2010. december 3., péntek
Megint késői reggeli volt, akárcsak tegnap (Manu azt mondja, hogy a vendégek szeretnek sokáig aludni, így 9 órától van reggeli), aztán 10-11-körül indultam el. Az útvonalat most már ismertem, újfent riksával mentem a Kohat Enclave metróállomásra, onnan pedig metróval a Qutb Minar-ig. Ez már komoly táv, majdnem 1 óra metrózás. Közben a belváros közeli részeknél nagyon tömött volt a metró, de ez betudható a pénteknek is.
Hogy mi is a Qutb Minar? Gyakorlatilag egy minaret, vagyis torony. A minaret nem feltétlenül kötődik mecsethez, bár az is igaz, hogy a Qutb Minar-komplexum területén messze nem csak a torony áll.
Maga a torony viszont némileg kuriózum, egyrészt annyiban, hogy az indiai iszlám egyik korai alkotása, másrészt pedig abban, hogy ez a világ legmagasabb szabadon álló (tehát pányvázás nélküli), téglából rakott minaretje.
Az tény, hogy a magassága 73 méter, ami ahhoz képest, hogy az 1190-es évek végén, az 1200-as évek elején építették, igencsak impozáns adat. A torony maga egyébként győzelmi emlékműnek készült, a mai Afganisztánból származó hódító Mohammed Ghori diadalát volt hivatott ünnepelni, amelyet a Rajput-ok felett aratott.
Más felfogás szerint tényleges minaretnek épült, vagyis abból a célból, hogy aa müezzin innen szólítsa imára a hívőket. Ennek a feltételezésnek némileg ellentmond szerintem, hogy mivel a 13.században még viszonylag kevéssé terjedtek el a világon a modern hangszórók, így a 60-70 méter magasból aligha lehetett volna jó hallani a müezzin hangját.
Mindenesetre az is tény, hogy ez nem csak egyszerű torony, hanem több szinten többb szűk erkély is található rajta, be-, illetve felmenni sajnos nem lehet.
A Qutb Minar az azonos nevű metróállomástól közelíthető meg, onnan már nem fekszik messze, de tűző napon a séta sem olyan kellemes. A metróállomás előtt persze szerencsére állt néhány tuktuk, az elöl álló sofőr nehezen ment bele az alkuba, végül a nem nagy távra úgy lett 30 Rs, hogy két másik ember is jött ugyanazzal a járgánnyal, mellettem. Nem bántam, mert így legalább olcsó volt a dolog.
A Qutb Minar komplexumba 250 Rs a belépőjegy, persze csak a külföldieknek. A SAARC-országok polgárainak olcsóbb, indiaiaknak meg kábé a 250 rúpia tizede a jegye. A „nagy helyeken”, vagyis a Delhiben levő világörökségi helyszíneken egységes díjszabás van, és a jegyek is ugyanolyanok. Vörös Erőd, Humayun-mauzóleum, Qutb Minar: mindenütt ugyanannyi a jegy.
Bent itt is sok iskolás csoport nyüzsgött, és talán a péntek okán is, már kisebb tömegk kavargott mindenütt.
A területen persze korántsem csak maga a torony áll, azért is emlegetem én is komplexumként: a korai indiai iszlám építészet remekei: mecsetek, síremlékek, jórészt már romosan. Ezek az épületek még a mogul dinasztiák előtti korból valók, a delhi szultanátus idejéből. Ezen a helyen egészen eredetileg huszon-valahány dzsainista templom állt, amelyeket a muzulmán építők leromboltak, és azok anyagát is felhasználták saját alkotásaik felépítéséhez.
A Qubbat-ul-Islam mecset, amely szintén itt áll, egykor a Delhi Nagymecset néven is ismert volt, és ez volt a muzulmán hódítás után emelt első mecset a mai indiai fővárosban.
Az egyik sajátos kuriózum a Vasoszlop (Iron Pillar), ami egy szabadon álló, vasból készült oszlop, amelyet II.Chandragupta király emeltetett, a felirat szerint Vishnu tiszteletére. A legenda szerint aki képes az oszlopnak háttal állva, hátrakulcsolt kézzel átfogni azt, annak teljesülnek a kívánságai. Sajnos, ezt ma már nem lehet megpróbálni, mert az oszlop le van kerítve a látogatók elől, így csak megcsodálni lehet.
A komplexumhoz tartozik még több síremlék is: például a mamluk-dinasztia uralkodójának (Delhi szultánjának), a 13.században élt Iltutmish-nak, valamint egy Turkesztánból származó, 16.századi szent embernek, Zamin Imának a sírhelye is.
Egy félbemaradt nagy vállalkozás emléke az Alai Minar névre „hallgató” torzó, amelyet az 1300-as évek elején egy másik szultán kezdett el építtetni – azzal a szándékkal, hogy az akkor már álló Qutb Minar-hoz képest kétszer olyan magas legyen. Az első, 24 méter magas szintnél azonban abbamaradt az építkezés, leginkább az uralkodó halála miatt, ma pedig csak egy félig romos, körkörös téglafal emlékeztet a nagyratörő torony terveire.
….
A Qutb Minar megtekintése után ismét tuktuk-ra szálltam, egy másik, de szintén a közelben levő metróállomásig. A fickó nagyon ajánlgatott valami shopping-ot, de erélyesen, többször is leintettem, végül beletörődött a megváltoztathatatlanba, vagyis abba, hogy ebből nem lesz nagy üzlet.
Indiában (és Nepálban, de Ázsiában több helyütt is) sokszor próbálják befűzni az embert a taxisok és tuktuk-osok, hogy menjünk el velük egy nagyon jó boltba, ami a bátyjáé/unokatestvéréé, stb. Azért kell ezzel vigyázni, mert az ember nehezen tud szabadulni, és rosszabb esetben csak úgy, ha rátukmálnak valami drága, de pocsék árut. Leginkább persze az időveszteség kellemetlen. Tehát: vásárolni csak ott és csak azt, amit akarunk!
A metró elvitt aznapi második, és egyben utolsó célom, az Indira Gandhi-emlékház közeléig, az állomástól már csak kisebb séta volt. Másfél-két blokk, de Új-Delhiben nagyobbak a távolságok, szélesebbek az utak, minden rendezett, előkelő kertváros-szerű.
A szép kert közepén álló ház volt az egykori miniszterelnök-asszony, Indira Gandhi rezidenciája: ebben a házban élt, és itt lőtték agyon a testőrei.
Ma múzeumnak van berendezve, ahová egyébként ingyenes a belépés. A kiállítás nekem, mint történelem és politika iránt érdeklődő embernek, nagyon érdekes volt. Az első termekben sok-sok fénykép, és egykorú újság-címlapok, cikkek másolatai láthatóak róla. Fiatal lány korában, meg kell mondjam, szerintem nagyon csinos volt!
A „Gandhi” névről persze tudni kell, hogy nem volt rokona Mohandas K. Gandhinak, a Mahatmának, csak névrokona. Indira Gandhi a másik nagy országalapító, és az első miniszterelnök, Jawaharlal Nehru lánya volt, a Gandhi nevet pedig férje, Feroze Gandhi révén kapta. A „Nehru-Gandhi dinasztia”, ahogy ma is sokszor emlegetik, szinte India királyi családja lehetne, ha az ország nem volna köztársaság. Sajnos közülük sokan tragikus véget értek: Indira Gandhit 1984-ben gyilkolták meg, két fia közül Sanjay repülő-balesetben vesztette életét, a szintén ismert Radzsiv Gandhit (aki édesanyja után lett miniszterelnök), ugyancsak meggyilkolták, 1991-ben.
A család egyes tagjai ma is aktívak az indiai politikai életben, Radzsiv özvegye, az olasz származású Sonia Gandhi, illetve az ifjabb generáció is „megmutatta már magát”.
Indira Gandhi politikája persze gyakran volt ellentmondásosnak is tekinthető, hiszen ha a helyzet úgy kívánta meg, akkor kemény kézzel kormányzott, és sok ellenséget szerzett magának. A külpolitikában is igen aktív volt, miniszterelnökként tudatosan építette a regionális kapcsolatokat, és bejárta a fél világot. Az egyik kiállítási teremben régiók szerint vannak csoportosítva az egyes látogatásairól szóló hírek, fotók, újságcikkek (szomszéd országok, Ázsia, Amerika, Európa).
Indira Gandhi járt Magyarországon is, a múzeumban most is látható egy fotó, amelyen az Elnöki Tanács akkori elnökével, Losonczi Pállal látható. (lábjegyzet: kedves fiatalabb olvasók, akik nem tudjátok, mi volt az Elnöki Tanács, ez a házifeladat, hogy nézzetek utána a neten… :))
Indira Gandhi meggyilkolásának egyik fő oka a bosszúállás volt. Amritsarban, a szikhek legszentebb helyén, az Aranytemplomban az indiai hadsereg 1984. június 6-án tüzet nyitott, és erőszakos akciót indított a templomot megszállva tartó szikh szélsőségesek ellen. Mivel az akció –amelynek számos halálos áldozata is volt- a miniszterelnök utasítására és jóváhagyásával történt, sok szikh esküdött bosszút ellene.
1984. október 31-én Indira Gandhi a rezidenciáján volt. Éppen az ír tévé számára dokumentumfilmet készítő Peter Ustinovval megbeszélt találkozójára igyekezett, amikor a kertben két szikh testőre, Satwant Singh és Beant Singh tüzet nyitottak rá, és a szó szoros értelmében szitává lőtték. Beant Singh-et a testőrség többi tagja a helyszínen lelőtte a tűzharcban, Satwant Singh-et pedig az évekig tartó bírósági eljárás után kivégezték. Sokkal komolyabb és véresebb következménye lett azonban a gyilkosságnak az 1984 végén kitört szikh-ellenes zavargások sorozata, amelynek több ezren estek áldozatul.
Az egykori rezidencián, a mostani múzeumban egy üvegtárlóban ma is látható Indira Gandhi vérfoltos szárija, ami aznap rajta volt.
A kiállítási termek után külön, üvegfal mögül megtekinthető még Indira Gandhi egykori dolgozószobája, az étkező és a fogadóterem is. A berendezést, a bútorokat, a személyes tárgyakat pontosan úgy hagyták, ahogy abban az időben voltak.
A dolgozószobában plafonig érő könyvespolcok.
Kint a kertben üvegkristállyal borítva és a látogatók elől lezárva látható az a gyalogút, ahol a miniszterelnök utoljára sétált, mielőtt lelőtték. Az a pontos hely, ahol összeesett, ma üveglappal van borítva.
…
A múzeum után tovább sétáltam, sőt, inkább jártam egy jó nagyot, mert messzebbre mentem, mint korábban. Egészen a Central Secretariat-ig, egy központi kormányépületig mentem, utána pedig a közelében levő metróállomásig. Széles, szellős utak és terek mindenütt, a távolban látszik az India Gate is, de csak a sziluettje vehető ki a rettenetes szmog miatt.
Útközben az utcákon folytattam egyik különös szenvedélyemet, a fényképezőgéppel való rendszámvadászatot, de az egyik épület valami katonai központ lehetett, mert egy (tényleg) jóakaratú fickó figyelmeztetett, hogy itt ne fotózzak.
….
Mire a metróhoz értem, már rendesen elfáradtam, elég sokat jártam aznap.
A metróállomáson pénzt akartam felvenni, hogy majd fizethessek Manu-nak. Több automata sem fogadta el a külföldi kártyát, kettő pedig rossz volt. Az egyik ilyennél bosszankodtam, mert kívül esett a metró bejárati automatájánál, és csak azért mentem ki az eredetileg Kohat-ig szóló jegyemet felhasználva. Nem nagy összeg, csak kis bosszúság. A metró amúgy olcsó, a Kohat-Qutub Minar, ami nagy távolság, is csak 25 Rs.
Visszafelé korábban sem látott irtózatos tömeg volt a metrón, javarészt nyilván a péntek miatt, hiszen késóő délután, kora este volt, és mindenki igyekezett hazafelé. Igazi „szardíniásdoboz-feeling volt”. Az átszállóállomás, a Kashmere Gate után a Red Line-on a külváros felé viszont már fokozatosan enyhült a zsúfoltság, ahogy egyre többen szálltak le.
Riksa a metrótól a szállásig, már tudtam az utakat és az árakat is. Lepakoltam, majd kis pihenő után jártam egyet a környéken. Este a kedvenc rántottás standomhoz mentem a „szokásos menü”-ért, a fickó már ismert, kérdés nélkül adta.
…
Próbáltam szervezgetni az agrai kirándulást, a Tadzs Mahal megnézését, és azt, hogy hogyan, merre, mikor menjek tovább Indiában. Agra után tervbe volt véve Jaipur, meg valamikorra Darjeeling.
Indiában remekül lehet utazni közepes és hosszabb távra is a vonatokkal, a szó szerint fapados részlegtől az egészen első osztályú, légkondicionált hálófülkékig minden rendelkezésre áll. Csak sajnos a foglalási rendszer…merthogy tele vannak a vonatok, legalább 1 héttel indulás előtt célszerű foglalni. Így aztán én sem tudtam már helyet szerezni az Agrába menő vonatokra, sőt még az onnan Jaipurba tovább indulókra sem, és ez kissé elkedvetlenített, illetve addig-addig csavargattam a helyzetet, míg rájöttem, hogy most egész egyszerűen nem akarom ezt a macerát. Nem olyan nagy macera persze, de főként az volt a bajom, hogy nem akartam hetekre előre pontosan megtervezni mindent Indiában, mert mi van akkor, ha egy város nem tetszik, és korábban szeretnék elmenni onnan…vagy ha nagyon tetszik, és még maradnék? Mindezek után kissé drasztikusan, de arra jutottam, hogy teljesen rövidre zárom az indiai szakaszát az utamnak, és Agrát még megnézem Delhiből indulva egy nap alatt, de aztán továbbmegyek Thaiföldre.
Részint azért is, mert elsőre India persze mindenkinek sokk, hát még ha Delhiben kezd. Nem mondom egy szóval sem, hogy rossz hely India, csak most hirtelen úgy éreztem, hogy elsőre nekem ennyi elég belőle. Apránként, több adagban kell majd bejárni, és különben is, nem gondolom azt, hogy csupán azért, mert itt vagyok, bárhová is „muszáj” elmenni. Az utazás lényege éppen az, hogy az ember kedvét lelje abban, amit csinál, és ahol van. Ha ez nincs meg, akkor is lehet ugyan tovább járni egy vidéket, elmenni a fontos és híres helyekre, csak hát kevésbé érdemes. Ezért döntöttem végül úgy, hogy most, ezúttal kihagyom India többi részét, de még Srí Lankát is, és egyenesen továbbmegyek Thaiföldre, majd pedig Délkelet-Ázsia többi vidékére.
Ami az agrai kirándulást illeti, mivel vonatra nem kaptam helyet, Manu-val egyeztettem a holnapi egész napos kiruccanást, mert vannak buszok is, amik kora reggel, hajnalban indulnak, és amikkel késő este, éjjel 10-11-12 tájt vissza lehet érni. Ezt Manu szervezte le egy ismerőse révén, én mindjárt ki is fizettem. Hajnali 5-re jön a tuktuk, ami majd kivisz a buszhoz, mert az meg 6-kor indul a Vörös Erőd környékéről, ami nincs közel. Olyan korán meg a metró sem jár még.
Ennyi elég is volt egy napra, így lassan nyugovóra tértem.
