2010. november 19. péntek

19:10

Lassan, és drágán, de mintha szerveződne valami. Még késő délelőtt a Starbucks előtt hallottam, hogy egy csoport arról beszél, hogy lenne egy helikopter, és négyen már vannak rá, de kéne egy ötödik utas, és fejenként 600 dollár lenne.

Finoman igyekeztem magam „beviselkedni” a társaságba, ami egyébként elég vegyes nációjú: angol, új-zélandi és belga is van köztük (a belgák valamiért jó sokan vannak errefelé, amennyire kivettem, inkább flamandok). A szándék szerencsésen találkozott, nekik egy ötödik utas kellett, nekem egy hely, úgyhogy elvben gyorsan megegyeztünk.

A gyakorlati része már nem ilyen egyszerű, mert az időjárás délutánra csúnyán  beborult, így látszott, hogy ma már nem tudunk elmenni.

Igazából egy francia srác szervezi a menetet, Kathmanduban van valami nexusa, akin keresztül bérel helikoptert, és ő menne el az első ötös csoporttal, mi meg, angol, új-zélandi és belga „ismerőseimmel” együtt a másodikkal, ha velük már fordult a helikopter.

Eredetileg az első kompánia ma délután 3-4 óra felé indult volna, de ők sem tudtak elmenni, így mindenképp holnapra marad a dolog. Mondjuk az eddigiek fényében, ha holnap el tudnék húzni innen, már boldog volnék!

Most este Chabee is szólt, hogy valami ismerős révén lehet, hogy ő is tud holnapra 600 dollárért helyet szerezni egy helikofferen, így a hangulati hullámzásnak megfelelően most megint enyhén bizakodom. A két lehetőség közül az egyik csak bejön…

Elégedetlen, vagy dühös eddig sem voltam, és egyáltalán nem panaszkodni akarok, hogy jaj de rossz nekem, hiszen vannak azért ennél sokkal rosszabb dolgok is az életben. Inkább csak a tétlenséget és az emberekből ilyenkor óhatatlanul előtörő „árnyékos” jellemvonásokat viselem nehezen. Ezzel együtt, megint csak nincs okom túlzott panaszra, mert az itt levő turisták nagy része normálisan viselkedik, jókat lehet velük beszélgetni, csak az a nagyon kevés ne volna, aki a fennhéjázó, vagy aljas modorával megrontja a hangulatot…

A „bábeli” hangulatot egyébként nagyon élvezem, az utcán, a kávézóban, és itt a szálláson is mindenféle náció hangjait hallani: britek, amerikaiak, új-zélandiak, tajvaniak, belgák, németek, franciák, szlovének, oroszok, dánok, spanyolok, egyik kedvencem pedig az az iráni kompánia, akikkel még fent Namche Bazarban futottunk össze az ottani szálló étkezőjében, és beszélgettünk egy jót – most pedig felbukkantak itt Luklában, egyelőre még reménykedve.. :)

Szóval, az élet továbbra is szép, de mennék már Luklából… :)