2010. december 2., csütörtök
Riksával mentem a metróállomásig, 20 Rs (indiai rúpia, egyébként nem is olyan régóta, de van már saját nemzetközi szimbóluma is).
A riksánál (mármint most nem motoros, mint a tuktuk, hanem igazi bringás riksa, amit ember hajt) először kellemetlen, hogy néha erejüket megfeszítve tapossák a pedált, de a többedik után megszoktam. Dombosabb vidéken már tényleg lelkifurdalásom volna ilyen járműbe szállni, de egy olyan sík vidéken, mint Delhi, kevésbé zavart.
Nem akarok sem álságos, sem puritán lenni, bocs mindenkitől, aki annak érzi, hogy felvetek ilyesmit, de csak őszintén írom le a gondolataimat.
Talán utólagos magyarázkodás és igazolás, de végülis nem teszek rosszat a riksás emberrel, hanem pénzt adok neki egy szolgáltatásért. Így is elég olcsó a riksázás Delhiben, Manu-t megkérdeztem, hogy a Kohat metróállomásig (10 perc út) mennyibe kerül egy riksa, ő azt mondta, hogy 20 rúpia. Első alkalommal ennyit is mondtak, később, amikor többször mentem ide-oda a metróig, 30-at is mondtak, de szó nélkül adtam oda azt is, mert egyrészt ez még mindig elképesztően olcsó (120 forint), másrészt nem azt éreztem, hogy át akarnak vágni (mint a 20 helyett 100 rúpiás omlett esete).
No, ennyit a riksázás feletti morális töprengésekről….
A metró modern, és nagyon jó, hatékony közlekedési eszköz Delhiben, egyetlen hátránya, hogy csúcsidőben szörnyen tömött. Bele sem merek gondolni, hogy ha a metró is ekkora tömegeket szállít, akkor hol tartana most Delhi enélkül! Szó szerint belefulladna a saját embertömegébe! A metró kint a külvárosban magasított, betonoszlopokra emelt pályán halad, afféle magasvasútként, és a belsőbb városrészekben megy be a föld alá. Több vonala is van, és reménykedtem benne, hogy a gyakorlatilag már elkészült reptéri vonalat éppen megnyitják, mire odaérek Indiába, de nem így lett.
A metrót egyébként tényleg tudom ajánlani mindenkinek, aki Delhibe látogat, mert rengeteg időt lehet megtakarítani vele. A csúcsforgalomhoz képest fénysebességgel halad, és szinte hihetetlenül olcsó. Az árak a távolságtól függenek, de természetesen bérletek, és feltölthető chipkártyák is vásárolhatóak. Még a leges-legnagyobb távolságok sem kerülnek többe a metrón kb. 30 rúpiánál, vagyis 120 forintnál, de ezek már tényleg hatalmas távok. Amikor én kimentem az egyik külvárosban levő Qutub Minar-hoz, a piros és a sárga vonalon összesen vagy 20-25 megállónyit mentem, valamivel több volt, mint 1 óra, és így került 25 rúpiába.
A viteldíjért cserébe a pénztárnál kis műanyag zsetont kap az ember, ami szintén chipkártyás, vagyis „okos-zseton”. A pénztárban töltik fel rá az összeget, ami a célállomásig szól, és pontosan odáig lehet utazni vele, a kijáratnál kell bedobni a kiengedő-automatába.
Az is meglepett, hogy minden metróállomáson alap a biztonsági ellenőrzés, akár egy reptéren. Fémkereső kapu, a táskáknak átvilágítógép, plusz alap a motozás is. Látható, hogy félnek a szélsőségesek merényleteitől, ebben egész biztosan nagy szerepe van a 2008-as mumbai-i merényleteknek is.
Ezúttal csak a belvárosig mentem, a célom a Vörös Erőd volt. A Red Line a Kashmere Gate nevű állomásig vitt, ez az egyik átszállóhely, onnan 1 megálló a Chandni Chowk a Yellow Line-on, vagyis a sárga, észak-déli irányú metróvonalon.
Ahogy a Kashmere Gate-nél leszálltam, körbenéztem, mivel ez az állomás a föld felett van. A szmog rettenetes, itt szembesültem vele először igazán „testközelből” , hogy mennyire elborítja Delhit.
A Chandni Chowk-nál szálltam le, majd átvágtam a régi Delhin. Hatalmas tömeg, tolongás, szűk utcák, mocsok, szeméthegyek, boltok, mindenütt sütnek valamit. Szagok és illatok kavalkádja, fülsiketítő dudálás.
A Vörös Erőd Delhi egyik fő nevezetessége, még a mogul uralkodók építtették. Ma az UNESCO-világörökség része, a belépő 250 rúpia.
A Lal Qila, a Vörös Erőd még a 17.századból származik, a mogul birodalom fénykorából, majd pedig a későbbi hanyatló korszakából. Az 1600-as évek közepén Shahjahan (Sáhdzsáhán) mogul császár kezdte el építtetni, és eredeti, első neve még „Qila-i-Mubarak”, vagyis „Áldott Erődítmény” volt. A mogulok időszakában ez az erőd volt a császári székváros, az akkor Shahjanahabad-nak nevezett Delhi kormányzati és uralkodói székhelye. Kiről másról, mint Shah Jahan-ról nevezték el az új fővárost, aki Agrából (itt áll a Tadzs Mahal) tette át ide a székhelyét.
A későbbi évszázadokban a mogulok csillaga egyre halványult, az erődöt sikeres szikh támadások is érték az 1700-as években, majd pedig amikor a Mogul Birodalomnak végleg leáldozott, és India a Brit Birodalom része lett, az erőd brit helyőrségként is szolgált.
Éppen ennek következtében lett később a független India egyik szimbóluma is. Ha jól emlékszem arra, amit az egyik leírásban olvastam: még Nehru jelentette ki talán, hogy a független India akkor születik meg igazán, ha a Vörös Erőd kapuja felett nem a Union Jack, hanem az Asóka-címeres indiai zászló leng majd. Ha pontatlanul emlékszem, akkor elnézést, de azt hiszem, nem is az a fontos, hogy ki mondta mindezt, vagy szó szerint hogyan.
Ma már valóban az indiai nemzeti lobogó látható az erőd felett, és a függetlenség jelképes aktusaként a Függetlenség Napján mindig az indiai miniszterelnök vonja fel itt a lobogót.
Az első kapu után boltíves átjáró következik, itt ma gyakorlatilag egy bazárféleség működik, ékszereket, füstölőt, aranyat, mindent kínálnak. Nem olyan zsibongó a forgatag, mint egy „átlagos” bazárban, hiszen csak egy „utcából” áll, és az is viszonylag rövid.
A boltíves fedett részen átjutva az ember kiér a Vörös Erőd belső udvaraira, ami nagyon kellemesen, sőt üdítően hat Delhi kinti nyüzsgése, lármája, mocska után. Itt minden csendes, nyugodt: gondosan ápolt gyep, apró szökűkutak, árnyas fák, és iszlám ívekkel ellátott épületek, kapubejáratok.
A legbelső udvar felé haladva több kapuzaton is át kell menni, ezek voltaképpen önálló kis épületek, amelyeknek a közepén egy boltíves átjáró van. Az egyik első ilyen „átjáróházban” található az indiai Hadtörténeti Múzeum (Military Museum). Általában érdekelnek az ilyen múzeumok, ha csak mérsékelten is, de most úgy döntöttem, hogy kihagyom, illetve hogy talán az erődből kifelé menet nézem majd meg, ha lesz még hozzá időm, kedvem és energiám.
Beljebb egy újabb udvar következik, ahol már a mogul uralkodók nyilvános fogadócsarnoka látható. Ez az a hely volt, ahol az audienciákra elébük járuló idegeneket, vagy adott esetben csoportokat fogadták az uralkodók.
Ez a Diwan-i-Aam, egy nagy, félig nyitott oszlopcsarnok. Hátsó fala van, elülső és oldalsó nincs, csak az oszloperdő tartja az impozáns tetőt. Az uralkodó trónjának helye a hátsó fal előtt áll, egy emelvényen magasodott egykor alattvalói fölébe.
Az oszlopok eredetileg aranyal voltak bevonva (ma már ez természetesen nemigen látszik, mint ahogy Egyiptomban a gizai piramisok sem olyanok voltak évezredekkel ezelőtt, mint ma…csak hát onnan is elhordták a lépcsős piramisszerkezetet burkoló, vakítóan fehéres márványburkolatot).
A Diwan-i-Aam után, azt megkerülve lehet még beljebb haladni, az innen beljebb elhelyezkedő épületek és pavilonok már az uralkodók „magánlakosztályai”-hoz tartoztak. Itt áll például a magán-fogadóterem, a díszesebb Diwan-i-Khaas, ahol a mogul uralkodók már csak a magánvendégeiket, az illusztrisabb látogatókat fogadták.
A Diwan-i-Khas közelében áll még az egykori hammam (vagyis a fürdőház), a Nahr-i-Beshrit (szó szerint a „Stream of Paradise”, vagyis „Paradicsomi áramlat/folyam”, amely az uralkodó magánszállása volt), és egy apróbb mecset, a Moti Masjid. Ez utóbbi külsőre kissé jellegtelen, kockajellegű épület, semmi hatalmas, a tájon uralgó kupola vagy minaret. Bár, ha meggondoljuk, nem is az volt a célja, hogy a figyelmet hívja fel magára, hanem az uralkodó „magánkápolnájaként” szolgált. A mecsetet később, már Shah Jahan után, Aurangzeb császár építtette. Lehet, hogy máskor látogatható, de amikor én ott jártam, éppen renoválták. A többi épületbe viszont be lehet menni.
Kellemes séta esik egyébként a kertben, apró fedett pavilonok, és kicsi vízmedencék vannak mindenütt, hogy a környezet is üdítőbb legyen. Az biztos, hogy a „kinti Delhi” káosza, nyüzsgése után ez a környék tényleg a nyugalom szigete. Korántsem csak külföldi turisták voltak bent az erődben, hanem számos iskolai csoportot, osztályt is lehetett látni, általában iskolai egyenruhában. Ahogyan az egykori osztálykirándulásokon a mi osztályunk tagjai, itt is voltak, akik fegyelmezettebben követték a tanítónénit, mások meg vihogva rohangáltak erre-arra…. :)
Miután nagyjából elteltem a Vörös Erőd kínálta élményekkel, kifelé indultam, mert volt még annyi idő a délutánból, illetve a napból, hogy elmenjek Humájun mauzóleumához (Humayun’s Tomb).
Humayun a mogul birodalom fénykorának egyik uralkodója volt, még a 16. században, a mauzóleuma pedig a mai Delhi egyik leginkább impozáns épülete és népszerű turistalátványossága. Annyira egyedi, és kiemelkedő kulturális emlék, hogy a Vörös Erőd mellett külön van nyilvántartva az UNESCO Világörökség-listáján. Korábban persze már láttam róla fényképeket is, és úgy éreztem, hogy ide mindenképp el kell mennem.
A Vörös Erődből kilépve fogtam egy tuk-tukot, bár nem rögtön a kijáratnál, ahol (akárcsak a világon minden turistalátványosság mellett) ott állnak a „hiénák” is. Kicsit odébb sétáltam, és alkudozni kezdtem az egyik tuk-tuk vezetőjével. A Humayun-mauzóleum már jócskán délebbre van a Vörös Erődtől, talán 5-7 kilométernyi út, ahogy emlékszem. Delhiben persze most tuktuk-oztam először, így nem nagyon volt fogalmam az árakról, csak annyit tudtam, hogy alkudni muszáj.
A fickó 150 rúpiát akart kérni, én eredetileg 70-80-ra gondoltam, végül megalkudtunk egy százasban (400 forint). Később azért rájöttem, hogy ez persze több, mint a rendes viteldíj, de még nem olyan egetverően durva. A tuktuk-okban egyébként kötelezően van taxióra is, és kötelező bekapcsolniuk, de előfordul, hogy épp „nem működik”. Aki Delhiben jár, a saját tapasztalataimból mondom, hogy alkudjon bátran, vagy próbálja meg bekapcsoltatni az órát…persze csak ha nem rohan nagyon. A rendőrök elvileg ellenőrzik is őket, és későbbi tapasztalataimból már tudom, hogy ettől kissé tartanak is a tuktuk-osok, tehát akinek van türelme, az nyugodtan alkudozzon.
Egyszóval nekivágtunk az útnak, a tuktuk-os el is vitt a mauzóleumhoz, de ahogy megnéztem a bejárati táblát, láttam, hogy ez nem Humayun mauzóleuma, hanem Safdarjung-é. Nem egészen ugyanott van, a sofőr így nyilván megspórolt pár kilométert, de őszintén megmondom, nem is bántam utólag, hogy ide is eljöttem, mert ez is egy nagyon érdekes épület, amit eredetileg nem iktattam volna be a mai programba.
Ez a mauzóleum már a mogul birodalom nagyon késői, hanyatló korszakából való, az 1750-es évekből, és nem is egy uralkodó síremléke, hanem Safdarjung-é, aki a gyengekezű mogul császár, Muhammad Shah erőskezű miniszterelnöke volt 1719 és 1748 között.
Az épületegyüttes annyiban mindenképp előnyt élvez a Humayun-mauzóleummal szemben, hogy kevésbé turistás hely, így itt alig 5-10 külföldi lézengett. Annál jobb volt viszont, hogy ha szándékolatlanul is, de eljöttem ide, mert tényleg pazar épület.
Hatalmas kert közepén áll maga a mauzóleum, ami igazi iszlám stílusban épült, hatalmas kupolás, fényűző építmény…az ember ilyenkor néha elcsodálkozik, akárcsak a gizai piramisoknál, hogy mindez a pompa és gazdagság, és a méretek csak azért létesültek, hogy egyetlen ember síremlékéül szolgáljanak….
Miután körbejártam és megcsodáltam a mauzóleumot, most már tényleg Humayun mauzóleumához igyekeztem, ami innen már csak 2-3 kilométer volt. Mivel már jobban tisztában voltam a távolságokkal, és a tuktuk-ok viteldíjaival, itt már határozottabban alkudtam (az alkudozásban egyébként nem vagyok valami nagymester)…így 60 rúpia lett a vége. Azért azzal is tisztában voltam, hogy ez még mindig „turistás ár”, de hát 240 forint, ha átszámoljuk, nem volt olyan sok.
Az átszámolgatással persze mindenütt vigyázni kell, akár a gazdag Norvégiában, akár a szegény Indiában, hiszen az árakat sosem lehet egy az egyben kivetíteni a magyarországi viszonyokra. Én is inkább csak önkéntelenül hasonlítgattam össze mindent, és ide is csak tájékoztatásul írogatom le.
Humayun-mauzóleum.
Ha lehet, még csendesebb, nyugodtabb helyen van, ez a környék egyébként is már Új-Delhi, ahol széles, árnyas utak vannak, terek és csend, levegő és nyugalom. No nem mintha itt nem lenne szmog, csak sokkal kevésbé érzékelhető.
Humayun (a változatosság kedvéért) mogul uralkodó volt, aki 1556-ban halt meg, a mauzóleumot pedig özvegye, Hamida Hanu Begum építtette az emlékére.
Ez a mauzóleum ma Delhi ikonikus épületeinek egyike, akárcsak a Vörös Erőd, és nem érdemtelenül. Szubjektív vélemény következik, de szerintem fényűző (bár nem hivalkodó), és pazar (bár nem ízléstelen).
A körötte levő kertek, ha lehet, még szebbek és békésebbek, mint a Vörös Erőd belső kertjei és udvarai. Magához a mauzóleumhoz itt is több kapuboltozaton át lehet bejutni, amelyek egyre közelebb visznek a „szentélyhez”. Maga a mauzóleum egyébként csak egy része a teljes komplexumnak, ahol többek között külön (bár lényegesen kisebb) síremléke van Humayun özvegyének, és több későbbi mogul uralkodónak is.
A kert egyik kellemes vonása, hogy itt is több apró, kővel burkolt kis vizesárok fut, amik felüdítik a levegőt, és kisebb-nagyobb medencékbe torkollnak. Érdekesség, és a korabeli mérnökök szaktudását dicséri, hogy ezek az árkok (vagy inkább kis csatornák) nem tűnnek lejtősnek, hanem szépen belesimulnak a kertbe – és mégis van bennük egy egész enyhe lejtés, így a víz sok száz méteren keresztül mindig áramlik valahonnan valahová, és nem pang.
Magáról a mauzóleumról „szakmai” adatot keveset tudnék mondani, részint azért, mert nem ez a szakterületem, részint azért, mert talán túl szárazon is hatna. Annyit azért érdemes elmondani (bár ez sem érhet meglepetésként senkit), hogy a központi épület, vagyis maga a mauzóleum az indiai iszlám építészet egyik ékköve, hatalmas kupolával. Tényleg nem kicsi, a mauzóleum 47 méter magas, és az alapjainál 91 méter széles. Az első teraszra a vastag falakba vágott meredek lépcsőkön lehet feljutni, és csak onnan léphet be az ember magába a mauzóleumba.
Itt már több turista, egy német nő láthatóan a 60-65 körüli anyjával, és két, 4-5 év körüli kislánnyal. Bátor.
Miután itt is megcsodáltam mindent, még lassan körbesétáltam a kertben, és a lassan lenyugodni készülő nap (bár még volt hátra 1-2 óra napnyugtáig) egészen egyedi, varázslatos külsőt kölcsönzött a komplexumnak.
Lassan aztán tovább ballagtam, majd a bejárathoz közel elcsíptem egy tuktuk-ot, hogy a Connaught Place-re menjek. Ez a körtér Új-Delhi egyik központja, vagy talán „a” központja, sok sugárút itt fut össze, egy hatalmas körforgalomban. A mai napi harmadik tuk-tuk díja egyébként már a valós árnak felelt meg, mivel a sofőr hajlandó volt bekapcsolni az órát. Kicsit rövidebb volt az út, mint a Vörös Erődtől az első, de itt már csak 60 rúpiát fizettem…
Maga a Connaught Place (újabb, hivatalos nevén Rajiv Chowk) a fiatalok egyik kedvelt kikapcsolódó-helye, a legbelső körforgalom közepén egy park van, ami nagyon szépen rendezett és gondozott hely. Padok, gyep, szökőkutak, szóval béke és nyugalom. Erre persze ügyelnek is: a park bejáratánál ugyanúgy csomag-átvilágítás, fémdetektorozás és motozás van, mint a metróállomásokon!
A Connaught Place-en, a parkon kívül áll még a Palika Bazar, ami mai értelemben valahol a bazár és az üzletközpont között helyezkedik el. Föld alá süllyesztett labirintus, az árusok hangosan hívogatják az embert, de úgy-ahogy rendezett boltok vannak benne. Annyiban vigyázni kell, hogy ha az ember csak egy futó pillantást is vet valamelyik bolt áruira, akkor azonnal harsány hangon hívogatni kezdik, („Hallo sir, come into my nice shop!!”), és kissé nehéz őket lerázni. Vásárolni nem vásároltam itt semmit, csak benéztem, mert kíváncsi voltam, hogy milyen.
A bazár után még sétáltam egy kicsit a téren, aztán, mivel egyébként is este volt már, felszálltam a metróra (a Connaught Place nem csak üzleti, de tömegközlekedési csomópont is, két metróvonal is találkozik itt), és hazamentem Ranibagh-ba, Dr.Manu vendégházába.
