2010.november 25., csütörtök
Druk-Yul, a Land of The Thunder Dragon, azaz a Mennydörgő Sárkány Országa, vagyis Bhután…!!! Igeeeeen!!! Itt vagyok!!!
Életem egyik nagy-nagy álma vált valóra ezzel, hosszú-hosszú évek óta szerettem volna eljönni Bhutánba. Talán csak az észak-koreai utat előzte meg ekkora várakozás, és ami Bhutánt illeti, eddig nem is csalódtam benne, nagyon bejön!
A Buddha Air Kathmanduból induló járata páratlanul érdekes volt, egyrészt azért, mert egy apró, 19 személyes turbólégcsavaros géppel, egy Beechcraft 1900D-vel jöttünk, másrészt mert valóban páholyból lehetett látni a Himaláját a bal oldali ablakból! A Kathmandu-Paro járat valamivel több, mint 1 órás menetidejű, nyugatról keletre szinte teljesen párhuzamosan haladunk a Himalája láncával, Kathmandu után rögtön feltűnnek az első hegyek. Lukla felé menet egyszer már láttam őket, de akkor némileg alacsonyabbról, és közelebbről. Most nagyobb áttekintésem volt, egymás után bontakoztak ki a csúcsok, Amadablam, Tamszerku, és a vonulat közepén kiemelkedve, mint egy méltóságteljes királynő a trónszéken: az Everest!
Nem is egyszerűen izgatott voltam, hanem úgy megilletődtem, mint egy kisgyerek, aki Meseországba tévedt. Nem akarok fellengzős lenni, vagy nagy szavakat használni, sőt nem is tudnék, mert ezt a látványt úgysem lehet leírni. Persze fényképeztem ész nélkül, de az is igaz, hogy kis amatőr géppel nem lehet visszaadni azt, amit az ember szabad szemmel lát. Van egy fogadásom, hogy profi géppel sem….
A repülőn egyébként jól lehetett látni a másik oldal ablakain át is, egy sorban csak két ülés volt, köztük a folyosóval. A gépen nem csak turisták voltak, de nepáliak, bhutániak is. Még „ellátmányt” is kaptunk, egy csokis muffint és egy pohár kólát, az egy szem stewardessnek persze nem volt könnyű fel-alá libegnie az ülések között egy ilyen apró gépen. Az is igaz, hogy gyorsan bedobtam mindkettőt, mert sokkal inkább lekötött az ablakon át elém táruló látvány. Szinte végig a Himalája látszik, bár a nepáli-indiai határnál még merészen tör az ég felé a Kancsendzönga hatalmas csúcsa, azután az indiai Darjeeling és Szikkim vidékén némileg alacsonyabb hegyek vannak, később pedig jön Bhután a maga hétezreseivel. Mire idáig értünk, már jött is a stewardess a bhutáni belépési és vámnyilatkozati űrlapokkal, amiket leszállás előtt kellett kitölteni. Igyekeztem is, hogy minél tovább bámulhassak ki az ablakon, de az űrlapokkal hamar lehetett végezni. A vámnyilatkozat is annyi, hogy az értékesebb tárgyakat be kell írni, hogy újra kivihessem majd az országból, nálam a laptop és a fényképezőgép volt csak értékesebb.
Mire az űrlapokkal végeztem, már meg is kezdtük a leszállást…hát az nem volt semmi!!
Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha leszólnám Luklát, mert az is elég drámai helyen van, de az a leszállás csak kicsit jöhet a nyomába Parónak! Bhután eleve teljesen hegyes-völgyes, az egyetlen repülőtere a nemzetközi Paro Airport, ennek épp sikerült kiszorítani egy 1960 méteres vízszintes futópályát az egyik völgyben. Ez eddig szép, de körös-körül magas hegyoldalak övezik a repteret, még a pálya mindkét megközelítési irányából is. Csak úgy lehet ereszkedni, hogy a gép több kört tesz a hegyoldalak között, és közben egyre lejjebb ereszkedik…vagyis többször 180 fokos fordulatok, süllyedés közben, akárha egy dugóhúzóban haladnánk lefelé. Nagyon látványos!! Érzékenyebb idegzetűeknek ijesztő is lehet, mert közben nagyon közel húz el a gép a hegyoldalakhoz, a pilóták nagyon meredeken döntögették, és süllyedni is mélyen lefelé nyomott orral kell, másként nem volna hely hozzá!
A leszállás végső szakaszában még meg kell kerülni oldalról egy hegyoldalt, közben veszettül kanyarogni, az utolsó pár száz méteren pedig ismét mélyen lenyomni a gép orrát, hirtelen egy balkanyar, és már lent is vannak a kerekek! Utána kemény fékezés, és helló, megérkeztél Bhutánba!!
Borzasztóan tetszik az országban, hogy igyekeznek meghagyni a hagyományos építészeti stílust, ami azt jelenti, hogy a modern, frissen felhúzott házak is ugyanabban a stílusban épülnek, így természetesen a reptér terminálja is. Mondjuk tény, hogy hatalmas nagy forgalmat nem kell lebonyolítania, a polgári repülés egyáltalán a 70-es években indult meg Bhutánban, és egészen 3 hónappal ezelőttig, 2010 nyaráig csak a bhutáni nemzeti légitársaság, a Druk Air indíthatott járatokat Paróból. A második fecske épp a Buddha Air volt, nekik 2010. augusztus 23-a óta vannak járataik. Így tehát immár kemény 2 légitársaság közlekedik Bhutánba, összesen vagy 7-8 célállomással (Kathmandu, Delhi, Dhaka, Bangkok, meg néhány indiai város)
A bhutáni beléptetés nem volt nagy vaszizdasz, eleve már csak az jöhet, akinek leszervezett vízuma van, és pontos programja az utazási irodánál. A vízum-visszaigazolást rég megkaptam, ezt csak át kellett adni a bhutáni határőrnek, útlevéllel és belépési űrlappal együtt, és 1 perc múlva már az útlevelemben is volt a bhutáni vízum, és a belépő pecsét. Mire ezzel megvoltam, a csomagok is kint voltak éppen, de hát 18 utasnál, és egyetlen érkező gépnél nincs is nagyon mit pepecselni.
A kijáratnál már várt a Blue Poppy Tours idegenvezetője, egy nagyon szimpatikus, nálam 1-2 évvel fiatalabb fickó, Karma Tshering a neve. Mondjuk elsőre néhány évvel idősebbnek látszott, mert már vannak ősz hajszálai, de hát akkor mit szóljak én, aki elkezdtem kopaszodni a fejem búbján, és még túlsúlyos is vagyok…. :)
Nagyon tetszik nekem, hogy Bhutánban sokan hordják ma is a nemzeti viseletet, a férfiaknál „gho”, a nőknél „kira” névre hallgat ez a csíkos, vagy apró kockás, színes kelme, amit tunikaszerűen magukra tekerve viselnek. Nem felvágás, nem nemzetieskedés, egyszerűen szeretik a saját hagyományaikat. Tény, hogy a tizenévesek már inkább jellemzően itt is farmerban járnak, de a huszonévesek között sokan hordják a nemzeti viseletet. Karma is ebbe volt öltözve, és a sofőr is. Ők ketten kísérnek majd végig Bhutánon, egy SUV-jellegű Toyota terepjárófélével, ami már ott is állt.
Karma Tshering nagyon vidám, nyitott és kedves srác (ha szabad így mondanom, a „srác”-cal nem leszólni akartam), és mélyen hívő buddhista. Én magam ugyan nem vagyok sem vallásos, és a buddhizmusnak is, hogy úgy mondjam, csak bizonyos elemei tetszenek, de Karma nagyon megnyerő volt, én úgy érzem, hogy rögtön meg tudtuk találni a közös hangot. Nem dicsekvésképpen, de ebben azért részben az is benne volt, hogy mindig igyekszem nyitott lenni más emberek, más kultúrák iránt, megismerni őket, tanulni tőlük…és nem utolsósorban azt is tudom, hogy VENDÉG vagyok ebben az országban, nem pedig amerikai gyarmatosító.
Karma nagyon jól beszél angolul, Indiában végzett főiskolát, és informatikus-rendszerszervezőként már az egyik itteni minisztériumban vezetett egy részleget, amikor, mint meséli, úgy érezte, hogy bármennyire is sikeres, nem ez a munka az, ami boldoggá teszi, így inkább beállt idegenvezetőnek, ami sokkal érdekesebb, mert új embereket ismerhet meg és kísérhet végig a hazáján. Lábjegyzet: az „idegenvezető”-re most ne úgy gondoljunk, mint egy agyonhajszolt 40 év körüli férfira vagy nőre, aki lármás, fáradt és érdektelen utasokat terelget ki egy Ikarus-buszból a Hősök terén….hanem sokkal inkább egy kedves, nyitott, komoly tudással rendelkező, türelmes, az országát szerető egyénre, aki meg akarja ismertetni azt a messziről érkezett utassal.
Ebben persze a segítségére van az is, hogy én magam volnék az egyszemélyes „csoport”, így minden részletre oda tud figyelni, tudunk beszélgetni egymással, ő sok mindent el tud magyarázni.
Fél napja ismerem, de máris kedvelem, Bhutánt meg egyenesen megszerettem első látásra.
Nem Nepált akarom „fikázni”, mert Nepál is nagyon érdekes hely, de az igazság az, hogy ott nem éreztem azt, amit Bhutánban, hogy „ez igen, ez nekem való hely”.
Nepál, és főleg Kathmandu után Bhután egészen más: nyugodt, csöndes, kellemes hely, nincs káosz, nem dudál lépten-nyomon mindenki, rendes utak vannak, rendezett házak, elégedett emberek. Bhután nem gazdag ország, igaz hogy már nem is olyan szegény, mint 20-30 évvel ezelőtt, de az emberek mintha nem hajszolnák itt a pénzt, nem rohannának sehová, hanem egyszerűen elégedettek és boldogok volnának azzal, hogy ilyen szép helyen élhetnek.
Tényleg nem akarok még sommás ítéleteket mondani, mert ezek az első benyomások, de Ázsiából eddig csak Laosszal ért fel Bhután, sőt…sőt…egy picit még talán Laosznál is jobb helynek tűnik nekem, mert itt nincs annyi turista. Sőt, alig van turista, mert csak szervezett úton lehet jönni, és annak is igencsak megkérik az árát. Olvastam róla, de Karma is mondja, hogy így akarják távoltartani a tömegturizmust, ami elsöpörné az ország hagyományos értékeit. Karma úgy mondta el ezt, hogy nekik nincsenek nagy ásványkincseik, az ország jórésze mezőgazdaságból él, az egyetlen komoly kincsük a régi kultúra, a buddhista kolostorok, a tárgyi-kulturális emlékek és szépségek…és ha ezt hagyják elmerülni egy áradatban, akkor mi maradna, ami idevonzaná az embereket.
Csak hogy világossá tegyem: az alapelv nem az, hogy bezárják az országot, és kitiltják a turistákat, dehogy! Jöjjenek csak a turisták bátran, de ne hordákban, és ne csak azért, hogy kipipálhassák ezt az országot, vagy hogy piálni és dugni járjanak ide, mint mondjuk Thaiföldre….hanem az jöjjön ide, akit valóban Bhután, és az egyedülálló kultúrája érdekel, őket nagyon is szívesen látják! Erről első kézből tanúskodhatom, eddig mindenütt kedves és nyitott emberekkel találkoztam.
No, gyorsan abba is hagyom ezt a fejtegetést, mert kezd úgy hangozni, mint valami országreklám….pedig ha „rendesen” önző volnék, akkor mindezt igyekeznék inkább eltitkolni a világ előtt, hogy minél kevesebben fedezzék fel ezt a csodás kis országot, és minél tovább maradjon meg ilyen romlatlannak.
Ó, bocs, még egy dolog a nemzeti boldogságról. A jelenlegi uralkodó, a 2008-ban megkoronázott, és most 30 éves Jigme Khesar Namgyal Wangchuk vezette be a GDP, mint fő mérce helyett a GNH-t, a Gross National Happiness-t, vagyis a Bruttó Nemzeti Boldogság-indexet, mint mércét. Nem az anyagiak az elsődlegesek, hanem az emberek jóléte. Nehéz persze a lapok mögé látni, de nekem ez az elképzelés, éppen Bhutánban nem tűnik őszintétlennek. A GNH egyébként nagyjából egy országos felmérés, amiben azt kutatták, kutatják, hogy hány százalék érzi magát elégedettnek. Karma elmondása szerint a 90%-hoz közelít ez a szám! Még egyszer mondom, Európában jobb esetben hüledeznénk ezen, rosszabb esetben kóros hazudozónak neveznénk az illetőt, aki ilyet mond, de úgy érzem, hogy ez itt nagyon is valós dolog. Igen tanulságos, főleg nekünk magyaroknak, akik számszerűen sokkal jobb anyagi helyzetben vagyunk, mégis világbajnokok vagyunk pesszimizmusban. Sőt, engedtessék meg annyi önteltség, hogy ne azt mondjam, hogy vagyunk, mert magamat nem szeretem a pesszimistákhoz sorolni.
Az első nap délutánján még több mindent láttam, több helyen voltunk, ezeknek a leírása is hamarosan következik...most idáig jutottam az írásban, elfáradtam, folyt.köv. holnap. Jó éjt!
