és keresi az ismerős elemeket. Ha talál ilyet, akkor egy kicsit a magáénak érzi az „új helyet” is. Nepálban kevésbé találtam, Bhutánban viszont több dolog is ismert, szeretett helyeket juttatott eszembe. Paróból Thimphu felé haladva a hegyvidék borzasztóan emlékeztetett a macedón, albán, montenegrói és bosnyák hegyekre, amiket nagyon megszerettem.

Ami Thimphu-t, a fővárost illeti, eleve emberi léptékű, méretű város, és a harsány, üvöltően kaotikus Kathmandu után igazi felüdülés volt. Nem dudálnak lépten-nyomon, normális a forgalom, és bár Bhután sem éppen gazdag ország, minden sokkal rendezettebb, letisztultabb, nyugodtabb, mint Kathmanduban és általában Nepálban.

Szóval, ami a fekvést és a környező hegyeket illeti (mert persze Thimphu is magas hegyek között bújik meg), ez nekem Andorra la Vellát juttatta eszembe, ahol ugyan egy bő fél napot töltöttem csak, de kellemes emlékeim vannak róla. Még egyszer, a fekvésre és a hangulatra gondolok, hiszen az andorrai főváros nem éppen múzeumokban és műemlékekben bővelkedik, inkább vámmentes bevásárlóhelyekben a Franciaországból és Spanyolországból átrándulók számára.

Ez volt az első, elég kedvező benyomás Thimphu-ról. Röviden átvágtunk a belvároson -ami egyébként gyalog is bejárható fél-egy óra alatt- és megérkeztünk a Namgay Heritage Hotelhez, ami az eddigi út során talán a legjobb szálloda, ahol laktam.

Lehet, hogy a katari Ramada egy fokkal több luxussal bír, de a Namgay sem nagyon marad el mögötte, olyan jó erős háromcsillagos, négy csillagba hajló hely. Ami a bhutániak vendégszeretetét illeti, az viszont ötcsillagos! A szoba, amit kaptam, nagyon kényelmes, sőt az eddigiekhez képest fényűzőnek mondhatnám...ha túlzottan csicsás volna, de inkább hangulatos, igazi bhutáni stílusú. Sőt, voltaképpen lakosztály, mert van egy "nappali", amibe az előszoba nyílik, meg egy külön hálórész, na és persze fürdőszoba.

Nagyon-nagyon jó kis hely, de mielőtt bárki arra gondolna, hogy csak ezért tetszett meg Thimphu, elárulom, hogy a város fekvése, és a hangulata fogott meg, még mielőtt beértünk volna a hotelba... bár az is tény, hogy ha nem szervezett útról lenne szó, akkor nem biztos, hogy ezt a szállást, hanem olcsóbbat választottam volna, de ha már úgyis fix napi áras útról van szó, amiben minden eleve benne van, akkor nem tiltakozik az ember... :)

(lábjegyzet, ha még nem írtam volna: Bhutánba ugyanis egyénileg nem lehet utazni, csak a bejegyzett bhutáni utazási irodákon keresztül, és szabott napi egységár van, all inclusive alapon: szállás, ellátás, közlekedés, minden benne van. Az árakat sem az irodák szabják meg egyébként, hanem a bhutáni kormány, tehát bármelyik irodával jön az ember Bhutánba, ugyanannyiba kerül az út)

Miután lepakoltam a szállóban, megbeszéltük Karmával, hogy egy rövid sétát teszünk a városban. Múzeumra és hasonlóra aznap már nem jutott volna idő, hiszen 4-5 óra felé járt az idő – másrészt meg az sem jó, ha az ember túl sok mindent zsúfol be egy napba, hiszen akkor nem tudja rendesen befogadni az élményeket.

Engem is bőven kielégített ez a kis kora esti séta. Thimphu egyik központi helye a Clocktower Square, vagyis az Óratorony Tér, amely, meglepő módon, arról kapta a nevét, hogy áll rajta egy óratorony... :)

Ami a környező utcákon álló házakat illeti, nekem nagyon tetszett az, amit máshol is megfigyeltem Bhutánban, hogy szeretnek megmaradni a hagyományos bhutáni stílusú házaknál. Ezek tulajdonképpen nagy négyzet alapúak, 4-5 emeletesek, felfelé enyhén szélesedő alapterületű emeletekkel, tehát enyhe kiugrókkal – és hagyományos díszítéssel. Ez így persze nem sokat mond, de azért is csináltam fotókat, hogy mindezt látni lehessen.

Thimphu egy másik nevezetessége a forgalomirányító rendőr. Nem „forgalomirányító rendőrök”, hanem szigorúan egyes szám. A központban van egy útkereszteződés, ami helyi viszonylatban forgalmasnak számít, (Kathmanduban csak mellékutca volna). Ide évekkel ezelőtt felszerelték a főváros első és egyetlen forgalomirányító jelzőlámpáját, de a bhutániak többsége úgy érezte, hogy ez túlságosan személytelen, így nem sokkal később leszerelték. A helyébe egy fedett kis pavilont emeltek, ahonnét egy rendőr akrobatikus mozdulatokkal irányítja ma is a nem túl nagy forgalmat. Azt hiszem, Thimphu az egyetlen nemzeti főváros lehet az egész világon, ahol nincsenek jelzőlámpák!!

Végigsétáltunk még az észak felé emelkedő Norzin Lam nevű főút egy szakaszán, aztán visszamentünk a hotelba. Itt még rendezkedtem egy kicsit, sőt mivel volt időm az este 7-re ígért vacsoráig, gyorsan jártam még egyet a városban. Ekkorra már besötétedett, de ez mit sem vont le a hangulatból. Elücsörögtem a Clocktower Square lépcsőin (a nyugati oldalon, ahol a terep is emelkedik, amfiteátrum-szerűen kiképzett lépcsők és ülőpárkányok vannak), aztán visszaballagtam a szállóba vacsorázni.

Részint egyébként eközben, részint másnap reggel erősödött meg egy másik érzés bennem, ami a város fekvését, és az ismert helyekkel való összevetését illeti. Nyugodtan lehet röhögni, de nekem a Norvégia magas-északi vidékén fekvő Tromsø-t juttatta eszembe, ott ugyanígy észak-déli irányban futnak a főbb utcák, és ugyanúgy nyugat felé emelkedik a domb, ahol a tromsøi szállásom is volt – épp, mint Thimphu-ban. Mivel pedig Tromsø-ről elég kedves emlékeket őrzök magamban, egy kicsit máris otthon éreztem magam Thimphu-ban. Bocsánat mindenkitől, aki Nepál-rajongó, de őszintén megmondom, nekem eddig Bhután és Thimphu minden tekintetben felüdülés volt Nepál és Kathmandu után…és mindezzel nem leszólni akarom Nepált, hiszen ott is nagyon sok érdekes dolog van, és nagyon sajnáltam volna, ha kihagyom Nepált….egész egyszerűen Bhután sokkal jobban bejön.. :)

2010.november 25., csütörtök

Druk-Yul, a Land of The Thunder Dragon, azaz a Mennydörgő Sárkány Országa, vagyis Bhután…!!! Igeeeeen!!! Itt vagyok!!!

Életem egyik nagy-nagy álma vált valóra ezzel, hosszú-hosszú évek óta szerettem volna eljönni Bhutánba. Talán csak az észak-koreai utat előzte meg ekkora várakozás, és ami Bhutánt illeti, eddig nem is csalódtam benne, nagyon bejön!

A Buddha Air Kathmanduból induló járata páratlanul érdekes volt, egyrészt azért, mert egy apró, 19 személyes turbólégcsavaros géppel, egy Beechcraft 1900D-vel jöttünk, másrészt mert valóban páholyból lehetett látni a Himaláját a bal oldali ablakból! A Kathmandu-Paro járat valamivel több, mint 1 órás menetidejű, nyugatról keletre szinte teljesen párhuzamosan haladunk a Himalája láncával, Kathmandu után rögtön feltűnnek az első hegyek. Lukla felé menet egyszer már láttam őket, de akkor némileg alacsonyabbról, és közelebbről. Most nagyobb áttekintésem volt, egymás után bontakoztak ki a csúcsok, Amadablam, Tamszerku, és a vonulat közepén kiemelkedve, mint egy méltóságteljes királynő a trónszéken: az Everest!

Nem is egyszerűen izgatott voltam, hanem úgy megilletődtem, mint egy kisgyerek, aki Meseországba tévedt. Nem akarok fellengzős lenni, vagy nagy szavakat használni, sőt nem is tudnék, mert ezt a látványt úgysem lehet leírni. Persze fényképeztem ész nélkül, de az is igaz, hogy kis amatőr géppel nem lehet visszaadni azt, amit az ember szabad szemmel lát. Van egy fogadásom, hogy profi géppel sem….

A repülőn egyébként jól lehetett látni a másik oldal ablakain át is, egy sorban csak két ülés volt, köztük a folyosóval. A gépen nem csak turisták voltak, de nepáliak, bhutániak is. Még „ellátmányt” is kaptunk, egy csokis muffint és egy pohár kólát, az egy szem stewardessnek persze nem volt könnyű fel-alá libegnie az ülések között egy ilyen apró gépen. Az is igaz, hogy gyorsan bedobtam mindkettőt, mert sokkal inkább lekötött az ablakon át elém táruló látvány. Szinte végig a Himalája látszik, bár a nepáli-indiai határnál még merészen tör az ég felé a Kancsendzönga hatalmas csúcsa, azután az indiai Darjeeling és Szikkim vidékén némileg alacsonyabb hegyek vannak, később pedig jön Bhután a maga hétezreseivel. Mire idáig értünk, már jött is a stewardess a bhutáni belépési és vámnyilatkozati űrlapokkal, amiket leszállás előtt kellett kitölteni. Igyekeztem is, hogy minél tovább bámulhassak ki az ablakon, de az űrlapokkal hamar lehetett végezni. A vámnyilatkozat is annyi, hogy az értékesebb tárgyakat be kell írni, hogy újra kivihessem majd az országból, nálam a laptop és a fényképezőgép volt csak értékesebb.

Mire az űrlapokkal végeztem, már meg is kezdtük a leszállást…hát az nem volt semmi!!

Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha leszólnám Luklát, mert az is elég drámai helyen van, de az a leszállás csak kicsit jöhet a nyomába Parónak! Bhután eleve teljesen hegyes-völgyes, az egyetlen repülőtere a nemzetközi Paro Airport, ennek épp sikerült kiszorítani egy 1960 méteres vízszintes futópályát az egyik völgyben. Ez eddig szép, de körös-körül magas hegyoldalak övezik a repteret, még a pálya mindkét megközelítési irányából is. Csak úgy lehet ereszkedni, hogy a gép több kört tesz a hegyoldalak között, és közben egyre lejjebb ereszkedik…vagyis többször 180 fokos fordulatok, süllyedés közben, akárha egy dugóhúzóban haladnánk lefelé. Nagyon látványos!! Érzékenyebb idegzetűeknek ijesztő is lehet, mert közben nagyon közel húz el a gép a hegyoldalakhoz, a pilóták nagyon meredeken döntögették, és süllyedni is mélyen lefelé nyomott orral kell, másként nem volna hely hozzá!

A leszállás végső szakaszában még meg kell kerülni oldalról egy hegyoldalt, közben veszettül kanyarogni, az utolsó pár száz méteren pedig ismét mélyen lenyomni a gép orrát, hirtelen egy balkanyar, és már lent is vannak a kerekek! Utána kemény fékezés, és helló, megérkeztél Bhutánba!!

Borzasztóan tetszik az országban, hogy igyekeznek meghagyni a hagyományos építészeti stílust, ami azt jelenti, hogy a modern, frissen felhúzott házak is ugyanabban a stílusban épülnek, így természetesen a reptér terminálja is. Mondjuk tény, hogy hatalmas nagy forgalmat nem kell lebonyolítania, a polgári repülés egyáltalán a 70-es években indult meg Bhutánban, és egészen 3 hónappal ezelőttig, 2010 nyaráig csak a bhutáni nemzeti légitársaság, a Druk Air indíthatott járatokat Paróból. A második fecske épp a Buddha Air volt, nekik 2010. augusztus 23-a óta vannak járataik. Így tehát immár kemény 2 légitársaság közlekedik Bhutánba, összesen vagy 7-8 célállomással (Kathmandu, Delhi, Dhaka, Bangkok, meg néhány indiai város)

A bhutáni beléptetés nem volt nagy vaszizdasz, eleve már csak az jöhet, akinek leszervezett vízuma van, és pontos programja az utazási irodánál. A vízum-visszaigazolást rég megkaptam, ezt csak át kellett adni a bhutáni határőrnek, útlevéllel és belépési űrlappal együtt, és 1 perc múlva már az útlevelemben is volt a bhutáni vízum, és a belépő pecsét. Mire ezzel megvoltam, a csomagok is kint voltak éppen, de hát 18 utasnál, és egyetlen érkező gépnél nincs is nagyon mit pepecselni.

A kijáratnál már várt a Blue Poppy Tours idegenvezetője, egy nagyon szimpatikus, nálam 1-2 évvel fiatalabb fickó, Karma Tshering a neve. Mondjuk elsőre néhány évvel idősebbnek látszott, mert már vannak ősz hajszálai, de hát akkor mit szóljak én, aki elkezdtem kopaszodni a fejem búbján, és még túlsúlyos is vagyok….  :)

Nagyon tetszik nekem, hogy Bhutánban sokan hordják ma is a nemzeti viseletet, a férfiaknál „gho”, a nőknél „kira” névre hallgat ez a csíkos, vagy apró kockás, színes kelme, amit tunikaszerűen magukra tekerve viselnek. Nem felvágás, nem nemzetieskedés, egyszerűen szeretik a saját hagyományaikat. Tény, hogy a tizenévesek már inkább jellemzően itt is farmerban járnak, de a huszonévesek között sokan hordják a nemzeti viseletet. Karma is ebbe volt öltözve, és a sofőr is. Ők ketten kísérnek majd végig Bhutánon, egy SUV-jellegű Toyota terepjárófélével, ami már ott is állt.

Karma Tshering nagyon vidám, nyitott és kedves srác (ha szabad így mondanom, a „srác”-cal nem leszólni akartam), és mélyen hívő buddhista. Én magam ugyan nem vagyok sem vallásos, és a buddhizmusnak is, hogy úgy mondjam, csak bizonyos elemei tetszenek, de Karma nagyon megnyerő volt, én úgy érzem, hogy rögtön meg tudtuk találni a közös hangot. Nem dicsekvésképpen, de ebben azért részben az is benne volt, hogy mindig igyekszem nyitott lenni más emberek, más kultúrák iránt, megismerni őket, tanulni tőlük…és nem utolsósorban azt is tudom, hogy VENDÉG vagyok ebben az országban, nem pedig amerikai gyarmatosító.

Karma nagyon jól beszél angolul, Indiában végzett főiskolát, és informatikus-rendszerszervezőként már az egyik itteni minisztériumban vezetett egy részleget, amikor, mint meséli, úgy érezte, hogy bármennyire is sikeres, nem ez a munka az, ami boldoggá teszi, így inkább beállt idegenvezetőnek, ami sokkal érdekesebb, mert új embereket ismerhet meg és kísérhet végig a hazáján. Lábjegyzet: az „idegenvezető”-re most ne úgy gondoljunk, mint egy agyonhajszolt 40 év körüli férfira vagy nőre, aki lármás, fáradt és érdektelen utasokat terelget ki egy Ikarus-buszból a Hősök terén….hanem sokkal inkább egy kedves, nyitott, komoly tudással rendelkező, türelmes, az országát szerető egyénre, aki meg akarja ismertetni azt a messziről érkezett utassal.

Ebben persze a segítségére van az is, hogy én magam volnék az egyszemélyes „csoport”, így minden részletre oda tud figyelni, tudunk beszélgetni egymással, ő sok mindent el tud magyarázni.

Fél napja ismerem, de máris kedvelem, Bhutánt meg egyenesen megszerettem első látásra.

Nem Nepált akarom „fikázni”, mert Nepál is nagyon érdekes hely, de az igazság az, hogy ott nem éreztem azt, amit Bhutánban, hogy „ez igen, ez nekem való hely”.

Nepál, és főleg Kathmandu után Bhután egészen más: nyugodt, csöndes, kellemes hely, nincs káosz, nem dudál lépten-nyomon mindenki, rendes utak vannak, rendezett házak, elégedett emberek. Bhután nem gazdag ország, igaz hogy már nem is olyan szegény, mint 20-30 évvel ezelőtt, de az emberek mintha nem hajszolnák itt a pénzt, nem rohannának sehová, hanem egyszerűen elégedettek és boldogok volnának azzal, hogy ilyen szép helyen élhetnek.

Tényleg nem akarok még sommás ítéleteket mondani, mert ezek az első benyomások, de Ázsiából eddig csak Laosszal ért fel Bhután, sőt…sőt…egy picit még talán Laosznál is jobb helynek tűnik nekem, mert itt nincs annyi turista. Sőt, alig van turista, mert csak szervezett úton lehet jönni, és annak is igencsak megkérik az árát. Olvastam róla, de Karma is mondja, hogy így akarják távoltartani a tömegturizmust, ami elsöpörné az ország hagyományos értékeit. Karma úgy mondta el ezt, hogy nekik nincsenek nagy ásványkincseik, az ország jórésze mezőgazdaságból él, az egyetlen komoly kincsük a régi kultúra, a buddhista kolostorok, a tárgyi-kulturális emlékek és szépségek…és ha ezt hagyják elmerülni egy áradatban, akkor mi maradna, ami idevonzaná az embereket.

Csak hogy világossá tegyem: az alapelv nem az, hogy bezárják az országot, és kitiltják a turistákat, dehogy! Jöjjenek csak a turisták bátran, de ne hordákban, és ne csak azért, hogy kipipálhassák ezt az országot, vagy hogy piálni és dugni járjanak ide, mint mondjuk Thaiföldre….hanem az jöjjön ide, akit valóban Bhután, és az egyedülálló kultúrája érdekel, őket nagyon is szívesen látják! Erről első kézből tanúskodhatom, eddig mindenütt kedves és nyitott emberekkel találkoztam.

No, gyorsan abba is hagyom ezt a fejtegetést, mert kezd úgy hangozni, mint valami országreklám….pedig ha „rendesen” önző volnék, akkor mindezt igyekeznék inkább eltitkolni a világ előtt, hogy minél kevesebben fedezzék fel ezt a csodás kis országot, és minél tovább maradjon meg ilyen romlatlannak.

Ó, bocs, még egy dolog a nemzeti boldogságról. A jelenlegi uralkodó, a 2008-ban megkoronázott, és most 30 éves Jigme Khesar Namgyal Wangchuk vezette be a GDP, mint fő mérce helyett a GNH-t, a Gross National Happiness-t, vagyis a Bruttó Nemzeti Boldogság-indexet, mint mércét. Nem az anyagiak az elsődlegesek, hanem az emberek jóléte. Nehéz persze a lapok mögé látni, de nekem ez az elképzelés, éppen Bhutánban nem tűnik őszintétlennek. A GNH egyébként nagyjából egy országos felmérés, amiben azt kutatták, kutatják, hogy hány százalék érzi magát elégedettnek. Karma elmondása szerint a 90%-hoz közelít ez a szám! Még egyszer mondom, Európában jobb esetben hüledeznénk ezen, rosszabb esetben kóros hazudozónak neveznénk az illetőt, aki ilyet mond, de úgy érzem, hogy ez itt nagyon is valós dolog. Igen tanulságos, főleg nekünk magyaroknak, akik számszerűen sokkal jobb anyagi helyzetben vagyunk, mégis világbajnokok vagyunk pesszimizmusban. Sőt, engedtessék meg annyi önteltség, hogy ne azt mondjam, hogy vagyunk, mert magamat nem szeretem a pesszimistákhoz sorolni.

Az első nap délutánján még több mindent láttam, több helyen voltunk, ezeknek a leírása is hamarosan következik...most idáig jutottam az írásban, elfáradtam, folyt.köv. holnap. Jó éjt!

2010. november 25., csütörtök

Reggel 6:20, kelés. Mostanra egészen megszoktam a korai kelést, mert a túra alatt is mindig jól elfáradtam, korábban feküdtem le, és így korábban is ébredtem. Egész fura, mert otthon mindig későig voltam fent (éjjel 1-2-ig is), és sokáig aludtam. Ha dolgoztam, akkor keltem 8:30-kor órára. Ehhez képest mostanában 7-ig fel szoktam ébredni magamtól is. Biztosan benne van az időeltolódás is, meg az, hogy nagyon későn este nincs is igen mit csinálni errefelé, és a guesthouse-ok kapuit is korán zárják. Természetesen, vannak bárok, meg hasonlók, de olyan nagy éjszakai élet sincs, és a mulatók, bárok, egyéb műintézmények amúgy sem az én világom.

Szóval mindezzel együtt most egy hangyányit nehezebben keltem fel 6:20-kor az órára, persze azért is, mert este már kezdtem felvenni a ritmust, izgulni egy kicsit az út miatt, vagy inkább úgy mondanám, hogy várakozásteljes izgalommal tekinteni elé… :)

Bhután az egyik régi nagy-nagy álmom, és most kerültem hozzá a legközelebb. Igazán örülni majd csak akkor fogok, ha már ott is leszek, de ez már nem tarthat sokáig.

6:50, reggeli, 7:15, indulás a reptérre, előző este megbeszéltem a recepción a fuvart. Egyben ki is fizettem mindent, szállást, étkezéseket, mosodát, sőt még a képeslapok feladását is, amit elintéztek. Azért is este, mert kártyával akartam fizetni, és az nem olyan pillanat alatt zajló folyamat, mint Európában, hogy az indulás előttre tegyem. POS-leolvasó terminálok még csak kevés helyen vannak Nepálban (de vannak, boltban már vásároltam így!), a Kathmandu Peace Guesthouse-nak még régi, lenyomatot készítő kártyás gépe van, aminek a használatához fel kell hívni a bankot, és ellenőrizni az adatokat.

Nem olyan vészes, mint ahogy hangzik, de igényel 5-6 percet. Szóval este ezzel már megvoltam, aztán csak csomagolnom kellett és aludni.

Az egyik, a kisebb táskámat most is itt hagyom a guesthouse-ban, ahogy a luklai útnál, hiszen Kathmanduba még visszajövök nov 30-án, azaz kedden, és akkor meg nincs értelme magammal hurcibálni az összes holmit, amit a több hónapos útra hoztam magammal. Bhutánban 5 és fél napot leszek, nem kell mindent magammal vinnem, pl. a számos könyvet…

A reptéri check-in nagyon sima volt, szándékosan akartam korán kiérni. A Buddha Air parói járata menetrend szerint 10:00-kor indul, 8 óra előtt itt akartam lenni, hogy amint kinyit a check-in, beálljak a sorba. Elsősorban azért, hogy így legyen esélyem bal oldali ablak melletti helyet szerezni, hiszen kevés olyan járat van, ahonnét ilyen szintű panoráma nyílna a Himalájára és az Everestre! Persze Nepálban működnek olyan sétarepülő járatok, amelyek direkt a Himaláját célozzák meg, de az azért más.

Sikerült is ilyen helyet kapni, sőt, még csak sor sem volt, sőt, már 8 óra előtt 10 perccel is ment a check-in. Fejlődik a világ, a Buddha Air-nél is e-ticket, azaz elektronikus jegy van, a kinyomtatott igazolást kellett bemutatni, meg a bhutáni vízumról küldött, szintén elektronikus visszaigazolást, és pikk-pakk meg is volt a becsekkolás.

Gyorsan kitöltöttem a departure card-ot, (óh nosztalgia, ’80-as évek vége, amikor még Hegyeshalomnál kifelé is volt statisztikai lap!), aztán gyorsan át is jöttem az útlevél-ellenőrzésen, most bent ülök a tranzitban. 8 óra 30 van, még bőves-bőven van időm a gép indulásáig, de szándékosan jöttem ki korán. Nagyon várom, hogy milyen lesz az út és Bhután!

2010. november 24. , szerda

Ez a nap sem különbözött sokban a tegnapitól, a délelőtt némi dögléssel, olvasgatással és netezéssel telt el, délután pedig megint jártam egy nagyot a városban.

Mikor elindultam, a recepciósnak, Radzsnak odaadtam a képeslapjaimat, mondta, hogy majd elintézi, sokkal egyszerűbb így, mint a nehezen megtalálható postára elvergődni, és ott feladni őket. Jó is, hogy beszéltem vele, mert már épp szólni akart, hogy a Nepal Airlines jelentkezett, áttették a december 1-jei delhi gép indulását későbbi időpontra, de szerencsére nem vészes, 12:05 helyett majd 13:45-kor fog indulni. Még mindig jobb, mintha korábban menne a gép, én meg nem értesülnék róla. Hát igen, most tényleg megvolt a haszna, hogy a foglaláskor meg kellett adni a kathmandui elérhetőségemet, a guesthouse nevét és számát.

Bent a városban a szokásos kavargás, a Thamelben a motorosok ma mintha a szokottnál is vadabbul cikáztak volna. Kb 3 órányit sétáltam oda-vissza, a végére már majd’ megsüketültem az állandó dudálástól. Nagyjából a már ismert helyeket jártam be még egyszer, csak kicsit más utcákon.

Még a szűk Thamel-beli utcákon is érdekes, hogy lépten-nyomon találni egy-egy apró szentélyt, főleg hindukat, de akadnak buddhista sztúpák is. Persze, Európában is sok templom van városszerte, de ez valahogy más.

A Durbar Square környékén van például az egyik igazán sajátos nepáli „különlegesség”, a Kumari Devi szentélye. A megannyi hindu istenség, és a buddhisták által szentként tisztelt bódhiszattvák mellett ugyanis Nepálban létezik egy valódi, élő istennő, a Kumari Devi, aki nem más, mint egy kislány. A gyermek istennőt szigorú feltételek alapján választják ki, a newari etnikumból, 4-10 éves lányok közül. A lényeg, hogy még gyerek legyen, és az „istennősége” addig tart, amíg meg nem jön az első vérzése, vagyis abban az esetben is, ha például balesetben megvágja magát, és nagyobb mennyiségű vért veszít. Addig valóban élő istenként tisztelik, külön palotában lakik, nagy ünnepeken kiviszik az emberek közé, akik ünneplik őt. Amikor lejárt az „istennőség”, az immár kamasz lányok komoly „végkielégítést” kapnak, de onnantól fogva már csak embernek számítanak, sőt, nőnek, vagyis férjhez is mehetnek. Azt hiszem, egy volt istennő igazán nem lehet rossz parti, még ha kissé el is van kényeztetve... :)

Az időszakokból kiszámolható, hogy nagyjából 3-10 évenként kerül egy új Kumari a trónra. A gyermek istennő tisztelete kissé homályos forrásokból táplálkozik, a Lonely Planet két, kissé hajmeresztő legendát írt le. Az egyik szerint a Malla-dinasztia egyik uralkodója kissé..khm, hát, betegesen vonzódott a gyereklányokhoz, és miután az egyik ilyen „akciójába” egy kislány belehalt, így akarta kiengesztelni a felsőbb hatalmakat. A másik verzió szerint szintén az egyik Malla-király Taleju-val, a Kathmandu-völgy védő istennőjével kockázott, majd pedig ajánlatot tett neki. Az istennő erre felháborodott, majd megenyhült, de csak kislány képében volt hajlandó visszatérni és óvni Kathmandut. Kissé „érdekes” háttér, de ha meggondoljuk, az isteni viszonyokban más kultúrkörökben is fontos szerepet kapott a szex, elég csak Zeusz atyánk állandó kicsapongásaira gondolni….sőt, olyan is volt a dicső európai történelemben, hogy "gyerekek keresztes hadjárata"...

A mai séta azért is volt érdekes, mert egy-két olyan utcába is elvetődtem, ahol addig még nem jártam. Az egyik a halpiac volt, bár „piac”-nak nem nagyon nevezném, inkább volt egy olyan utcaszakasz, ahol az utcára nyíló boltokban, félig az utcára kipakolt standokon halakat árultak. Itt fent Nepálban annyira nem „menő” a hal, mint sok más ázsiai országban, mivel tenger nincs, és így nem lehet lépten nyomon olyan finomságokat kapni, mint mondjuk Vietnamban vagy Thaiföldön. A „halpiac” azért is volt érdekes, mert például látni lehetett, hogy az egyik árus a kipakolt halakat éppen lelocsolta vízzel…nyilván azért, hogy frissnek tűnjenek, ez ugyanolyan, mint mikor a budapesti piacokot a retket virágpermetezőből fújják be vízpárával.

Abba inkább nem is gondoltam bele, hogy az a víz honnan származott, és természetesen azt is fölösleges hozzátennem, hogy a halak nem jégen voltak, hanem „csak úgy”. Az itteniek gyomra már nyilván immunisabb a helybeli kórokozókkal szemben, én itt semmit nem mertem volna megkockáztatni.

A másik szakosodott utca a fogászoké és fogtechnikusoké volt, de gyorsan hozzáteszem megint, hogy nem olyan csillogó-villogó műintézményeket kell elképzelni, mint Európában, mivel a „rendelők” ugyanolyan düledező, koszos házakban vannak, mint az összes többi bolt. Azt hiszem, nagyon elkeseredettnek, vagy iszonyúan fogfájósnak kellene lennem, hogy az itteni „szakemberek” kezére adjam magam, de lekopogom, a fogaimmal eddig szinte sohasem volt bajom, egy-két apróságot leszámítva. Persze Kathmanduban is van nemzetközi klinika, végszükség esetén oda mehet a turista, és a biztosítója majd fizet…de az ilyen helyzetekre még gondolni sem jó.

…

Az utcán jártamban-keltemben még egy másik szenvedélyemnek is hódolni tudtam, nevezetesen a rendszámvadászatnak. No nem ellopom a rendszámokat, és nem úgy gyűjtöm őket, hanem csak fényképen. Valamiért már évekkel ezelőtt érdekelni kezdtek a rendszámok, és azóta számos országban sikerült hétköznapi, és különleges rendszámokat is elcsípnem a fotómasinával. A mostani útról is „van” már kuvaiti, katari, szaúdi, bahreini, kuvaiti diplomata, és persze a legfrissebbek, a 3-4 féle nepáli rendszám: autós, motoros, taxis, piros, fekete….és épp a mai napon sikerült találnom egy diplomata rendszámú kocsit is.

Tudom, hülyeségnek tűnhet, de hát van aki söralátétet, van aki gyufacímkét, mindenki más egyebet gyűjt, én rendszámokat, de azokat is csak fotón….. :)

Load shedding…ez nem mást jelent, mint terheléscsökkentést, a gyakorlatban pedig tervezett áramszüneteket. Igen, Kathmanduban ez is megtörténik, főleg ilyenkor késő ősszel, télen, amikor fent a hegyekben is kevesebb a csapadék, és következésképpen kevesebb a hidroelektromos telepek termelőkapacitása is. Kathmandu szörnyen túlnépesedett, és hatalmas az energiaigénye. Nem tudom, van –e még olyan FŐVÁROS a világon, ahol rendszeresek az előre tervezett, több órás áramszünetek –na jó, talán Phenjanban- , de Kathmanduban ez a helyzet. Persze ettől nincs vége a világnak, vannak készenléti lámpák, amik gondolom akkumulátorról működnek, de ezek nyilván nem adnak annyi fényt, mint a nagy világítótestek. Épp az ilyen helyzetek miatt van nálam fejlámpa is, tehát egyáltalán nem úgy írom ezt, mintha valami szörnyűség volna, csak hát apróbb kellemetlenségeket okoz. Sőt, a világítás az egy dolog, de hogy mi van ilyenkor a hűtendő dolgokkal, ugye…hááát..nem tudom.

2010. november 23., kedd

Az utolsó két kathmandui napot a pihenésre, laza mászkálásra, dolgok rendezgetésére, olvasgatásra szántam, szánom, nagyobb látnivalókhoz most már nem megyek el. Nem azért, mintha nem volnának ilyenek, vagy abszolút nem érdekelnének, de a városnézést, az új dolgokkal való ismerkedést sem lehet állandóan „pörgetni”, néha meg kell állni egy kicsit, szünetet tartani, feldolgozni magunkban az élményeket, hagyni leülepedni.

Kathmandut most már kezdem úgy-ahogy megismerni, persze pár hét nepáli tartózkodás után teljesen megismerni lehetetlen (valószínűleg pár év alatt is képtelenség), de azért már nem egy ismeretlen őskáosz, hanem lassan kezdem tudni, hogy mi merre van. A belső részeken már térkép nélkül is eligazodok, tudom, hogy mi merre van. Ebben szerencsém is van, mert ha már térképen megismerkedtem egy várossal, és egy-két sétálós út alatt be tudtam orientálni magamban, hogy mi merre van, akkor nagyvonalakban már el szoktam találni az addig ismeretlen városokban is.

Délelőtt neteztem, naplót és blogot írtam, fotókat válogattam a blogba (aki nem hiszi, hogy ezzel el tud menni egy délelőtt, az próbálja ki… :)

Délután egy középhosszú sétára indultam, először szokásos módon átvágtam a Thamelen, most már megszoktam az állandó riksa-, hasis- , üveggyöngy kínálást, szinte már egy-két szemmozdulattal, és „No, thanks”-szel is le tudom rázni az embereket, ha kell. Mondják, hogy India ezen a téren sokkal keményebb lesz, majd meglátjuk.

Most a Thamel keleti oldalán egy jó nagy blokkot elfoglaló amerikai követség felé mentem, amit a taxiból már láttam előző nap. Nem egy nagy szám, magas falak, puskás őrök, szögesdrót, zsilipkapuk, stb. Tudom, hogy biztos van alapja is az egésznek, de egy ilyen amerikai követségen élni olyan lehet, mint egy indiánrezervátumban. Még a békés Norvégiában is vastag vaskerítéssel van elkerítve az amerikai követség, bár tény, hogy nincs olyan szinten erődítménnyé kiképezve, mint néhány másik, amit láttam.

Túlmentem ezen a tömbön is kelet felé, és ismét bebizonyosodott, hogy igenis rá kell lépni az ismeretlen, nem járt ösvényekre, mindig új utakat kell felfedezni, mert mindenhol vannak nem várt dolgok. Kelet, majd aztán dél felé továbbmenve egy szélesebb utat találtam (nem írom, hogy „többsávos”, mert mint korábban már kifejtettem, a mi fogalmaink szerinti sávok nincsenek, csak szélesebb úttest. Ezen a részen vannak a jelek szerint Kathmandu előkelőbb üzletei (ami nem jelenti, hogy az utcán helyenként nem áll ugyanúgy kupacokban az építési törmelék, vagy a kutyaszar). Egészen meglepődtem, mikor megláttam egy KFC-t, igazi Kentucky volt, nem csak amolyan ázsiai utánzat, amikkel tele van a Thamel. Sőt, be is mentem, és mindenki megvethet érte, de a KFC-ben ebédeltem. Persze, lehet mondani, hogy há’ hülye az ilyen, Ázsiában miért nem ázsiai kajákat eszik, és minek megy a drága KFC-be, de az egész itteni itt-tartózkodásom alatt végigkóstoltam egy csomó nepáli és indiai kaját, és nagyon jók is voltak…mégis, most jól esett egy kis KFC-s csirke is. Mentségemül csak annyit, hogy nem McDonalds volt, és nem hamburgert ettem…. :))

Túl sok minden más nem is történt ezen a napon, este a vacsoránál megint összefutottunk Mick-kel, a walesivel, és nagyot beszélgettünk, csomó jó tanácsot is adott Indiáról, mivel már elég sok időt töltött el ott.

…

A GPS-em tanúsága szerint pontosan 6048 kilométerre vagyok a budapesti lakásomtól…

2010. november 22., hétfő

Van a maival együtt még három napom Kathmanduban, és végleg arra jutottam, hogy kevés az időm arra, hogy bárhová máshová elmenjek, mert csak nagyon kutyafuttában zajlana minden, a másik ok pedig, hogy nem szeretném veszélybe sodorni a bhutáni utat, azaz ha netán késéssel érnék vissza Kathmanduba, netán lekésni a Buddha Air parói járatát.

A rohanás és a semmittevés közötti köztes megoldás az, hogy Kathmanduban és környékén is van még azért látnivaló, amit érdemes megnézni. Az egyik a Patan nevű, egykor különálló királyi székhely, ami mára gyakorlatilag Kathmandu egyik külvárosa, mert egybeépültek. Igaz, hogy a folyónak nevezett, lassan csordogáló bűzös, szemetes csatornán túl van, de gyakorlatilag Kathmanduhoz tartozik.

Kb. olyan távolságra van (6-7 km), mint a reptér, és bent a guesthouse-ban meg is kérdeztem, hogy mennyi lehet oda egy taxiút, ha nem vágnak át. A recepciós, Radzs szerint 350-400 rúpia (1000-1200 forint), de maximum 500 (1500 Ft). Ez önmagában persze nem sok, de az ember úgy van vele, hogy minek fizessen többet, ha nem muszáj, és ez tényleg nem szarrágás. Nem vagyok nagymestere az alkudozásnak (sőt, egészen kutyaütő vagyok benne), de gondoltam, azért megpróbálok egyezkedni a taxisokkal.

Reggeli után be is ballagtam az ide 5-10 perc sétára levő Thamelbe, már csak azért is, mert összegyűlt egy adag mosnivalóm, azt le akartam adni. Elég olcsó a mosatás, aznap estére vállalják, kilónként 50 rúpiáért, így a jó 5 kilónyi cucc mosásáért végül 250 rúpiát fizettem (750 Ft). Miután leadtam a szennyest egy helyen (rengeteg helyütt vannak kint hatalmas táblák, hogy „Laundry 50 Rs”, kerestem egy taxit. Szerencsémre a fickó rögtön 300 koronát mondott a Patan-ban vivő útra, így alkudozni se kellett, rábólintottam.

Kathmandu forgalmán átvergődni persze sosem egyszerű, azt hiszem Kairó után ez lenne a másik hely, ahol szó szerint félnék autót vezetni, pedig jártam már egy-két országban.

Ami a közlekedést illeti még, azért látszik, hogy próbálnak szervezni, javítani rajta valamit, de hát a forgalomirányító rendőrök, a várostervezők, és az útépítők is elég reménytelen küzdelmet folytatnak. A többsávos utak ugyan léteznek, bár a több „sáv” csak elméleti dolog, mert felfestés nincs, így ez inkább azt jelenti, hogy egy 2 sávnyi széles úton nem csak kettő, de 3-4-5 autó is el tud tolakodni egymás mellett, miközben próbálják nem elütni az őrült módon szlalomozó motorosokat.

Előremutató szintén, hogy az út közepén kötéllel vagy sodronnyal összekötött beton terelőelemek vannak, így ezeken a részeken senki nem tud átkolbászolni a szembesávba. A gyalogosok persze vígan átrohangálnak mindenütt, de ez különösebben senkit sem zavar, a taxisok rutinból káromkodnak és üvöltöznek velük, a dudát meg úgyis állandóan nyomja mindenki, motoros, autós, buszos, teherautós sofőr egyaránt. Ó, igen, a gyalogosok. Ezeken a szélesebb utakon már gyalogos felüljárók is léteznek, hogy át lehessen kelni, de nem mindenki törődik velük. Igaz, van egy oka, amiért meg tudom érteni, ezek ugyanis betonból készültek, és nem sima korlát van rajtuk, hanem korlátmagasságig felhúzták a betonpárkányt. Magyarul egy felül nyitott, derékmagasságig érő betonvályú, ami praktikus az átkelésre, de sajnos arra is, hogy emberek és kutyák oda végezzék a dolgukat. Az első pár eset után én is rájöttem, hogy nem a legfelemelőbb dolog szarkupacokat kerülgetve átkelni egy többsávos út felett, így sokszor én is csak az úttesten mászkáltam át….

Nohát, szóval kifelé tartunk Kathmanduból, és még a többsávos úton hirtelen elénk tornyosul egy kivételesen rendezett, szépen vakolt, magas fallal elkerített, szinte erődített terület, a fal tetején szögesdrót, rácsok, előtte meg komor, géppisztolyos nepáli katonák. Először gőzöm sem volt, mi lehet ez, mert nepáli kormányépület nem lehet ilyen rendezett, és az őrök is csak tessék-lássék őriznék. Csak akkor esett le a tantusz, amikor megláttam a sasos címert a kapuban. Hát persze, hogy az amerikai nagykövetség! Még egy ilyen nincs egész Kathmanduban….

A taxi kissé nehezen vergődött át a forgalmon, de azért lendületesen dudálva sikerült utat törni. Átkeltünk egy hídon, ami a Kathmandu déli részén csordogáló, szeméthalmokkal, kosszal és szennyvízzel teli Baghmati nevű, „folyó”-nak nevezett szennycsatornán „ível” át, és máris Patanban voltunk. Mint írtam, inkább külváros, a borzasztóan túlnépesedett Kathmandu egyik negyede, mintsem különálló város.

Régen persze az volt, saját királyi székhely, hiszen hiába volt „bent” Kathmanduban királyi palota, ha valamelyik trónörökös, vagy új király meg akarta mutatni a hatalmát, és hogy ő az erős ember, új székhelyet is építtetett magának.

Patan-ban is a Durbar Square (azaz Palota tér) a fő attrakció, ugyanúgy itt található egy régi királyi palota, és hindu templomok sokasága, mint „odabent”, a kathmandui Durbar Square-en. Ha lehet, ez még annál is hangulatosabb és eredetibb, és a stílusa is eltérő egy kicsit.

A patani épületegyüttes hangsúlyozottabban a newari építészet terméke. A newari egy népcsoport, elkülönülnek a nepáliaktól, saját nyelvük is van, a kb 30 milliós Nepálban nagyjából egymilliós etnikumot alkotnak.

A régen még különálló városnak számító Patan egykori négy sarkán álló, a városhatárt jelölő négy sztúpát a legendák szerint az egykori nagy uralkodó, a buddhista Asóka emeltette, még i.e. 250 körül, és a buddhista elemek ma is láthatóak, befolyással bírtak a hindu kultúrára, az épületekre, de a két vallás elemei is keverednek, ötvöződtek egymással. (persze a buddhizmus szigorúan véve nem számít vallásnak, hiszen nincs központi istensége, dogmarendszere. Sokkal inkább életfilozófia, életmód…de ebbe inkább nem mennék bele mélyebben, mert a témáról csak felszínes ismereteim vannak, a szakemberek műveit meg bárki megtalálhatja)

Szóval Patan, Durbar Square. A térre való belépéshez itt is jegyet kell váltani, csakúgy, mint Kathmanduban, 200 rúpiáért. Ez nem gond, mert végülis tényleg kap érte az ember látványt, élményt, és 600 forint nem vág a földhöz. Ha nagyon ügyeskedni akar az ember, biztosan meg lehet kerülni ezt, mert egy bódé áll a tér déli végében, ott lehet jegyet venni, de a térre betorkolló kis utcákból is biztosan be tud jutni, aki akar. Ennyire azért nem akartam közép-európai lenni.

Nem is a jeggyel van a gond, hanem azokkal az alakokkal, akik ilyenkor törvényszerűen a külföldi mellé szegődnek, és igyekeznek kapacitálni a turistát, hogy majd ők körbevezetik, persze vastag baksisért. Az is igaz viszont, hogy Nepálban néhány határozott fejrázás, és a standard szöveg, hogy „Thank you, I’m just walking around”, vagyis „Kösz, de csak sétálgatok” általában elegendőnek bizonyul. 1, maximum 2 perc alatt a tudtukra lehet adni, hogy nem kér az ember az önkéntes vezetőből. (bár nem tartozik szorosan ide, de Marokkóban, Fes-ben a medinában egy fickó legalább negyedórán át követett kitartóan, és próbált rádumálni mindenre, a végén szabályosan elszöktem előle a sikátorok útvesztőjében).

Még egy érdekes dolog a jeggyel kapcsolatban: nem csak jegyet adnakm, hanem egy pirosas színű kb 6x6 centis négyzetes öntapadós matricát is, amit az ingre, ingujjra, vagy más látható helyre kell kiragasztani, ez igazolja, hogy a külföldi megfizette a belépti díjat. Itt is, mint oly sok helyütt, hivatalosan kettős díjszabás van, a dél-ázsiai regionális együttműködési szervezet, a SAARC tagállamainak polgárai csak 25 rúpiát, az egyéb külföldiek 200-at fizetnek. (A SAARC olyasmi szervezet, mint Európában pl. az északi államokat összefogó Északi Tanács, vagy Délkelet-Ázsiában az ASEAN. A SAARC-nak –South Asian Association for Regional Cooperation- Banglades, Bhután, India, a Maldív-szigetek, Nepál, Pakisztán és Srí Lanka a tagjai, a székhelye éppen itt, Kathmanduban van. Szóval a matrica azért is volt érdekes, mert a helybeliek, az itteni lakosok természetesen nem kell hogy fizessenek, és így matricát sem kapnak. Mivel pedig még kora délelőtt volt, és csak jó félórával később kezdtek jönni igazán a turisták, enyhén szólva kiríttam a tömegből a vöröslő matricával, kissé fura képzettársítás, de enyhén olyan érzésem volt, mintha a skarlát betű volna rajtam…..

A patani Durbar Square-en is számos kisebb-nagyobb hindu templom áll, sőt én inkább a „szentély” szót használnám, mert nagy részük igen apró, nem a mi fogalmaink szerint vett templom, és a legtöbb zárva is van. Ugyanolyan lépcsős teraszok veszik körbe őket, mint a kathmandui Durbar Square-en, és a tetőszerkezetek nagy része is hasonlóan 2-3-4 szintes. Akad egy-két kivétel is, és itt jól látszik a buddhista hatás: a Krishna Mandir-szentély teteje engem abszolút a kambodzsai Angkor Vat-ra emlékeztetett.

Ez a szentély a téren levő templomok közül az egyetlen volt, amely éppen aktívan is működött, azaz nyitva volt, de csak kívülről lehetett megcsodálni, mert működő szentély lévén, ide csak a hindu vallásúak léphetnek be. Érdekesség egyébként –és ez nyilván a szent tehenek kultuszából is fakad- hogy a kint levő tábla két dolgot tilt meg angolul: a nem hinduk számára a belépést, illetve azt, hogy bárkinél, aki a templomba lép, bármilyen bőrtárgy legyen (ruházat, cipő, stb.)

A téren elég sokáig elbámészkodtam, lassan körbejártam a templomokat, amelyek a nyugati oldalon vannak, míg a keleti oldalon áll az egykori királyi palota több udvaros, tipikus newari stílusú téglaépület-együttese, amelyben ma a Patan Múzeum működik.

A tér, a szentélyek, és a palota nagy részét egyébként az 1600-as években építtették az akkoriban uralkodó Malla-dinasztia királyai. Egyiküknek, Yoganarendra Mallának a szobra is látható ma a téren, az egyik oszlop tetején, érdekes szobor-alakoktól és legendáktól övezve. Yoganarendra 1684-től 1705-ig uralkodott, bronzszobra mellett a kisebb alakok a feleségei, a királynők, föléje pedig egy kobra magasodik, nyilván védelmezően.

A kobra tetején ráadásul egy kis madárka bronzalakja látható még, és a legenda úgy tartja, hogy ameddig ott lesz, addig a nagy király bármikor visszatérhet a palotájába, ha ismét eljön. Ennek érdekében ráadásul hagyomány, hogy az egykori palota legalább egyik ajtaját mindig nyitva kell tartani a számára… !

Maga a palota –mint oly sok királyi palota, kastély, vagy vár- több szakaszban épült, az 1400-as években emeltek itt először királyi székhelyet, de a fénykora a már említett 1600-as évek volt. Első látásra nem tűnik olyan nagyon különösnek, viszonylag átlagos, téglából készült épület, még ha több emeletes, és kissé díszes-tornyos is. Belépve azonban, és a belső udvarok békés, nyugodt során átsétálva sokkal inkább megkapja az embert a hely hangulata.

A kinti nyüzsgéshez és zűrzavarhoz képest itt béke van, az épületet belülről pedig nagyon szépen felújították, itt kapott helyet a nepáli, newari kultúrát, a hindu és buddhista hagyományokat bemutató Patan Múzeum, több emeleten.

A szép belső és a kiállítás „összerakása” egyébként részben az osztrákoknak köszönhető, mivel még a XX.század elején járt ezen a tájon egy osztrák úriember, bizonyos Dr.Kurt Boeck, aki egyedülálló fényképeket készített az akkori Nepálról. Mivel az ország egészen1950-ig gyakorlatilag teljesen bezárkózottan élt, ezek a fotók ma páratlan emlékek, és a patani múzeumban is jórészt Boeck munkáiból, valamint néhány 19.századi rézkarcból ismerhető meg az akkori Nepál élete.

Külön részleg van a múzeumban még a hindu istenségek kultuszának, a buddhista kultúrának is, de láthatóak egészen eredeti, hosszú, harmonikaszerűen összehajtott papírcsíkokra írt tantrikus kéziratok is.

A múzeum után körülbelül úgy éreztem, hogy ennyi az, amit aznapra be tudok fogadni, de azért nem húztam el rögtön a csíkot Patanból, hanem felmásztam a Durbar Square északi sarkán álló házban levő étterem tetőteraszára, és egy jó csípős chicken curry mellett elüldögélve figyeltem még a teret.

(kérdezheti bárki, hogy miért írok chicken curryt, és nem currys csirkét. Azért, mert a „curry” nem simán csak egy fűszer, hanem egy ételt is jelent, a chicken curry például erős, csípős, currys szószban felszolgált csirkehús-darabokat takar, ami mellé fehér rizst adnak. Ugyanolyan ez, mint hogy a „tea” kifejezés az angolban nem csak a tea nevű italt jelenti, hanem az „ötórai teát” is, ami szendvicses-süteményes könnyű délutáni étkezés, és szerény véleményem szerint magyarul az „uzsonna” sokkal jobban illik rá, mint az „ötórai tea”. No, de ennyit a nyelvészkedési finomságokról)

A késői ebéd után Patanban sétáltam egy kicsit, úgy istenigazából minden cél nélkül. Ahogy egyszer már Kathmanduban is, igyekeztem letérni a „turistás” útvonalakról, és egy kicsit közel kerülni az igazi nepáliak életéhez. Ez nem volt nehéz, mivel a nepáli városokban ritkán látni egyenes, széles utakat, és nagyon könnyen el lehet merülni a kanyargós, szűk utcácskák útvesztőjében. Érdekes volt, tanulságos volt, de azért félóra után inkább már kifelé igyekeztem.

Délután még mászkáltam egy kicsit bent Kathmanduban, este pedig a guesthouse-ban, a vacsoránál ismét összejöttünk egy jó dumálásra a korábban már megismert skót Gerryvel. Ez alkalommal angol barátunk, Peter már elutazott, de felbukkant az Egyesült Királyság egy másik polgára, ezútta Mick, Walesből. Nagyon érdekes fickó. 69 éves, szikár, szakállas, jókedélyű fickó, korábban kereskedelmi hajókon és olajbányász telepeken dolgozott (Nigériáról horror-sztorikat mesélt). Van két lánya, két unokája, de nem ül otthon, hanem sokadik hónapja járja Ázsiát, és nem is először. Az biztos, hogy nem unatkozik!!

Csak röviden: az előző angol nyelvű poszt, és jövőbeli esetleges társai valószínűleg csak rövidebb összefoglalók lesznek azon ismerőseim számára, akik külföldiek, és sajnos nem beszélik Kölcsey nyelvét. Új infókat nem nagyon tervezek ezekbe, inkább csak összefoglalom a magyarul már megírtakat. Ennek nem a lustaságom vagy a nyelvtudás hiánya az oka, egyszerűen csak az időhiány. A magyar naplójegyzetek megírása is nem kevés időt vesz el, de azért igyekszem majd tőlem telhetően minél többet írni... :)

Now that I have the time and connection, I have managed to pick out a few photos from the past week, and attach them posteriorly to some previous posts.

If you're interested, do have a look again at posts from 11Nov onward... :)

Dear Friends,

As you might have seen on Facebook, I've put up a link of this blog, in which, according to my intentions, I am and will be writing about my experiences of my Asian trip. The whole thing started on 02 Nov 2010, and I certainly don't know at this moment where and when will it end.

The writings so far are only in Hungarian, but I will try my best to publish also some English-language briefings. The lack of English text is not due to my laziness, but rather to lack of time, and in many cases,  proper Internet-connection. I will really try to write in English besides Hungarian, but understandably, this is time-consuming. I'm not promising that the future posts in English will be as comprehensive as the Hungarian ones, but I'll try...

So far, the following is a very-very-very brief description of my trip until now:

So, I've left Budapest on 02 Nov, went to Wien, and from there I flew to Kuwait with Wataniya. One night there, a little walk around the city next morning, and early afternoon I already had to catch my connecting Qatar Airways flight to Doha. Arriving to Doha in the evening, having a little walk, one night stay, a little time next day, and early afternoon another Qatar Air flight to Kathmandu.

Arrived in Nepal 04 Nov, then spent a few days in Kathmandu, walking and taking in the sights, and then I flew to one of the most extreme airports in the world: Lukla!
08 Nov, arriving in Lukla, and starting to trek into the Everest region. Walking itself was not that tiring, but with the altitude I began to lose my breath. First day walked from Lukla (2850m) to Phakding (2610m), one night there. Next day a very difficult climb, full day walking from Phakding (2610 m) to Namche Bazar (3440 m). One night in Namche, and a little acclimatisation. Next day, walked up to a small hill above Namche (3520m), and finally got to see Mount Everest!! From the distance, but still, it was super!
Then I felt the altitude might be too much for big efforts (little coughs all day, little bit out of breath), so I decided, it's wiser to turn back. Two days walking back again to Lukla, arriving there 12 Nov. I hoped to catch a flight soon back to Kathmandu, but bad weather prohibited it for many days. Lukla is a small and tricky airport, only visual flight rules, so fog meant no flights for 3 days. By the time some flights started, there were too many people stranded there. In the end I had to wait 8 days there, and finally got out on a Nepali Air Force helicopter (Mi-17) for 350 dollars. No other options, as there are no roads, other possibility is to walk out, through high mountains, 6-7 days.

Finally got back to Kathmandu 20 Nov, now I have a few rest days, and discovering more of Kathmandu's temples, old palaces, chaotic streets, and life generally.

Nov 25: plane from Kathmandu to Bhutan!!! My big dream!
5 nights, 6 days in Bhutan, then 30 Nov flight back to Kathmandu. 1 night in Kathmandu, then 01 Dec, Nepal Air flight from Kathmandu to Delhi.
With India...I have no concrete plans. I'll just take my time and go where I want. Maybe I will love it, maybe I will be fed up with it after 2 weeks.

I will let you know... :)

Kedves Emberek,

Mivel most van egy kis időm, igyekeztem válogatni és felpakolni a fotókat az elmúlt egy hét írásaihoz, amelyeket képek nélkül tettem fel. Luklában persze annak is örültem, hogy ez sikerült, és a net olyan lassú volt, hogy fotók csatolására gondolni sem lehetett.

Most a nov. 11-e utáni időkről szóló posztokba utólag illesztettem be a releváns képeket, így akit érdekel, annak érdemes ismét belenézni ezekbe az írásokba.

Van egy-két videó is, főleg a luklai reptérről, de azok már nagyobb méretűek, nem merem ígérni, hogy be tudom rakni. Ha mégis, akkor majd szólok.

2010. november 21. , vasárnap

Túlságosan sok minden nem történt ezen a napon, eleve pihenésre szántam (vagy ha kicsit parlagibban akarunk fogalmazni, döglésre).

Ennek annál is inkább ideje volt, mert egyrészt hiába voltam „csak ott” Luklában napokig, és nem másztam meg naponta 600-800 métert, azért el lehet fáradni a hiábavaló, tétlen várakozásban is – nem csak testileg, vagyis az izmok tekintetében. Másrészt arra is rájöttem közben, hogy lassan 3 hete jöttem el Magyarországról, és ezek a hetek többnyire kissé rohanósak voltak, rengeteg, néha legtaglózóan váratlan új élménnyel – vagyis időnként nem árt megállni, összeszedni a gondolatokat, reflektálni egy kicsit önmagunkban is a történtekre, végiggondolni a jelent és a jövőt.

Egy nagyon bölcs ismerősöm ezt úgy fogalmazta meg egy pár napja küldött SMS-ben, hogy ez még a „testi és lelki akklimatizáció” időszaka. Mennyire igaza volt!

Nepálba is lassan kezdek belerázódni, és Kathmandu is már ismerősebb egy kicsit. Nem csak földrajzilag, de az emberek, viszonyok, lehetőségek tekintetében is. Bár ami a földrajzot illeti: amikor a helikopteres utazás után taxival bejöttem a reptérről a városba, az utolsó szakaszon én irányítottam a taxist, hogy merre menjen a guesthouse-hoz, mert nem nagyon volt lövése róla. Mentségére azért elmondom, hogy házszámok és utcanevek csak hézagosan léteznek Kathmanduban, a nagyobb utaknak, tereknek van nevük. Ezek a „hozzávetőleges” postacímek, pl. bent a Thamelben van egy Thahiti Tole nevű tér, és a 100-200 méteres körzetében lakó emberek, vagy ott levő boltok mindegyikének annyi a címe, hogy „Thahiti Tole, Thamel, Kathmandu”. Hogy a posta hogyan jut el az emberekhez, az kissé rejtélyes számomra, de állítólag van levélkézbesítés. Nyilván a vállalkozások közül a komolyabbak, akiknek nagyobb a forgalmuk, postafiókot használnak.

De a lényeg, hogy végül is sikerült eljutni a taxival a Kathmandu Peace Guesthouse-ba, ahol már előzőleg is megszálltam. Most nem volt előre foglalva szobám, mert mikor elrepültem Luklába, annyiban maradtunk, hogy elvileg 22-én jövök meg, de lehet, hogy előbb. Hát ebből a „lehet, hogy előbb” lett, igaz csak 2 nappal, de nem tudtam előre telefonálni, mert a mobilomról Nepálban valamiért csak SMS-t küldeni tudok, hívást indítani nem.

Szerencsére volt szoba, sőt még jobbat is sikerült kifognom, mint legutóbb, tehát nem panaszkodhatom. Az egyik táskám, amit még nov.8-án itt hagytam, meg az akkor leadott mosnivaló hiánytalanul, tisztán megvolt, úgyhogy este csak zuhanyoztam, vacsoráztam és aludtam.

Erre a vasárnapi napra semmi komolyat nem terveztem, inkább csak egy nagyon rövid mászkálást a Thamelben, egy-két apróságot vennem is kellett.

Sokkal inkább azzal töltöttem a napot, hogy rendezgettem a holmimat, előszedtem a Bhután-útikönyvet, olvasgattam, készülgettem az útra.

Ja, és kiélveztem, hogy a Kathmandu Peace-ben, sok más guesthouse-hoz hasonlóan van tetőterasz, ahol le lehet ülni, és körbe lehet tekingetni. Igaz, hogy nagy panoráma nincs, főleg mert Kathmandu elég dombos-völgyes, és a közepéről nem sokat látni, de a ház tetejéről látszódik például a Swayambhunath („Majmok temploma”), és a hegyek egy része is.

Vacsoránál megint összefutottunk a guesthouse étkezőjében a tegnap megismert angol és skót fickóval (mindketten olyan jó ötvenesek, de vígan járják Ázsiát hetek-hónapok óta). Gerry, a skót pasas volt a beszédesebb, nekem tetszett a feketés humora, elég jó arc. Peterrel, az angol taggal a fociról is beszélgettek, csipkelődve, de nem komolyan veszekedve. Mikor megkérdeztem Gerrytől, hogy ki a kedvence, közölte, hogy csakis a Celtics, mert a Rangers, az a „forces of darkness”. (a sötétség erői). Mindezt azért persze kellő humoros felhanggal. Sőt, meg is kérdezte, hogy én kiféle-miféle vagyok, és mikor mondtam hogy katolikusnak kereszteltek (hiába nem vagyok vallásos és templomjáró), akkor tudatta velem, hogy mese nincs, eleve Celtics-drukker vagyok, akkor is, ha fociból csak a VB-t és EB-t nézem meg időnként…. :) Hát, ennyi haszna már volt ennek a napnak, hogy ezt megtudtam…. :)

Gerry és Peter is hasznos és érdekes dolgokat mondott egyébként Ázsiáról, ahol én ugyan jártam már, de csak Délkelet-Ázsiában, Kínában és Koreában (meg persze a Közel-Keleten, és néhány Öböl-menti arab államban). Indiában még nem, és tényleg jó tippeket adtak. Amúgy még sok mindenről eldumáltunk, történelemről, politikáról is, és ezzel el is telt az este…..

2010. november 20., szombat

Hát, eddig ez volt a legkevésbé unalmas, vagy talán úgy is mondhatnám, hogy a legszokatlanabb, és leginkább „crazy” nap!

A lényeg, hogy a nepáli légierő egyik, szovjet gyártmányú csapatszállító helikopterén, félig a saját táskámon kuporogva, félig egy zsák narancsnak támaszkodva, de eljutottam Kathmanduba!

No de kezdjük az elején.

Reggel Chabee zörgetett be hozzám, hogy lehet, hogy van valami a szálló által intézendő helikopterrel, és a recepciós beszélne velem.

OK, felmentem, mondja a fickó, hogy mégsem 800-ért, mint tegnap, hanem 600-ért is lenne helikopter. Mondom neki, hogy én nem bánom, de csak akkor, ha biztos, és előtte még egyeztetnem kell a tegnapi társasággal, akikhez szintén 600-ért betársulhattam volna. Jó, mondja, aakkor később beszéljünk róla. Lemegyek az utcára, rögtön össze is futok az egyik arccal, azt hiszem, Luke-nak hívják, aki a bagázs szervezője. Na, mivel kezd, amikor meglát? Hogy ők sem tudtak elmenni, és nem is biztos, hogy tudnak, mert akinél rendelték a helikoptert, közölte, hogy vissza az ajánlat, és mégsem áll a 600 dollár, hanem most már 800! Úgy látszik, a 600 és a 800 a két bűvös szám, ezek váltakoznak.

Na, mondom, akkor ez alma, még jó, hogy a saját szálláshelyem, a Khumbu most 600-ért kínálgatja. Ezen a ponton már úgy voltam, hogy leszarom az egészet, ha 600-ért tényleg elvisznek, akkor vigyenek.

Mondja a recepciós, hogy 1-2 óra talán, amíg jön a gép.

Persze az 1-2 órát, mint utólag kiderült, nem kell szó szerint érteni, és végül nem is az a gép jött, meg nem úgy…

Oké, odaadtam neki a 600-at, most már gyerünk innen, de minél előbb!

Pár óra ténfergés után (11:10 felé, azok után, hogy reggel 8-kor beszéltünk róla), végül szóltak, hogy indulás! Rajtam kívül még egy stuttgarti fickó ment a Khumbu Lodge-ból ugyanezzel a géppel, Wolfgangnak hívják, dumáltunk egy kicsit. Szerencsére az idő kezdett derülni, így a reptér mellől is csodás kilátás nyílt a környező hegyekre.

Szóval kisiettünk a reptérre (nem nagy szám, mivel 100 méterre sincs), ahol a szálláshely egyik alkalmazottja már ott volt a kavargó tömeg közepén, és mondta, hogy várjunk.

Oké, várunk.

5 perc múlva jön, és közli, hogy nem úgy, és nem azzal a helikopterrel megyünk, amivel tervezték (miért nem lepődöm meg?), viszont jó híre is van, mert a megoldás az, hogy a nepáli légierő is indít helikoptereket, de nem olyan 4-5 személyeseket ám, hanem rendes katonai csapatszállító óriásokat! A jó hír egyébként az volt, hogy ez a megoldás „csak” 350 dollárba került, így helyben vissza is adott nekünk fejenként 250-et.

Kissé kaotikus és felszínes „biztonsági ellenőrzés” , meg adatok felvétele után kimentünk a „terminál”-ból a betonra, és megkerültük újra a repteret, mert az északi oldalon van egy külön helikopterleszálló rész. Persze a „repülős” részre is szoktak helikopterek leszállni, de a miénk mind a 4 gépállást elfoglalta volna.

Nem mással mentünk ugyanis, mint egy igazi, echte szovjet gyártmányú csapatszállító helikopterrel, a Mi-17-essel.

Nem tudom, mi a névleges kapacitása, mármint szállítható személyek számában, de most biztos túllépték. A géptörzs hosszában kétoldalt húzódó vászonborítású padokra bezsúfolódtunk, középre a csomaghegyek, de még azok tetejére is jutott 8-10 ember.

Egyedül az nyugtatott meg, hogy tudtam, az ilyen szovjet masinák, ha nem is kényelmesek, de irdatlanul robusztusak, és később az egyik  pilóta mondta is, hogy a Mi-17-es 4 tonna súlyt is tud szállítani!

Egyszóval, bent voltunk, emberek és csomagok egymás hegyén-hátán, aztán nagy zörömböléssel, rázkódással nekiindultunk.

(PS. a következő kép láttán aggódóknak üzenem, hogy én is tudom, hogy szörnyen nézek ki szakállasan, de ez csak egy tíznapos átmeneti szakáll volt, mert fent nem nagyon tudtam és akartam borotválkozni. Azóta eltűnt a szőrtömeg... :))

Ez volt életem első helikopteres utazása, bár igaz, hogy nem is tűnt olyan nagyon helikopternek, szerintem a Dornier, amivel Kathmanduból Luklába repültünk, még kisebb is volt ennél a masinánál.

Ezzel együtt, nagyon érdekes volt, bár a nagy zsúfoltság miatt még az ablakokon is alig lehetett kilátni.

Repülünk, repülünk, aztán félóra után egyszercsak leszállunk valahol, ami egészen biztosan nem Kathmandu. Egy libalegelő jellegű füves kis reptér volt, még fent a hegyek között, és ennek sem volt egészen vízszintes a futópályája.

Nem nagyon értettem, mit keresünk itt (Lamidanda-nak hívták a helyet), ehhez képest Lukla világváros volt. Ki kellett szállnunk a helikopterből, és a nepáli tisztek közölték, hogy ez az átmeneti állomás, mert első körben ide hoznak le Luklából mindenkit, és innen tovább Kathmanduba.

Oké, nem gond, végülis alig 4 órát vártunk a továbbútra ott a gépek mellett a füvön, de ez már nem aggasztott, mert végre úton voltunk!

A továbbutat részint kisgépekkel oldották meg (egyik a hadsereg saját kis kétmotoros turbólégcsavarosa volt, másik egy Nepal Airlines-gép, ezek is olyan 15-20 fős kapacitásúak), részint a két nagy csapatszállító helikopterrel.

A „reptéren” való több órai ténfergés alatt több kisebb csoport is jött-ment, először azokat vitték tovább Kathmanduba, akiknek még ma ment a nemzetközi járatuk.

Én végül ugyanazzal a Mi-17-essel indulhattam tovább, amivel Luklából eljöttem, csak közben a gép tett még pár kört, mire mi is beszállhattunk.

Amíg az első menetben leghátra kerültem a padra, most az utolsó beszállók között voltam, már teli volt az utastér, így csak a pilótafülke felé nyíló ajtónyílásban lett helyem.

Indulásig el is ácsorogtam ott (bár a hely nem volt nagy), és beszélgettünk az egyik pilótával, de induláskor szólt az „utaskísérő”, vagyis a nepáli légierő egyik gyakorlóruhás tisztje, hogy le kell ülni. Más nemigen volt, mint a saját táskám, arra „telepedtem” le, de így is nagyon jó helyem volt, mert közvetlenül a pilóták mögött ültem.

Az utastér közepére hányt csomagok tetején ülő embereknek aligha volt ilyen kényelmes helyük. Na jó, kényelmes az enyém se volt, mert félig a saját táskámon kuporogtam, a hátamat egy zsák narancsnak támasztva (a katonák vittek magukkal 5-6 zsák narancsot Lamidandából), de legalább láttam valamit.

A második menet 50 perces volt, így a lamidandai várakozással együtt 17:10-kor szálltunk le Kathmanduban, a nagy reptéren. Az biztos, hogy nagy kaland volt, és ha fordulatosan is, de végül sikerült nagynehezen elvergődni a fővárosba.

Nem gondoltam volna, hogy mondok még ilyet, de kissé megváltás volt Kathmanduba érni. No nem a város lett rendezettebb, vagy tisztább, de az egyheti tétlenkedés után végre megint mozdult valami. Sőt, amikor betaxiztam a városba a már jól ismert Kathmandu Peace Guesthouse-be, igazi forró zuhany és tiszta ágy fogadott! Gyorsan megvacsoráztam (itt a guesthouse ebédlőjében, és nagyon jót dumáltunk egy angol meg egy skót fickóval - ők ketten ültek egy asztalnál, és invitáltak oda), most még írom a blogbejegyzést, aztán jöhet a jól megérdemelt pihenő.

Hogy a következő napokkal mi legyen, azt majd holnap döntöm, el. Nov.25-én megy a gép Bhutánba, eredetileg azt terveztem, hogy mivel korábban érek vissza, beiktatok 4-5 nap Bangladest, de erre most már nemigen lesz idő. Csak nagyon kutyafuttában menne, másfél-két napom lenne ott, de azt hiszem, a Himaláját, a nagy túrát, és Luklát nem árt egy kicsit kipihenni. Banglades majd jöhet India után is, ha még lesz hozzá kedvem. No de, ezt még holnap meghányom-vetem magamban.

Egyelőre örülök, hogy végre Kathmanduban vagyok….

2010. november 19. péntek

19:10

Lassan, és drágán, de mintha szerveződne valami. Még késő délelőtt a Starbucks előtt hallottam, hogy egy csoport arról beszél, hogy lenne egy helikopter, és négyen már vannak rá, de kéne egy ötödik utas, és fejenként 600 dollár lenne.

Finoman igyekeztem magam „beviselkedni” a társaságba, ami egyébként elég vegyes nációjú: angol, új-zélandi és belga is van köztük (a belgák valamiért jó sokan vannak errefelé, amennyire kivettem, inkább flamandok). A szándék szerencsésen találkozott, nekik egy ötödik utas kellett, nekem egy hely, úgyhogy elvben gyorsan megegyeztünk.

A gyakorlati része már nem ilyen egyszerű, mert az időjárás délutánra csúnyán  beborult, így látszott, hogy ma már nem tudunk elmenni.

Igazából egy francia srác szervezi a menetet, Kathmanduban van valami nexusa, akin keresztül bérel helikoptert, és ő menne el az első ötös csoporttal, mi meg, angol, új-zélandi és belga „ismerőseimmel” együtt a másodikkal, ha velük már fordult a helikopter.

Eredetileg az első kompánia ma délután 3-4 óra felé indult volna, de ők sem tudtak elmenni, így mindenképp holnapra marad a dolog. Mondjuk az eddigiek fényében, ha holnap el tudnék húzni innen, már boldog volnék!

Most este Chabee is szólt, hogy valami ismerős révén lehet, hogy ő is tud holnapra 600 dollárért helyet szerezni egy helikofferen, így a hangulati hullámzásnak megfelelően most megint enyhén bizakodom. A két lehetőség közül az egyik csak bejön…

Elégedetlen, vagy dühös eddig sem voltam, és egyáltalán nem panaszkodni akarok, hogy jaj de rossz nekem, hiszen vannak azért ennél sokkal rosszabb dolgok is az életben. Inkább csak a tétlenséget és az emberekből ilyenkor óhatatlanul előtörő „árnyékos” jellemvonásokat viselem nehezen. Ezzel együtt, megint csak nincs okom túlzott panaszra, mert az itt levő turisták nagy része normálisan viselkedik, jókat lehet velük beszélgetni, csak az a nagyon kevés ne volna, aki a fennhéjázó, vagy aljas modorával megrontja a hangulatot…

A „bábeli” hangulatot egyébként nagyon élvezem, az utcán, a kávézóban, és itt a szálláson is mindenféle náció hangjait hallani: britek, amerikaiak, új-zélandiak, tajvaniak, belgák, németek, franciák, szlovének, oroszok, dánok, spanyolok, egyik kedvencem pedig az az iráni kompánia, akikkel még fent Namche Bazarban futottunk össze az ottani szálló étkezőjében, és beszélgettünk egy jót – most pedig felbukkantak itt Luklában, egyelőre még reménykedve.. :)

Szóval, az élet továbbra is szép, de mennék már Luklából… :)

Kedves Emberek,

Egyrészt köszönöm mindenkinek, akit érdekel és olvassa, másrészt ami a kommenteket illeti, azt hiszem, csak ezzel az Indapass-os izével lehet, de most ne kívánjátok, hogy ebben segítsek. Örülök, ha van olyan nap, hogy gyorsan fel tudok lőni egy-két bejegyzést, másra nemigen telik.

E-mailen a janos8@vipmail.hu, illetve a leifureiriksson8@gmail.com címen elérhető vagyok...és olvasom is a leveleimet, mikor netközelbe jutok.

thx

2010. november 16. , kedd

Tegnap estére már eléggé el voltam kámpicsorodva, mert nagyon nem történt semmi. Már komolyan latolgattam, hogy mégis neki kéne vágni az útnak Jiri-be, de ezt mindenképp elvetettem. 5-7 napi út, és nem séta, mert jórészt ugyanilyen magasságokban kanyarog fel-le az út. Tegnap délután és este ráadásul esett is, (még jó, hogy most van a száraz évszak), és nekem meg nincs már tiszta száraz ingem. Viszonylag száraz még van, de az már nem túl tiszta, és az van rajtam. Így ellébecoláshoz elég is, de több napi kemény menethez már nem. Rögtön átizzadnám, és nedves időben, szélben, nedves ruhában, ha még szél is van, az már kissé felhívás keringőre egy tüdőgyulladáshoz. Azt meg nem kívánnám.

Így is köhögtem egy kicsit, már múlóban van, de ez még simán a magasság és a hideg számlájára írható. A luklai rostokolás előnye legalább az, hogy az ember sokat hever, olvas, és a takaró alatt legalább meleg van.

Szóval a gyalogút elvetve. A másik lehetőség az 500-600 dolláros helikopterezés, és már-már azon voltam/vagyok, hogy adott esetben akár erre is hajlandó vagyok, de csak végszükségben. Akkor, ha már nagyon közel lenne a bhutáni út indulási időpontja, mert azt semmiképp nem akarom lekésni. Addig meg a türelmet teszi próbára ez a néhány nap, ma már negyedik napja, hogy Luklában rekedtünk, mert kedd délután érkeztünk, szóval lassacskán az ötödik nap is megkezdődik.

Ma reggel csak enyhén volt ígéretes az időjárás, és nem is írtam le semmit, mert tegnap is ez volt, aztán megint nem lett belőle semmi. Szóval felhők még vannak, de távolodnak, és a nap is ki-kisüt. Egy-két helikopter jött-ment, aztán úgy 10:15 felé jött a nagy meglepetés: megjött az első repülő!!!

Az idő nagyon változékony, most 11:45 van, és megint borúsabb, de abban a bő órában, amíg lehetett, nagyon gyorsan pörgették a gépek fordulóit. Agni, Tara, Sita, Nepal Air mind fordult egy párat, összesen szerintem 10-15 gép lepergett ezalatt az óra alatt.

Most megint csönd van, lehet hogy ma már nem lesz több indulás, de az is lehet, hogy igen

A dolog pozitívuma az, hogy ezzel mindenképp csökkent a tömeg, aki gépekre várt. Nagyon durván saccra, de kb 500-700 ember rekedhetett Luklában.

Vegyünk átlagot, mondjuk volt ma eddig 12 gép, mondjuk mindegyikre felférnek 16-18-an, akkor pesszimista becslés szerint is elment 190 ember, de ha optimisták vagyunk, talán 250 is. Ennyivel is beljebb vagyunk. Az ember meg már csak olyan, hogy reménykedik….

….

11.58

Megint bent ülök a szálláshely közös termében / étkezőjében, a buli az, hogy innen is lehet látni a reptéri futópálya egy részét.

Most jött 1 Agni Air-gép, nekünk is ezzel a céggel kéne majd elmennünk. A jelek szerint ha hézagosan is, de sikerül ma repülgetni, szóval fogyogat a tömeg és a várólista.

  …

16:50

Délután már csökkenő sűrűséggel, de jöttek-mentek még gépek. Ma már nem megyünk el, de tegnaphoz képest határozottan javult a helyzet. Az időjárási viszonyok még mindig nem tökéletesek, vannak felhők, de látszott, hogy a légitársaságok igyekeznek minden percet kihasználni, és minél több embert elvinni.

Holnapra is maradtak(-tunk) még jócskán, de ma szerintem legalább 300-350 ember el tudott utazni, és most késő délutánra sincs olyan átláthatatlan köd, mint tegnap. A közeli hegyoldalak látszanak.

Mindent bele holnap!

2010. november 14. vasárnap

Reggel 7.00,  ébredés.

Annál is inkább szokatlan, hogy ilyentájt magamtól ébredjek, mert klasszikus éjszakai bagoly vagyok, otthon ritkán szoktam 1 óránál előbb lefeküdni, és csak akkor kelek órára 8:30-kor, ha dolgozok. Itt viszont késő este nincs nagyon mit csinálni, 21 óra után szinte minden kihalt már. A fogadó kapuját is 21:30-kor zárják. Az ember kimászkálta magát egész nap, este még olvas egy kicsit, heverészik, aztán, jobb dolga nem lévén, még éjfél előtt elalszik. Nekem szokatlan, de végülis mindegy, a lényeg, hogy a 7-8 óra alvás meglegyen.

Szóval reggel 7-kor ébredés, kinézek az ablakon.

Köd, köd, köd….

Gondolom, nem kell részleteznem, hogy ez mit jelent…

….

Reggel 8:30,

olvastam még az ágyban egy bő órát, aztán felkászálódtam, hogy felmegyek reggelizni. Ekkor csillant meg képletesen és szó szerint is az első reménysugár, mivel kisütött a nap.

No, ez ugyan nem tartott sokáig, mire felöltöztem (nem nagy mutatvány, alváshoz csak a nadrágot és a cipőt vettem le), és felértem a közös terembe (5 perc), azalatt el is bújt a Nap.

Hát, továbbra is itt ül a tegnapelőtti társaság jelentős része, nyilván már mindenki menne tovább.

Pár asztallal arrébb egy amerikai srác szövegéből épp annyit hallok ki, hogy „I have read more than enough now, I just don’t want to read anymore, I want to go”...vagyis hogy a várakozás ideje alatt ő sem tudott jobbat, mint (nyilván könyvet) olvasni, de most már rohadtul elege van belőle.

Nekem szerencsére nincs, mindig is szerettem olvasni, és könyveket is hoztam magammal, plusz még elindulás előtt letöltöttem a laptopra néhány digitalizált Verne-könyvet. Egy ideig el vagyok látva, de azért lassan én is mennék már.

Persze én nem vagyok még szorosan, a legközelebbi fix dátum a november 25-i indulás Bhutánba, addig legfeljebb csak az időmet fecsérlem itt fenn Luklában.

Tegnap este a wifis helyen (Starbucks!) egy indonéz lányal beszélgettünk, neki már elég sürgős lett volna az indulás, vasárnap (azaz ma) menne a gépe Kathmanduból Abu Dhabiba, az Etihad Airways-nél stewardess. Lehet, hogy szegény rá fog kényszerülni a helikopterre.

A kávézóban, közös teremben persze belehallani a beszélgetésekbe, és többször be is kapcsolódtam, az itteni nagyon vegyes nemzetközi társaság általában elég nyitott, kommunikatív emberekből áll. Szájhagyomány útján is terjednek a hírek: a helikopterek elvisznek egészen Kathmanduig, és ha sikerül összeszedni egy 4-5 fős csapatot, amivel megtöltik a gépet, akkor fejenként „csak” 5-600 dollár az ára.

Itt azért még nem tartok, bár ha még egy hetet itt fenn kell tölteni, háááát…… na de ne fessük az ördögöt a falra.

…

Szerencsére ez a magasság egy picivel már jobb, mint a 3400 méter Namchéban, de azért rohangálni meg ugrálni itt sem nagyon lehet. Ez van, legalább tudok pihenni, meg gondolkozni. Meglátjuk, mit hoz a mai, meg a holnapi nap. Ámbár a mai egyelőre elég ramatyul néz ki….

….

11:15

Köd, köd, köd…

Semmi változás, csak a nagy tejfehérséget látni odakint. Nem végtelenül sűrű, a szomszédos házakat lehet látni, sőt, mivel a fogadó közel van a reptérhez, még a kb 50 méterre levő futópályát is – de messzebb már nem. Látás utáni repülés ilyen időben kizárva, még helikopterrel is necces lehet.

Ebből ma már nem lesz semmi. Persze mint oly sok más minden, ez is relatív. Mennyivel rosszabb lenne, ha most fent lennénk akár Namchéban, akár még feljebb, Tengbochében vagy Pherichében! Ott még a levegő is ritkább volna, ugyanígy nem látnánk semmit, és hidegebb is volna…ráadásul nyavalyoghatnék azon, hogy mikor és hogyan vánszorgunk le a hegyről.

Itt legalább a reptér mellett vagyunk, és ha valamikor kitisztul az idő, akkor remélhetőleg azonnal jönni fognak a gépek.

…

Délelőtt még helikopterek sem nagyon voltak, inkább délután kezdtek el jönni, akkor sem olyan számban, mint tegnap. A fogadóban ezzel együtt érezhetően fogyatkozott a létszám, valószínűleg többen voltak, akiknek volt olyan sürgős a dolguk, hogy befizettek a helikopterre. A közös teremben / étkezőben egy középkorú dán hölggyel is szóba elegyedtem (az elmúlt napokban többször is váltottunk már pár szót, mint a legtöbbekkel, de most, hogy kiderült, hogy dán, egy kicsit „skandinávul” is beszéltünk, mármint ő dánul, én meg norvégul). Szóval ő mondta, hogy ő is tegnapelőtt óta vár, most már muszáj mennie, mert holnapután indul tovább Tibetbe, így nincs más hátra, mint a helikopterezés.

Délután már az utcán is látni lehetett, hogy a légitársaságok irodái előtt tömött sorok állnak, és próbálnak intézni valamit. Persze a „légitársasági irodá”-t sem úgy kell elképzelni, mint Európában, hogy finom, tiszta, üvegkirakatos, szőnyegpadlós, halk. Lukla „főutcáján” némelyik házra ki van festve, hogy „Agni Air Reservations”, vagy hasonlók, és pont ugyanolyan, kissé kopottas faajtós bejárat van, mint a többi házban.

Egyelőre nem nagyon izgatom magam, mert amíg köd van, addig úgyse fog jönni egyetlen gép sem, és amilyen gép nincs, arra fel sem lehet jutni. Különben is szerencsére Chabee intézi a dolgot, a szállóban levő egyik recepciós segítségével. Találkozunk reggelinél-ebédnél-vacsoránál, mindig mondja, hogy mi a helyzet.

….

Ebéd után sétáltam ismét (mást nagyon nem lehet tenni, legfeljebb olvasni, meg a laptopon levő játékokat buzerálni). Délelőtt a reptér felé voltam, most a falu északi vége felé, amerre jó pár napja elindultunk Namche irányába.

És milyen jól tettem, hogy arra mentem… :)

Így került sor ugyanis a tengerszint felett eddigi legnagyobb magasságban lejátszott pingpong-meccsemre. Na jó, nem volt igazi meccs, csak ütögettünk egy kicsit. Az utcán láttam egy pingpongasztalt, ahol pár helyi srác játszott, és meg is álltam. No, nem tolakodtam, hogy „hé, vegyetek már be”, hanem előbb illendően kibiceltem, és elpattant labdákat szedtem. Egy idő után „észrevettek”, és 20-25 perc múltán felajánlották, hogy szálljak be.

Szeretek pingpongozni, bár az utóbbi években csak nagyon-nagyon ritkán jutottam hozzá (kivétel idén nyáron Pusztaszer, kösz KECSABA!), és az első 4-5 percben még bénázgattam, de aztán egyre jobban belejöttem. Igazából pontra játszottunk, csak úgy, de nagyon élveztem. Azt hiszem, most kerültem a legközelebb az igazi nepáliakhoz. Ámbár az, hogy „nepáliak”, megint csak pontatlan, mert a serpák markánsan eltérnek a nepáliaktól. A nepáliak alapvetően hinduk, etnikai háttérre és vallásra is, a serpák viszont sokkal inkább tibeti jellegűek. Arcra is, tehát pl. vágott szeműek - és vallásra is: a tibeti buddhizmust követik. Csak egy példa, az Everest neve. „Nemzetköziül” ugye Mount Everest, tibetiül Csomolungma, nepáliul Szagarmatha. Chabee-t kérdeztem, hogy ők, a serpák, hogyan nevezik. Azt mondta, ők Csomolungmának…

….

Ismét a Starbucks-ban, ez a rendes esti „menedékhely”, mert itt van wifi. Este 7 felé úgyis visszaballagok a szálláshelyre vacsorázni, aztán meg sok minden már úgy sincs mára. Most 17:20 körül van, otthon éppen délután fél 1.

Túl sok minden ezen a napon sem történt, de azért egyáltalán nem volt unalmas.

Csak önmagamat tudom ismételni: meglátjuk, mit hoz a holnap.

Remélhetőleg napsütést és repülőgépeket!

…

Este 19:25

Igazából azon filózok, hogy romlik, vagy javul a helyzetünk a továbbútra. Egyrészt „fentről”, tehát Namche, Tengboche felől nyilván minden nappal egyre többen érkeznek vissza, másrészt az sem elhanyagolható, hogy többen is elmentek már a helikopterekkel – valamint az, hogy mivel nincsenek repülőjáratok, Kathmanduból ide sem tudnak feljönni a túrázók, tehát nincs „utánpótlás”.

Azzal vigasztalgatom magam megint, hogy ebben az időjárási helyzetben még mindig Lukla a legjobb hely, hiszen feljebb sem látnék semmit, csak kényelmetlenebbek volnának a körülmények. Ámbár….ha a Namche Bazar-i Yak Hotelt ide tudnám varázsolni, akkor még elégedettebb lennék, eddig az volt a legjobb szálláshelyem Nepálban.

2010. november 15., hétfő

Ébredéskor óvatosan optimista voltam, mert már lehetetett látni kis darabka kék egeket is. 7 és 8 óra között ugyan többször is megint teljesen beborult, de most 9 óra 30 felé egyelőre úgy tűnik, hogy süt a nap. Persze az idő még messze nem tiszta, és vannak bőven felhők a völgyben, de az, hogy 3 nap óta először a Nap is látható, nagyon-nagyon óvatos bizakodásra adhat okot. Nagyon óvatosra, mert semmiképp nem akarom elkiabálni, de a tegnaphoz képest már ez is haladás.

A szemközti hegyből már látni darabokat, és mert süt a nap, még az is lehet, hogy meg tudom szárítani egy-két ingemet.

Repülőgépek még nem jöttek eddig, ahhoz teljesen tiszta idő kell, de helikopterek igen. A reptéri kifutón 2 órája még köd hömpölygött, most süt a nap.

Csak óvatosan, és visszafogottan, de bizakodóbb vagyok. Persze ha ma elindul a repülőforgalom, még az sem jelenti biztosan, hogy ma el tudunk menni, mert jó nagy tömeg gyülemlett fel. De ebben az esetben legalább már elkezdődik valami….. hát, meglátjuk.

11:30

Egyelőre megint úgy tűnik, hogy a reggel és a délelőtt hoz egy kis reményt, ami aztán a dél és a délután jöttével halványul….pont úgy, ahogy a napsütés.

Megint sűrűsödnek a felhők, bár a Nap azért nagyon-nagyon halványan, de látszik mögöttük. Hogy a jót keressük a dologban: tegnap csak reggel volt 5 perc napsütés, ma délelőtt pedig majdnem 2 órányi. Úgy-ahogy sikerült ingeket, törölközőt, pulóvert szárítani odakinn.

Most megint borús az idő. A kis délelőtti napsütés egyelőre még kevés az üdvösséghez, de remélem, hogy a jó irányba történő haladás…..

Megint a Starbucks fonott fotelszékében ülök, de wifi tegnap este óta nincs.

Ez voltaképpen nem más, mint forrón készített, főzött cukros limonádé, gyakorlatilag olyan, mintha citromos tea volna, tea nélkül. Nekem nagyon bejött itt a magashegyi klímán, annál is inkább, mert a rendes fekete teát itt a serpa falvakban igen gyengére készítik. Az előző három nap menetelése során ha pihenőt tartottunk egy fogadónál (teahouse néven is tisztelik ezeket), általában hot lemon-t kértem, mert jól át is melegít, energiát is ad, és egyáltalán, nagyon kellemes. Sőt, ha valódi citromléből készül, akkor még C-vitaminforrás is.

Téli napokra merem ajánlani!!

2010. november 13. szombat

Reggel reménykedtem, mert bár még felhős-ködös volt az idő a környéken, és a völgy túloldalán levő hegy nem is látszott, épp itt Luklában azért már kezdett sütni a nap. Mindesetre kétesélyesnek tűnt a dolog. Délelőtt, jobb dolgom nem lévén, csámborogtam a faluban, meg olvasgattam. A csámborgás persze nem is volt olyan rossz, mert maga Lukla ugyan túlzottan nem érdekes, de a reptér annál inkább, még ha nincs is épp forgalom. Egyik nagy álmom volt, hogy eljussak erre a reptérre, ez valóra vált. Mivel itt a hegyoldalban nagyon ki van centizve a hely, a gyalogút közvetlenül a gépek parkolóterülete, és a futópálya fölött megy el, de tényleg csak méterekre – így aztán remekül lehet bámészkodni.

A fel-felszakadozó felhők között néha azért megjelent egy-egy helikopter, gondolom hogy némi óvatossággal ők ilyenkor is repülhetnek, míg a merev szárnyú gépek nem.

…

Késő délelőtt van, fél 12 felé jár az idő, és nagyon úgy fest, hogy ma már nem fogunk tudni elrepülni. Egyetlen gép sem jött még ma, és mivel délután már aligha lesz olyan erős a nap, hogy szétkergetné a felhőket, nem hiszem, hogy ma bárki is el tudna utazni. Ennek eredményeképp a „főutcán” a szokásosnál is többen őgyelegnek, akik itt ragadtak. Sok látni- és tennivaló persze nincs, a legfőbb attrakció talán maga a reptér Luklában.

A másik a Sita Air egyik gépe volt, ami a parkolóterület legszélére volt tolva, szemlátomást egy balul sikerült landolás eredményeként. November 8-án még nem volt ott, mikor jöttem, most már igen. Látszott, hogy az orra egy picit meg van gyűrődve, talán nem fékezett időben...a bal oldali motort pedig vagy kiszedték, vagy kiesett. Mivel így a leparkolt gép nem lett volna egyensúlyban, és talán felbillent volna, a bal szárnyat egy kötélre kötött nagy kővel nyűgözték a földhöz...

Más tenni- és látnivaló nem nagyon van Luklában. Persze azért van netcafé, Irish Pub, és Starbucks is, ahogy mondtam, de mindezt úgy képzeljük el, hogy egy félig kövekkel teli, félig sáros serpa faluban helyezzük el mindezt.

A Luklából való eljutás másik módja persze az, ha valaki gyalog megy, mert idáig nem ér fel az autóút. Az utolsó „állomás”, ameddig Kathmanduból kocsival el lehet jutni, Jiri-ben van, de az ide 5-7 napi járás, az ember erőnléti állapotától függően. Ennek most nemigen vágnék neki, eléggé kihajtottam magam az utóbbi napokban, no meg szerencsére az idő sem szorít. Igaz, izgalmasabb dolog is van a világon, mint Luklában ücsörögni, de annyi baj legyen.

Nem vagyok ugyan babonás, de ma 13-a van, mégha szombat is. Lehet, hogy nem is volna jó ötlet ma repülni? … :)

….

Chabee továbbra is csak „Sir”-nek, illetve még inkább „Boss”-nak hív. Sőt, ha valamivel elégedett vagyok (és miért ne lennék?) és mondom is neki a dolgot, akkor rögtön közli, hogy „If you are happy, I am happy, boss”.

Engem továbbra is szörnyen feszélyez, de hát ez van. Gyakorlatilag az apám lehetne, 55 év körüli, ha jól sejtem, inas, vékony, alacsony serpa emberke, bár mindig mosolyog. Mellette én, a jól megtermett, nála legalább egy fejjel magasabb európai „szahib”. Kissé idétlenül hat a dolog, de hát mit csináljak?

…

Ma már szinte semmi esély rá, hogy elrepüljünk. A délelőtti napsütés is oda, megint sűrűbben gomolyognak a felhők. Magában Luklában még nincs „köd”, de napsütés sincs, és a környéket nem is nagyon látni be.

A helikopterek azért jöttek-mentek, ha jól sejtem, kábé 1000 dollárért helyet is lehetne kapni rajtuk, de annyira nem sürgős a dolgom.

….

LETUSOLTAM!!

Tudom, ez alapból nem egy nagy szám, és nem is hírértékű, de a dolog korántsem olyan egyértelmű, ha az ember szobája nem fűtött, ha nincs melegvíz, és ha az előző nap még fázósan, átizzadt 4 rétegű ruhában csámborgott a szeles nepáli hegyek között.

Ma mégis nekiduráltam magam, mert utoljára majdnem 4 napja, még fent Namchéban zuhanyoztam, és ennek már érezhetőek voltak a „következményei”. Siettem, ahogy csak tudtam, gyors törölközés, aztán fel a meleg hosszú alsó, a polárfelső, és be a takaró alá melegedni.

Sikerült….

…..

Délután 16:30

Köd, köd, felhők. Lukla utcáin egyre többen őgyelegnek. Tegnap is voltak már jópáran, ma nyilván még többen futottak be Namche felől visszatérőben. A kávézóknak és a szálláshelyeknek most jól jön ez. A fogadóban, ahol most vagyok, a recepciós pultnál épp a vacsorát rendeltem meg, mikor előttem többen sürgősen intéztek valamit, jegyekről meg egyebekről volt szó, ahogy hallottam, hitelkártyával fizettek, és kihallottam, hogy „two thousand dollars”. Lehet, hogy olyan sürgős a dolguk, hogy már a helikoptert intézték?

Könnyen lehet, amíg ekkora tömeg van, hogy még holnap se tudunk elrepülni Kathmanduba. Ki tudja?

Mindenesetre én még nem is ugrálhatok, mert egyrészt nem késésben vagyok, hanem a tervezettnél korábban értem ide, jópár nappal, másrészt pedig legalább van egy szobám, ahol ellehetek. Ez se túl meleg, és nem is egy ötcsillagos színvonal, de legalább a takaró vastag és meleg.