2010. december 15., szerda
Ezen a napon nem kellett korán kelni, így aztán beértem azzal, hogy 8-kor felébredtem, és utána még némi lustálkodásra is volt alkalmam.
A repülőgép csak délután megy, tehát gyakorlatilag van egy fél napom még Yangonra, egyelőre nem döntöttem el, hogy mit is csináljak. Az igaz, hogy itt a guesthouse-ban dekkolni sok értelme nincs, ha nem csinálok semmi értelmeset, másrészt meg a látványosságok nagy részét már megnéztem, és nagyobb mászkáláshoz nincs kedvem. Majd meglátjuk.
A reggelinél egy asztalnál ültem egy Peter nevű német fickóval, jót beszélgettünk. Nagyon érdekes egyébként hogy ezeken a helyeken a többi utazóval nagyon hamar meg lehet találni a közös hangot, és biztos, hogy rengeteg közös téma is akad. Bár, ha jobban belegondolok, annyira nem is meglepő, hiszen aki már Yangonban van, az egész biztosan nem azért jött Ázsiába, hogy két hétig mindennap egy homokos tengerparton heverésszen, este meg leigya magát. Aki Burmában van, azt komolyabb (vagy talán úgy mondhatnám, izgalmasabb) dolgok érdeklik. Így aztán természetes, hogy azoknak az észjárása, akik egy ilyen helyen összeverődnek, sokban hasonlít.
Peter elmesélte, hogy ezen az úton ő most csak Burmában volt, merthogy a tartózkodása a végéhez közeledik. No meg persze Thaiföldön, röviden, mert Burmába (vagy Mianmarba, kinek hogy tetszik) az emberek túlnyomó többsége Bangkokból jön. A másik lehetőség még a szintén nagy elosztóközpont, Szingapúr, illetve Bangladesből is lehet repülni, de van egy olyan megérzésem, hogy a Dhaka-Yangon valahogy még nem tartozik az európaiak felkapott útvonalai közé… :)
Ami a szárazföldi határokat illeti: Bangladesből és Indiából nem lehet átkelni nyugati állampolgárok számára, és Laoszból sem igen. Kínából még csak-csak, de ez nagyon hosszadalmas szervezést és a bürokráciával való megharcolást igényel. Thaiföld felől elvileg lehet, de a szárazföldi határátkelőkre még a thai határon is különleges szabályok vonatkoznak, és nem kis papírmunkába kerül, mielőtt az ember folytathatja az utat Burma belseje felé.
Gondolom, azért is lehet ez így, mert Yangonban, a reptéren vannak a legképzettebb határőrök, akik pikk-pakk ellenőrizni tudnak mindent. Ki tudja?
Szóval Peter több hetet töltött Burmában, és erre az országra szánta az idejét. Ha nem is egész Burmát, de annak jó részét bejárta, volt például északnyugaton, a bangladesi határ közeli Chin State-ben, és természetesen az olyan „kötelező” helyeken, ahova én most az időhiány miatt nem jutottam el: Mandalay-ben, és az Inle-tónál.
(lábjegyzet: a „state” ugyebár államot jelent, és elvileg Burma -bocs, Mianmar- valami szövetségi államféle lehet, a hivatalos elnevezése is az, hogy „Union of Myanmar”, azaz Mianmari Unió. Arról persze, hogy a katonai junta, a tábornok urak milyen szintű autonómiát engednek meg, vannak bizonyos elképzeléseim..)
Reggeli után jól eldumáltuk az időt, már 11 óra is elmúlt, mire felálltunk az asztaltól. Nekem még bőven van időm, hiszen 12:00-ig kell kijelentkezni, és 14:00-kor indulok majd ki a reptérre. A Myanmar Airways gépe 16:30-kor megy Bangkokba.
Így aztán arra jutottam, hogy sétálok még egy utolsót Yangonban, de nem meghatározott céllal, hanem csak addig megyek, ameddig kedvem tartja.
Végül persze –ahogy az ilyenkor lenni szokott- egész szép kis séta kerekedett ebből, és elmentem egészen a Sule Payá-ig.
Útközben némi szerencsével még meg tudtam oldani egy gyakorlati problémámat is. A kisebb válltáskám szíja ugyanis azon a részen, ahol magához a táskához csatlakozik, elkezdett felfesleni. Pontosabban nem is a szíj, hanem a táska tartórésze. Mivel nagyon kedvelem ezt a táskát, nem akartam csak úgy otthagyni valahol, és egyébként is, annál azért sokkal jobb állapotban volt. Másrészt viszont látszott, hogy a szíj hamarosan ki fog szakadni a helyéről, főleg ha meg van terhelve a táska (és naná, hogy meg van terhelve, hiszen november óta cipelem magammal minden cuccomat, és csak 1-2 nélkülözhető, több példányban is meglevő könyvet hagytam el itt-ott. Az „elhagyás”-t persze nem úgy kell érteni, hogy eldobtam, az olyan szálláshelyeken, vendégházakban, ahol sok külföldi fordul meg, gyakori, hogy a recepció környékén van valahol egy könyvespolc, vagy könyvszekrény, tele használt könyvekkel. Ezek közül többnyire nyugodtan választhatsz magadnak, de ugyanígy, illik is otthagyni egy másik könyvet cserébe. Egyszóval ingyen antikvár, cserebere-alapon)
(lábjegyzet: akit esetleg érdekel, és egyszer elvetődik ezekre a helyekre, az Luklában a Khumbu Lodge-ban megtalálhatja a „Tüskevár”-at és Hailey-től a „Hotel”-t, Bhutánban, a parói Olathang Hotelben Moldovától a „Szent tehén”-t, Hongkongban a Hakkas Guesthouse-ban szintén Moldovától az „Akit a mozdony füstje megcsapott”-at, és a manilai Malate Pensionne-ben Umberto Nobile könyvét, „A Pólus, életem kalandjá”-t. Most így hirtelen ezek jutottak eszembe)
No de Yangon, és táskaszíj. Tehát a táska szíja kezdett kijönni a helyéből, és valahol meg akartam csináltatni, mert nagyon jó kis táska ez, aminek máshol semmi baja nem volt.
Az ötletet az adta, hogy Yangonban sok helyütt láttam utcán dolgozó „kisiparosokat”, szerelőket, kézműveseket. Arra gondoltam, hogy ha amúgy is járok egyet, akkor talán körülnézhetek, hátha akad valahol néhány szabó is. A belváros felé közeledve szerencsém is volt, az egyik saroknál a mellékutcában 3-4 varrógép is állt, azazhogy inkább folyamatosan ment. Mögöttük kis székeken a szorgosan dolgozó iparosok, megállás nélkül csinálták, illetve javítgatták a ruhákat.
Szerencsére sokat nem kellett magyarázni, bár akadt egy velem egykorú, kicsit a főnöküknek tűnő fickó, aki beszélt egy keveset angolul. Szóval magyarázni nem kellett túl sokat, csak mutattam a táska szíját, és kérdő képet vágtam, meg mutogattam, hogy meg lehet –e csinálni?
Természetesen azonnal vállalták, kérdeztem is, hogy mennyiért, az angolul beszélő srác mondta viccesen, hogy á, semmiség, csak 50 dollár, mire én azt mondtam, hogy legyen 2. Kettőért rögtön meg is csinálták, 2 dollár több órai, vagy félnapi keresetnek is megfelelhet itt.
Kipakoltam a mindenféle szir-szarokat a táskából (szerencsére volt egy szabad asztalrész, ahová lerakhattam a holmijaimat), és az egyik szabó máris nekilátott. Meg kell hagyni, nagyon ügyesen és alaposan dolgozott: megvizsgálta, hogy mi a helyzet, megfelelő fonalat keresett, és tényleg szépen megcsinálta! A varrás nekem mindig is egy kicsit misztikus dolog volt, főleg varrógéppel. Nem mintha nem tudnám, hogy mit és hová kell tenni, húzni-vonni, de ez is olyasmi, mint a rajzolás, hogy kell hozzá kézügyesség is. A rajzolásnál is, hiába tudom mondjuk, hogy milyen vonásokkal kell lefesteni egy bazilikát, ha nincs meg hozzá a kézügyességem.
De lényeg a lényeg, a yangoni utcai szabó 5 perc alatt el is készült a táska szíjának megvarrásával, és remek munkát végzett. Igazán nem felvágásból, hanem annál nagyobb örömmel adtam neki végül 3 dollárt, és nagyon boldog is volt vele. Én meg visszapakoltam a holmijaimat, elbúcsúztam tőlük (az angolul tudó illetővel egy kicsit el is beszélgettünk közben), aztán mentem tovább.
Kanyarodtam még egyet a Bogyoke Aung San-piac felé, aztán elmentem a Sule Payáig.
(lábjegyzet: a „Bogyoke” tábornokot jelent, Aung San pedig, azaz „Aung San tábornok” személyében az országalapítót tisztelik Burmában. A mai ellenzéki vezető (és 1990-ben megválasztott elnök, akit a beiktatástól és hivatalától azóta is távol tartott a junta) Aung San Suu Kyi apja volt ő, aki fontos szerepet játszott az ország függetlenné válásában. A II. világháború éveiben még a japánok mellett állt ki, később azonban a nemzeti függetlenség élharcosa lett, és a háború után az ország vezető személyiségévé vált. A britekkel jórészt ő tárgyalt a fokozatos függetlenné válásról, majd az 1947-ben megrendezett választásokat meg is nyerte. Talán nem is „annyira” meglepő az ország viharos, és puccsokkal teli modern kori történelmének ismeretében, hogy a hatalomra jutást már nem élhette meg, mert hivatalának átvétele előtt meggyilkolták. Azzal együtt is, hogy a világháború éveiben kissé ellentmondásos figura volt, ma őt tartják a burmai függetlenség apostolának, és nagy tisztelet övezi. Főutak, és különböző helyek vannak róla elnevezve, mint a már említett fő yangoni piac is. )
Ezen a környéken ismét láttam parkolni néhány helyi jellegű „riksát”, ami Burmában gyakorlatilag oldalkocsis biciklit jelent, le is fotóztam gyorsan.
Az első két képen látható járgány egyébként "parkolóállásban" van, tehát az utasülésen látható két párnás betét közül a felső általában fel van hajtva, és az a háttámla...ahogy az utolsó képen is látszik, amin a riksás pihen.
A Sule Payától már visszafelé igyekeztem a Mother Land Inn-be, mert lassan ideje volt indulni a repülőtérre is. Amikor visszaértem, összeszedtem a csomagjaimat, majd még a guesthouse saját kis éttermében megebédeltem (a pirított-sült rizs nagyon finom itt, merem ajánlani!), aztán jöhetett a reptér. A Mother Land Inn egyébként, bármennyire is kívül van a belvároson, már ismert hely a külföldi utazók körében (mert nagyon jó az ár-érték aránya, és nagyon segítőkész a személyzet), ezért tehát a taxisok is ismerik névről, és rögtön idetalálnak, valamint a ház előtt is mindig áll 1-2 taxi.
A kocsi, amibe beszálltam, a szokásos rozoga, 20-30 éves japán járgány volt, a sofőr viszont a már „megszokott” 7000 kyat helyett csak 6000-et mondott a reptérig, így aztán indulhattunk is. Most már ismertem valamelyest Yangont, és a reptérre vezető utat is, így láttam, hogy ez a sofőr másfelé igyekszik a reptérre (a keleti városnegyedeken át), de végül is az időnek nem voltam szűkében, a viteldíjban pedig előre megegyeztünk, tehát nem is nagyon bántam a dolgot. Inkább érdekes volt, mert Yangonnak egy addig még nem látott részét is megismerhettem, igaz, igencsak idézőjelben, hiszen egy kocsi ablakából inkább csak látni lehet bármit is, megismerni kevésbé.
Az egyik érdekesség egy lassan cammogó vonat volt. Burmában van egyébként vasút, távolsági vonatok is, csak ezekre jó sok időt kell rászámolni. Maga Yangon pedig akkora, hogy a régen, még a brit korban megépített pályákat ma is használják, európai fogalommal „városi-elővárosi közlekedésre”. Yangon lakossága nem csekély, a külvárosok pedig eléggé kint fekszenek, így a vasútnak is van némi szerepe a közlekedésben – a füstokádó roncsbuszok mellett. Persze a vonatot ne valami modern elővárosi vasútként képzeljük el, hanem régi, lepukkant „nagyvasúti” személykocsikkal, és egy erőlködő mozdonnyal….de hát a lényeg nem az, hogy milyen, hanem hogy van!
Valaha egyébként a mainál sokkal nagyobb vasúti hálózata volt Yangonnak, ennek a nyomai sok helyütt ma is látszanak: felhagyott, sehová sem vezető, romladozó vágányok.
Hosszabb út, és ide-oda kanyargás után végül aztán kiértünk a reptérre, és ekkor jöttem rá, hogy a sofőr mellett miért volt velünk még egy huszonéves srác is, aki a reptérre menet az anyósülésen ült és dumált a sofőrrel.
A reptérhez érve ugyanis megkérdezték, hogy bemenjünk –e közvetlenül a terminálhoz (ez plusz néhány dollár a parkoló miatt), de azt mondtam, hogy nem szükséges, mivel a főút is elég közel volt az épülethez, talán 30-50 méterre. Így aztán, amíg én kikecmeregtem, fizettem a sofőrnek, és előbányásztuk a csomagokat, addig ez a srác rögtön eltűnt a terminál felé, és mire én nekiindultam, hogy bemenjek, már hozott is magával két, japánnak vagy koreainak látszó turistát, csomagokkal, akik rögtön be is szálltak. Ő volt tehát a taxis „felhajtója”, és a jelek szerint nem is csinálja ügyetlenül a dolgot, mert azonnal meg is szerezte a „visszfuvart” a városba.
Ami engem illet, én is elégedett voltam, hiszen kint voltam a reptéren, és nem is volt drága a fuvar. Ezt jelenti angolul a „win-win situation”… :)
A világ legtöbb országában a reptéri illetékek és minden kezelési költség benne van a repjegy árában, vagyis egy „menetben”, azzal együtt fizeti ki az ember. Ázsiában azonban sok helyen nem ez az ábra, talán jobb szeretik a repterek maguk beszedni, ami jár nekik. Yangonban is ez a helyzet, az egyébként nagyon szép tiszta, modern nemzetközi reptéren is egy külön ablaknál, készpénzben kellett befizetni a 10 dollárt, és ezek után engednek csak be a check-in pultokhoz.
Ahhoz képest, hogy a belföldi forgalomban az Air Bagan és az Air Mandalay még kézzel írott jegyeket állít ki, a Myanmar Airways International már elektronikus jegyekkel „operál”, amit én is a neten tudtam megvenni. Ehhez mérten gyorsan lezajlott a becsekkolás, és már mehettem is fel, az útlevél-ellenőrzéshez. Érdekes volt megfigyelni amúgy, hogy itt, a reptéri határőr-tisztek legtöbbje talpig fehér egyenruhában volt, és bocs, ha sértő lesz, de nekem így nagyon páváskodónak hatottak. A fehér egyenruha még csak-csak elmegy egy tengerésztisztnél a tűző napon, de így, a yangoni reptéren, egy katonai junta „alattvalóin” nekem csak rikítóan hatott.
A lényeg viszont itt is az volt, hogy hamar megvolt az útlevél-ellenőrzés, bent voltam a tranzitban. Ez már „nem Myanmar”, hanem olyan, mint bármelyik nagyobb reptéren a tranzit. Csend, tisztaság, halk zene, dut free boltok. Persze nem olyan volumenben, mint másutt, de azért mégis. Általában nem nagyon szoktam szuveníreket venni, főleg reptereken nem (a mostani út hossza, és a táskám véges kapacitása miatt amúgy is erősen visszafogom magam), de volt egy olyan „apróság”, amit nem akartam itthagyni: a régi burmai papírpénzek. Általában is fontos ebben az országban a babona, a számmisztika, de az egyik tábornoki uralom idején, Ne Win alatt odáig mentek el ebben, hogy 35-ös (mert szerencsés számnak találtatott), és 75-ös (ennyi éves volt akkor a tábornok úr) címletű pénzeket bocsátottak ki! Ezeknek persze a gyakorlati hasznuk elég csekély volt, és nehezebben is lehetett felváltani őket, meg fizetni velük, de akkor is, törvényes fizetőeszközök voltak. Sőt, létezett 45-ös, és 90-es címlet is (utóbbit a legendák szerint azért bocsáttatta ki Ne Win, mert egy csillagjós azt mondta neki, hogy 90 évig fog élni, ha így tesz. Nos, ez bejött, és a sors kicsit „túl is teljesítette a vállalását”, mert Ne Win 2002-ben, 92 évesen halt meg)
Hamarosan eljött a beszállás ideje, a Myanmar Airways egy kiváló állapotú, egészen újnak tűnő Airbus 320-assal indult Bangkokba. Ha rövid is volt a látogatásom Burmában, de annál érdekesebb, és eldöntöttem, hogy ide egyszer még vissza kell jönnöm, hosszabb időre!
Bangkokba szinte már „hazamentem”, egyrészt azért, mert nagyon megkedveltem a thai fővárost, másrészt azért, mert már ismertem is valamelyest. A terminálból kilépve egyébként éreztem, hogy jóval párásabb meleg van, mint Yangonban volt…pedig az sem volt éppen sarkvidéki klíma.
A reptérről a taxival viszonylag normális időben beértünk a Khao San – Rambuttri környékére, bár a gyorsforgalmi úton volt egy baleset is, ami miatt eléggé feltorlódott a forgalom.
A Rambuttri-n örömmel vetettem bele magam az utcai ételárusok ismerős ízvilágának a kavalkádjába, és egyiktől a másikig haladva már meg is vacsoráztam.
Utána még engedélyeztem magamnak egy frissítő talpmasszázst, aztán a Tuptim Guesthouse szabadtéri, félig fedett éttermi részén ücsörögve késő éjszakáig töltögettem fel a korábbi blogbejegyzéseket.
