2010. december 12., vasárnap
Nem akarom már obligát módon minden második nap leírását azzal kezdeni, hogy „kellemesen lehetett aludni ezen a szálláshelyen”, de a Mother Land Inn 2 tényleg jó kis hely. Burmai viszonylatban, illetve a környékhez képest szépen rendben tartott ház, a belseje is tiszta. Nem véletlenül ajánlja a Lonely Planet. Későig is aludtam, a tegnapi embertelenül korai kelés után, jól is esett a pihenés.
Ma véglegesítettem a holnapi és holnaputáni repjegyeket, amiket a recepciós lányok intéznek. Interneten keresztül nem nagyon megy Mianmarban a repjegy-vásárlás, bár nemzetközi viszonylatra még úgy-ahogy: a Yangon-Bangkok visszafele szóló utamra a Myanmar Airways elektronikus jegyet adott, amit a neten intéztem. Igaz, még Bangkokból.
A belföldi járatokra vagy utazási irodákban, vagy a légitársaságoknál érdemes és lehetséges jegyet szerezni, de még jobb és egyszerűbb volt, hogy a guesthouse-osok intézték ezt.
Nem feltétlenül luxus a repülés, részint a saját előre nem látásom miatt is szükség van rá: mikor a Bangkok-Yangon-Bangkok jegyeket lefoglaltam, nem ütemeztem be a hosszú ideig tartó szárazföldi utat Baganba. Nem sokkal több 700-750 kilométernél, de ehhez majdnem egy teljes napra, 20 óra körüli időre is szükség lehet. Ennyi pedig most nem áll rendelkezésemre: igaz ugyan, hogy általában kötetlen az időm ezen az ázsiai úton, de a már lefoglalt nemzetközi repjegy most behatárol. Persze azért nem olyan nagy tragédia ez, hiszen repülni eleve imádok, új reptereket és légitársaságokat kipróbálni még inkább, és a jegyek ára sem olyan észveszejtő: 85 dollár mindkét irányban.
Így is szoros lesz, de legalább lesz egy kis időm Bagant és a templomokat megnézni. Holnap (dec.13) iszonyú hajnalban, 6:00-kor indul a gép Baganba, 7:15-re odaér, így gyakorlatilag a holnapi napom megvan Baganra. Egy éjszakát töltök ott, dec.14-én késő délután jövök vissza Yangonba, tehát még a dec.14-e is jórészt Bagané Ez azért már elfogadható, bár a templomok nem kis területen vannak szétszórva a síkságon (kb. mint Kambodzsában, Angkorban). Majd meglátom, lehet –e motort, vagy bringát bérelni, ha nem, akkor fel kell fogadni egész napra valami taxifélét. Gyalog nem férne bele, túl nagyok a távolságok.
A foglalás már megvan a repjegyekre, tegnap ki is fizettem a recepciósnak, azt ígéri, hogy ma délutánra meghozzák a jegyeket.
…
Délelőtt taxival mentem be a városba, első állomásom a Sule Paya nevű pagoda, azaz inkább szent hely. A „paya” voltaképpen szentélyt, szent helyet jelent, tehát nagyjából az, amit európai kifejezéssel "pagodá"-nak mondunk.
A taxi 2000 kyat volt egy közepesen rövid távra, vagyis 2,5 dollár. A mianmari (illetve yangoni, mert egyelőre csak azt láttam) kocsipark érdekes összetételű, de finoman fogalmazva sem mondhatú újnak. Általában nagyon régi, 20-25 éves japán kocsik, de az az érdekes, hogy bármennyire is régiek és tragacsok, valahogy nem olyan lógó belűek, mint a nepáli járgányok. Túlnyomórészt 80-as évekbeli Nissanok, Mazdák, Toyoták adják a kínálatot a taxik terén is, teljesen visszaszálltam az időben 1984-85 környékére, gyermekkorom Líbiájába (8-11 éves korom között 3 évet éltünk Tripoliban, szüleim ott dolgoztak), ott voltak ilyen autók. Ezek ugyanazok, csak itt azóta is használják őket. Persze az, hogy nagyrészt japán a kocsipark, érdekes helyzeteket szül, mert ezek jó része jobbkormányos, és mivel itt „jobbra hajts” van, mint Európában, nem mindig lehet könnyű velük.
(lábjegyzet: elnézést kell kérnem azoktól, akiket esetleg zavarnak az állandó összehasonlítgatások és nosztalgikus beszúrások, de az ember már csak ilyen: ismert dolgokhoz hasonlítja az újakat, és egyes új élményekről régi dolgok, helyzetek jutnak eszébe)
A taxis beszélt pár szót angolul, sőt még Magyarországról is hallott! Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy kiselőadást tartott róla, de rögtön mondta, hogy „Yes, Budapest”. !!
Ez azért Nyugat-Európa egyes országaiban sem természetes (márminthogy az egyszeri polgár tudja a magyar főváros nevét), de egy átlag burmai taxistól egyenesen csodaszámba ment!
A taxis egyébként szintén a burmai férfiak hagyományos ruháját, a hosszú, keskeny, szoknyaszerű textilt viselte, és egy nagyon érdekes fazonú szakállt. Engem elsőre az amish-ok szakállviseletére emlékeztetett, annyit eltéréssel, hogy a csúcsa hosszabbra, kecskeszakáll-szerűre volt hagyva. Később több férfit is láttam Yangon utcáin ilyen szakáll-lal, így egyértelmű, hogy ez egyfajta hagyományos szakállviselet, talán valamelyik népcsoporté. Burmában (azaz Mianmarban) a legnépesebb, burmai (bamar) népcsoport mellett még nagyon sok más etnikum is él, és az ország államformája, (ha csak hivatalosan és papíron is, hiszen diktatúra van), de szövetségi állam, a megnevezése pedig Mianmari Unió.
(lábjegyzet: a mellékelt képen nem a taxis látható, csak egy hagyományos viseletű férfi, akit sikerült lekapnom)
A bamarok mellett (ők kb 70%-nyian vannak) élnek még itt shanok, kayinok (őket karen néven is ismerik), rakhaing-ok, mon-ok, és (ahogy régen a filmeken kiírták): és még sokan mások. Az is lehet, hogy éppen a bamaroknál hagyomány ez a fajta szakáll, és persze az is, hogy nem etnikumhoz, hanem egy valláshoz köthető…és persze az is, hogy csak egy divat. Ismét csak rés a műveltségemen, de erről nem tudok többet.
…
Ma reggel és délelőtt már sütött a nap, így Yangon is egészen más arcát mutatta. Az utak és a házak persze nem lettek újabbak és tisztábbak, de napfényben korántsem hatott minden olyan vigasztalanul, mint tegnap késő délután, kora este az esőben.
Sőt, most egy kicsit beljebb is jutottam Yangonba, mert tegnap nem sétáltam el túl messzire. Most, ahogy közeledtünk a belvárosi részhez (taxival sem egy nagy út), egyre több üzlet, utcai stand tűnt fel, egyszóval egyre több élet. Persze azon nem lehet csodálkozni, hogy esőben kiürülnek az utcák, és aki kint van, plusz az épületek, meg minden más is nyomorúságosabb látványt nyújt. Ez aligha Yangon jellemzője, hiszen esőben egyetlen hely sem hat túl barátságosan….
Még pár szót a yangoni infrastruktúráról, illetve az épületek állapotáról. A belvárosban sok a szép kialakítású, régi koloniál stílusú épület, ez még a brit gyarmatosítás hagyatéka. Még egészen Londonra emlékeztető, vöröstéglás, többemeletes házból is akad néhány…de csak néhány. Sok helyütt inkább a közép-, és dél-amerikai spanyol, portugál stílusra emlékeztetett engem a városkép. Sajnos azonban, ezek a házak egyre rosszabb, helyenként egészen romos állapotban vannak, és csak néhány fontosabb épületre jut annyi forrás, hogy komolyabban renoválni is tudják. Sajátos és furcsa kettősség ugyanakkor, hogy ezek mellett a roskadozó régi házak, paloták mellett sokszor tizen-huszonemeletes üvegborítású modern irodatornyok, bevásárlóközpontok is állnak. Az olykor dicsőséges múlt emlékei –állapotuk miatt- éles ellentétben állnak a modernizációs törekvésekkel. Mintha Yangon (és Burma) a XXI.század felé törekedne minden erejével, de a múlt béklyói fogva tartanák….
Ami pedig az utakat, és általában az infrastruktúrát illeti: erősen érződik, hogy több évtizede nem nagyon nyúltak hozzájuk. Nem jártam itt a 80-as évek elején (akkoriban óvoda helyett épphogy elkezdtem iskolába járni), de valahogy az az érzésem, hogy akkoriban lehetett itt egy kisebbfajta fénykor. A gyalogos felüljárók, az utak állapota (és persze a már említett autók) nekem valahogy minduntalan a 80-as éve közepét idézte fel. Mintha akkor történtek volna komolyabb fejlesztések, beruházások, azóta meg hagytak lerongyolódni mindent.
Ez utóbbiban persze komolyabb szerepe van anak, hogy 2005-ben elvették a fővárosi státuszt Yangontól (erről már korábban írtam), és a junta érdeklődése, no meg persze az elkölthető pénzek is az új fővárosra, Naypyidaw-ra összpontosulnak. (utóbbiról láttam pár képet a neten, tényleg szép, új házak épülnek, csak közben Yangon egyre jobban legatyásodik).
…
Még pár apróság, ami csak úgy eszembe jutott, amiket napközben láttam, amik nem köthetőek különösebb aznapi eseményekhez:
- a nemzeti valuta, a kyat: tegnap írtam, hogy ahogy olvastam, meg az angol srác mondta tegnap a gépen, ez inkább a váltópénz szerepét tölti csak be, és minden dollárban megy. Ez nem egészen van így, sőt ma inkább kyat-ra volt szükségem mindenütt: taxinál, étteremben. Még a belépőjegyek árát is abban kérték, noha a külföldieknek szóló ár dollárban volt kiírva. Sőt, tegnap, mikor egy szupermarketben narancslét, kekszet, meg egyéb dekadens nyugati dolgokat vettem, előre megkérdeztem, hogy fizethetek –e dollárral, mert akkor még nem volt nálam kyat. Mondták, hogy sajnos nem!
A másik dolog a pénzváltás: mint mondtam, ATM-ek nincsenek, és bankok sem igen. Így aztán marad az utcai pénzváltás, a városközpontban vannak helyek, ahol 50-100 méterenként többen is odaszegődnek a külföldihez, hogy „change money, sir?”. Általában nem szoktak érdekelni, de most tényleg kellett a helyi valuta. A Lonely Planet szerint az egyik fő piacon, a Bogyoke Aung San-on kevésbé gátlástalanok és gazemberek a pénzváltók, így ide mentem. Nem is csalódtam, amint beléptem, 1 perc alatt már ott volt egy srác, elvezetett az egyik kis üzletbe, és váltott pénzt. Nem volt semmi gáz, megszámoltam, és mikor 1000 kyat-tal (alig több mint 1 dollár) hibádzott az összeg, rögtön adta. (30 dollárt váltottam csak be, részint biztonsági okokból, hogy ha baj van, akkor se veszítsek sokat).
- a helybeliek, főleg a nők valami nagyon érdekes festést viselnek az arcukon, a két orcán elég nagy, sokszor azt majdnem teljesen befedő, egészen világos, bézs színű festékfoltot, alakzatot, ami a nap során persze fakul, el is mázolódik. Nagyon furcsán hat, persze ma már megszoktam, de amikor először láttam ilyet, azt hittem, az illetőnek valamilyen bőrbetegsége van. Teljesen világos színű festék, de hát ha itt ez a divat, akkor ez a divat. Lehet, hogy vallási, vagy spirituális jelentősége van, mint a hinduknál a homlokra festett „tika”-nak, a pöttynek.
- a riksák: ugyanúgy léteznek, mint sok más ázsiai országban, vagyis bicikli-meghajtású személyszállító „taxi”-ként, de a felépítésük nem olyan, mint általában a riksáké, vagyis hogy a vezető elöl ül egy biciklivázon, mögötte pedig az utas a két kerékre erősített ülésrészen. Itt a következőképpen van megoldva a dolog: képzeljünk el egy „rendes” biciklit, ami mellé gyakorlatilag egy oldalkocsi van erősítve. Teljesen úgy néz ki ez az alkotmány, mint egy oldalkocsis motor, csak épp nem motorbicikli a „főelem”, hanem egy bringa.
….
De vissza Yangon belvárosához! A folyó (Yangon River) mentén fekvő, ma már kissé lepusztultabb, sok helyütt koloniál-épületes városrész teljesen négyzethálós utcaszerkezetű, tehát viszonylag könnyen el lehet benne igazodni. (illetve lehetne, ha legalább az utcanevek ki volnának írva…)
Az előkelőbb, jobb módú környék északabbra, a dombosabb, zöldövezetibb részben fekszik, itt vannak általában az itt dolgozó-élő külföldiek lakóházai, valamint a követségek. (lábjegyzet: ez is érdekes, hiszen hivatalosan Naypyidaw a főváros, de a követségek Yangonban vannak. Egy hasonló esetet ismerek, Izraelt, ahol a kormány és a parlament a fővárosként számon tartott Jeruzsálemben székel, a követségek viszont Tel-Avivban vannak, amelyet az ENSZ ismer el Izrael fővárosaként)
Yangonban tehát a „belváros” egyik központja a Sule Paya nevű szentély körüli körforgalom, illetve tér, több hivatalos épület, kereskedelmi központ is itt van a közelben, és néhány háztömbnyit sétálva a környéken 1 órás séta alatt szinte teljes képet lehet kapni a régi Rangoon építészetéről. (lábjegyzet: ahogy már korábban írtam, a katonai junta el akart törölni mindent, ami a „régi Burmára”, a „gyarmatosítók világára” emlékeztet. Így lett Burmából Mianmar, Rangoon-ból Yangon, az Irrawaddy-ból Ayeyarwady. Részint ezért is helyezték át 2005-ben a fővárost Naypyidaw-ba, sőt van egy egészen új fejlemény, ez alig néhány hetes: idén valamikor október végén, november elején megváltozott a nemzeti zászló is!)
A Sule Paya maga egy buddhista szentély, nagy sztúpával a közepén, körötte pedig kisebb benyílók, oltárok, szentélyek, kör alakban. Az egész egy nagy körforgalom közepén áll, kissé persze megemelve, és elkerítve, védve. A külső „karimán”, az utca felől egy járda fut körbe a körforgalom belső részén, erre nyílnak a szentély alatt, kör alakban elhelyezkedő, az utcára szolgáló kis üzletek: órás, patika, jövendőmondó, ami csak kell.
A Sule Payába 2 dollár a belépő (külföldieknek, természetesen), és ahogy a buddhista (meg muzulmán) templomoknál, itt is csak zokniban vagy mezítláb lehet belépni.
A központi sztúpát most sajnos nem lehet teljes pompájában megcsodálni: ez is aranyozott, mint a „nagytestvér”, a Shwe Dagon sztúpája, de most gyékénnyel volt beburkolva: alighanem valamilyen felújításhoz készítették elő, vagy talán csak leromlott az állaga, és az időjárás viszontagságaitól kell így megvédeni.
Lassan körbesétáltam, egy-két helyen leültem, elmerengtem, az egész egy békés kis hely a yangoni csúcsforgalom kellős közepén.
A Sule Paya után nagyjából a Lonely Planet által javasolt útvonalat követve tettem egy közepes sétát a városban. A Sule Paya mellett, közvetlenül a körforgalom „túloldalán”, vagyis a két sugárút kereszteződésének sarkán áll a Városháza impozáns épülete, ami egy kisebb ország parlamentjének is elmenne. Kicsit odébb, egy következő sarkon nem más, mint egy keresztény templom, az Immanuel Baptist (Keresztelő Emánuel) áll. Újfent csak műveltségemen tátongó rés, de én Jánosról tudtam úgy, hogy Keresztelő volt. Ennek is majd utána kell olvasnom.
Érdekes volt egy keresztény templom éppen Burmában, bár a Lonely Planet térképe szerint nem messze onnan még egy zsinagóga is áll. Létezik persze a kereszténység Ázsia buddhista országaiban is, de meglepődtem, hogy Yangon központjában van egy templom – ami ráadásul aktívan működik is, hiszen mikor bementem, és felkaptattam a lépcsőkön (maga a templomi rész az első emeleten van), egy komoly gyülekezetet láttam bent, a pap pedig éppen prédikált. Igazából erről jutott eszembe, hogy vasárnap van, déltájt… :)
A templom után az egyik észak-déli főutcán lesétáltam a folyópartra, ahol több kompkikötő, és nagyobb hajóknak szolgáló móló is áll. Ismét csak az összehasonlítgatás, de engem nagyban emlékeztetett Laosz fővárosára, Vientiane-ra, ami ugyanígy folyó mellett helyezkedik el (a különbség csak az, hogy az a Mekong, és egyben határfolyó is, tehát a túlparton ott már Thaiföld fekszik).
Ja, és még röviden az utcáról: katonai diktatúra ide vagy oda, itt is a popsztárok plakátjai a menők az utcai árusoknál.... :)
...
És még néhány utcakép: grandiózus, és romladozó épületek, és egy valamikori vasútvonal, ami most már nem vezet sehová: Yangon mai arca:
...
Itt, a folyami kikötők mellett áll egy, az útikönyv szerint jó étterem, a Junior Duck, így betértem egy ebédre. Érdekes hely, az épület kívülről nagy, kissé jellegtelennek tűnik, és bent is inkább egy nagy belmagasságú hodály. Mégis, nagyon kellemes a környezet és a hangulat, a berendezés rendben van, és (belül) még egy mini-játszótér is van a gyerekeknek. A közönségen körbenézve megállapítottam, hogy gyakorlatilag mind helybeliek, de az itteni felső-középosztály tagjai lehetnek, sok volt a nagyobb család. Úgy látszik, a vasárnapi nagy éttermi ebéd még hagyomány azoknál, akik megengedhetik maguknak. (óh, megint a régi gyerekkori emlékek: Szombathely, Gyöngyös étterem, nagyapámékkal és a nagycsaláddal, amikor csak arra jártunk…ez is a 80-as évek elején volt)
Ahogy ebéd után tovább sétáltam, egy komoly célom volt már csak mára, de az Yangon fő attrakciója, a Shwe Dagon szentély, amelynek hatalmas, aranyozott sztúpája Mianmar talán legfőbb jelképe, és a burmai buddhisták egyik legszentebb zarándokhelye.
A folyóparti részhez nincs olyan közel, már inkább a jobb módú, északi városrészhez tartozik, tehát komolyabb, több kilométeres séta volt, de úgy döntöttem, gyalog megyek, már csak az érdeklődés miatt is: nem töltök itt olyan sok időt, de így legalább képet kapok a város igazi életéről.
Az utcákon nyüzsgő tömeg, sok helyütt utcára nyíló, standdal ellátott boltok, és mindenütt kisebb-nagyobb kifőzdés, gyümölcsárus kocsik. Az utcai kaják egyik érdekes verziója: az árus egy kis, kondérszerű edény felett guggol, vagy ül, azon egy fémlap van, a közepén kör alakú nyílás. A nyílás körül hurkapálcikára tűzött, saslikszerű ételek, húsok, halak. A vendégek is kis, sámliszerű műanyagszékeken ülik körbe ezt, és körülbelül úgy, mint a fondue-nél, a nyíláson át a központi edényben főzik (vagy sütik) ki a kis adagjukat. Ezt még nem próbáltam ki, talán később, ha visszajöttem Yangonba.
Nagy általánosságban pedig az a benyomásom Yangonról, hogy főleg Thaiföld után nagyon emlékeztet Laoszra, de annyiban kevésbé otthonos, hogy itt azért érződik a katonai rezsim keze. Ezzel együtt, és azzal együtt, hogy bármennyire szegény ország, nagyon is van hangulata, és az emberek általában nagyon kedvesek, mosolyognak. A házak, az utak lerobbantak, de kimondom: sokkal inkább ez az én világom, mint Phuket! (főleg akkor, persze, ha nem esik az eső…. )
...
Shwe Dagon: ahogy már írtam, ez Yangon legfőbb jelképe, és attrakciója. Nem egyszerűen egy sztúpa, még csak nem is egyetlen szentély, hanem sok-sok, kisebb nagyobb templom, szentély veszi körbe a központi zedi-t. (Mianmarban inkább így említik a sztúpát).
A szentély és a zedi 2000 évesnél is régibb, de természetesen az évszázadok, és –ezredek során fejlődött, alakult, formálódott, és ma már nem az eredeti formájában látható.
Nem nagyon tudom szavakkal leírni, hogy milyen impozáns, és csodálatos, bár messziről csak a sztúpa látható. Az igazi kincsek akkor tárulnak fel, amikor az ember a hosszú (bár nem meredek) lépcsőkön feljutva ott találja magát a zedi előtt, és leesik az álla, hogy mennyi minden, és milyen pompázatos, fényűző szentélyek, szobrok állnak itt.
Azt hiszem, megbocsátható nekem, ha ennél jobban nem tudom leírni, de még Rudyard Kipling is, aki sok időt töltött itt egykor, még ő is csak a legnagyobb elragadtatás hangján tudott írni róla.
Belépőjegy természetesen itt is van, külföldieknek 5 dollár. Az utcáról, dél felől belépve fel kell jutni a dombra, ahol a zedi áll. Nem egyszerűen lépcsők, hanem egy hosszú, fedett folyosó vezet fel, aminek a tetőszerkezete, és a belseje is igen gazdagon kidolgozott, díszített. A lépcsősor fokozatosan emelkedik, az aljáról nem látni a tetejét, illetve fordítva…pedig tényleg nem olyan hosszú.
Az alsóbb részeken kétoldalt bazárszerű üzletsor van, de a hangulata olyan értelemben egyáltalán nem „bazári”, hogy nyüzsgő, kaotikus volna: ellenkezőleg nagyon is rendezett és nyugodt környezet.
Az is érdekes, hogy több „stáción” át lehet feljutni a központi szentélyig. Az első: még a bejáratnál le kell vetni a cipőt, és leadni a megőrzőbe. Innen kezdődik a lépcsősor, a fedett folyosó az üzletekkel.
Később jön a második stáció: ahol a lépcsősor meredekebbé válik, de még bőven nem vagy fent a szentély szintkén, a zoknit is le kell venni, ugyanis bent (azaz fent) szigorúan csak mezítláb járhat mindenki.
Az utolsó „stáció” már fent, a zedi szintjén van: itt kell megvenni a belépőjegyet… :)
(lábjegyzet: a kép azért néz "lefelé", mert már a látogatás után, visszafelé menet készítettem)
Ezek után léphet be az ember a belső udvarba, és itt tárulnak fel a csodák…
A hatalmas zedi, azaz sztúpa szemkápráztatóan csillog az aranyozástól – és szándékosan jöttem ide 4 óra tájt, amikor még bőven van napfény, de amikor a Nap már lefelé igyekszik….az alkonyhoz közeli csillogás ugyanis általában varázsos külsőt tud kölcsönözni az épületetknek – egy aranyozott sztúpának meg különösen!
Ami az aranyozást illeti, az évszázadok során fokozatosan bővítették, a legendák szerint volt olyan uralkodó, aki a saját súlyának megfelelő aranyat ajánlott fel a vékony aranybevonathoz.
Önmagában a „sztúpa”, vagy Burmában „zedi”, nem is feltétlenül a mi fogalmaink szerinti templomot jelent, hanem szent helyet, szentélyt, amelyhez valami különös legenda, vagy ereklye kapcsolódik. Az itteni történetek szerint a Shwe Dagont azért alapították itt, mert Buddha nyolc hajszálát őrizték ezen a tájon ereklyeként.
A zedi mellett 80-100 kisebb-nagyobb szentély, épület is található a komplexumban, más-más Buddha-szobrokkal és képekkel. Majdnem mindegyikben folyt is valamilyen tevékenység: az egyik helyen egy tekintélyes külsejű férfiú láthatóan előadást tartott a feszülten figyelő közönségnek (mondhatnám, hogy prédikált, ha katolikus pap lett volna). Máshol csak meditáltak, volt ahol énekeltek is. Mindenütt csináltak tehát valamit, és látható volt, hogy a burmaiak számára ez nem egyszerűen látványosság, érdekesség, vagy hagyomány, hanem valóban szent hely. Kicsit olyan, mint egy muzulmánnak Mekka (ha nem is egészen az a szint), és a hívő burmai buddhisták kötelességüknek tartják, hogy életükben legalább egyszer elzarándokoljanak ide.
Egy másik, kissé különleges érdekesség a komplexum északnyugati részén, egy külön épületben látható (lábjegyzet: az „épület” kifejezést itt általában úgy kell érteni, hogy van egy tetőzet, oldalt nyitott, oszlopok tartják, és legfeljebb egy, hátsó fala van)
Ez a különlegesség nem más, mint egy méretes harang, amit a történet szerint a brit gyarmatosítók magukkal akartak cipelni a távozásukkor, de sikerült beleejteniük a folyóba. Mivel nem tudtak, vagy nem akartak vesződni a bonyolult kiemeléssel, „nagylelkűen” odaajándékozták a burmaiaknak, akik „hipermodern módszerekkel”, vagyis bambuszrudakkal ki tudák emelni. Azóta a Shwe Dagon-ban áll…és egy rúddal még meg is lehet kongatni… :)
Majdnem egy órát töltöttem el itt, lassan jártam körbe a komplexumot, itt is le-leültem, hiszen ennyi mindent úgysem lehet kutyafuttában befogadni, az embernek néha el kell merengenie felette. Nagy élmény volt, és azzal együtt, hogy a sok aranyozott résszel együtt fényűzően hat, valahogy mégsem ízléstelen.
Kifelé, azaz lefelé menet is végighaladtam a „stációkon”, azzal a különbséggel, hogy jegyet a kilépéshez már nem kellett venni… :) visszavettem a zoknit, aztán lejjeb a cipőt, végül pedig az utcán fogtam egy taxit (most már azért elég messze voltam a szálláshelytől, és egész nap kutyagoltam), aztán „hazajöttem”. Itt már csak némi pihenés és a vacsora volt hátra…aztán majd megpróbálok korán lefeküdni, hiszen holnap 6:00-kor indul a gép, 5-re kell a reptéren lenni. 4:30-ra van itt a taxi, tehát legkésőbb 4:15-kor kelni kell!
…
Még egy apróság, az internetről. A guesthouse-ban van net, 4-5 géppel, bár wifi nincs. Mianmarban ez is nagy dolog, mert mint a diktatúrák általában, itt sem nézik olyan jó szemmel a netet „hivatalos helyen”, illetve próbálják korlátozni. Szóval a szálláson levő 4-5 gépet egy srác „gondozza”, ő segít, ha kell. Én már a Gmail-nél belefutottam abba, hogy megjelent a képernyőn az „Access denied”, vagyis a „Hozzáférés megtagadva” felirat. Érdekes, mert nem rendszerellenes honlap, vagy valami hasonló volt, hanem csak egy levelezőrendszer, de mégis.
Jött is oda a srác, a böngésző egyik gombjával átállított valamit, és kacsintva mondta, hogy ez az üzemmód az „access denied”-oldalakhoz van. Pikk-pakk, máris lett Gmail!
Ezt csak annak a margójára, hogy az efféle internet-korlátozások és blokkolások láthatóan kevéssé hatékonyak, hiszen itt is egy pillanat alatt meg lehetett kerülni. Nyilván, léteznek persze komolyabb szűrők és blokkolók is, de kötve hiszem, hogy bármelyik autoriter vagy diktatórikus rezsim nyerésre állna a netezőkkel szemben…..
