Járom a világot

2010. november 12., péntek

Igazából az egyik dolog, ami nagyon zavar, hogy alig van rendes száraz ruhám. Ami napközben rajtam van, az estére csatakosra izzadt, a pulóverrel együtt, errefelé meg mosni nemigen lehet. Jó, persze lehet, de a szárítással gondok adódnának, főleg estéről másnapra. Ja, merthogy a szobákban nincs fűtés, csak jó meleg takarók. Aludni tényleg lehet, az viszont fontos, hogy legalább ezt ne izzadt, nedves ruhában tegye az ember, meg persze napközben sem árt, ha a ruhája nem csatakos, mikor fúj a szél. Egy-két ingem még van, de a szükség találékonnyá tesz: mivel a takaró alatt jó meleg van, volt már, hogy háton fekve a hasamon szárítgattam az ingemet, néha meglebbentve a takarót, hogy a nedvesség kiszellőzön.

Nem éppen egy profi szárítógép, de úgy-ahogy működik.

Ahhoz képest, hogy tegnap este mennyire ki voltam dögölve, ma reggel egy kicsivel több energiával ébredtem. A phakdingi köztes megálló után ma a Lukláig vezető út várt ránk, és tudtam, hogy itt is nagyon óvatosan szabad csak duhajkodnom, mert némi fel-le menet mellett összességében magasabb szintre megyünk. Nem sokkal, csak 220 méterrel (Phakding 2610, Lukla 2830), de azért nekem már ez is komoly menet.

Most is nagyon-nagyon óvatosan, nagyon lassan mentem az emelkedő részeken, gyakran megállva, pihenve. Az már úgyis látszott, hogy ma nem nagyon fogunk tudni elrepülni Luklából Kathmanduba, mivel már reggel borult volt az ég, felhők gomolyogtak a völgyben.

A luklai reptéren pedig csak tiszta időben mehetnek a le-és felszállások, így ma nem is volt repülőforgalom. Néha lehetett csak látni egy-egy helikoptert, amik Syangbochéba mentek fel, de mást nem.

Szóval az út nem volt könnyű, a végére már eléggé kifogytam a szuszból. Kínomban azt találtam ki, hogy számolom a lépéseimet, ez legalább leköti a figyelmemet valahogy, és legalább nem csak úgy tűnik, hogy „- Messze vagyunk még, Törpapa??”, hanem apró sikerélmény, ha 1000, 2000, vagy 3000 lépés után állok csak meg pihenni.

Így értünk kora délutánra Luklába, ahol a fogadókban most a szokásosnál is többen vannak, nagy részük nyilván azért, mert nem tudott elmenni a mai gépével, és a holnapira vár.

Szerencse, hogy nincs nagyon kiszámolva az időm, így az se tragédia, ha még 1-2 napot itt kell töltenem, (ez egyébként gyakran megesik az utazókkal Luklában), de azért persze szeretnék mielőbb lent lenni Kathmanduban.

Chabee azt mondja, hogy elvileg holnap 11-kor van egy gép, amire van esélyünk feljutni, de először is azt kell megvárni, hogy milyen lesz az idő reggel. Ha felhős, akkor kevés az esélyünk, de ha szikrázó napsütés fogad –mint mikor ideérkeztünk- akkor lehet belőle valami.

Hát akkor mára ennyi, búcsú a luklai kávézóból (ja, igen!! Starbucks-cégér van kint, bár nem tudom, mennyire viccből), ahol van wifi.

2010. november 11., csütörtök

Végleg úgy döntöttem, hogy ideje lefelé indulni Namchéből, mert ugyan nem voltam még rosszul, de már éreztem a magasság hatásait. Hiába, aki Budapesten, a tengerszint felett 100 méteren él, annak a 3440 méter kissé szokatlan. Este egy kicsit köhögtem, és ezen a szinten már a legkisebb erőfeszítés, felfelé való kaptatás is lihegéssel jár. Szóval úgy voltam vele, hogy a legfőbb célt elértem, láttam az Everestet, most már ideje józannak lenni, és

leereszkedni, majd visszamenni Kathmanduba. Kedden este, amikor sikerült felküszködnöm magam Namchéba, nagyon rózsásan láttam a továbbiakat, de  szerdán rá kellett jönnöm, hogy a legelső, a legapróbb figyelmeztető jeleket sem szabad félvállról venni. Anélkül nyugodtan lehet élni világunkat, hogy jártunk volna a Tengboche-kolostorban, vagy a Kala Pattar-on, de rossz tüdővel bajosan.

Úgyhogy reggel elindultunk lefelé Phakdingba. No, rá kellett jönnöm, hogy azért egy meredek hegyoldalon leereszkedni sem olyan könnyű. Itt nem kifullad az ember, hanem az izmait dolgoztatja agyon.

Említésre méltó esemény nem volt sok a leereszkedés során, talán csak annyi, hogy még az ösvénynek viszonylag az elején, Namchéhoz közel láttam egy lópokróccal letakart, a gyalogúton heverő döglött igásállatot. Ja igen, az igásállatok. Vannak ugye a jakok, aztán tartanak errefelé teheneket is (a serpák megeszik, náluk nem szent állat, mint a hinduknál), és a legtöbb teherhordó állat a „dzsopkjó”, ha jól értettem Chabee-t, ez körülbelül a szarvasmarha és a jak keveréke.

Mire leértünk a nagyon meredek részen a nagyon magasan fekvő hídhoz, már rendesen kifáradtam, nem gondoltam volna, hogy az ereszkedés is ilyen kemény lesz. Persze az is nehézzé teszi, hogy borzasztóan köves az út, az embernek állandóan a lába elé kell néznie, hová lép, és csak néha, vagy ha megáll, tekinthet körbe a tájon.

11 óra után nem sokkal értünk be Jorsale-ba, és szintén ott ebédeltünk, ahol felfelé menet. Ez már megváltás volt számomra (mármint hogy nagyobbat pihenhetek), pedig az útból még rendesen volt hátra. Délután egyre jobban kimerültem, és minden apró emelkedőnél lihegtem. Ahogy korábban is írtam, tényleg az a megoldás, hogy nagyon-nagyon lassan kell menni, csigatempóban, akkor nem liheg annyira az ember. Így is oda lehet érni. Persze aki edzettebb, meg gyakorló túrázó, annál más, de a tengerszint feletti magasság így is kemény. Enyhe szorongás után egyébként is némi örömmel fedeztem fel, hogy az útvonalat járók nem kizárólag profi túrázók, hanem mondjuk csak 90-95%-uk az. Hozzám hasonló néhány csendes őrült is akadt még, akik láthatóan egy hirtelen ötlettől vezérelve jöttek el a Himalájába.

Chabee nagyon rendes, viszi a kisebb táskámat, amiben az apróságok vannak. Tudom, hogy nagyuras tempónak tűnhet, hogy én megyek elöl, Chabee meg jön utánam a cuccom kisebbik részével, és a teherhordó a nagy táskámmal. Itt azonban nem lehetett filozofálgatni, tényleg örültem annak, ha magamat el bírom vonszolni Phakdingig.

Kicsit később, mint számítottam, de odaértünk, egy, a körülményekhez képest kellemes meleg ágyat kaptam az egyik fogadóban. A nagy erőfeszítés után sok étvágyam nem volt a vacsoránál, de ettem, mert tudtam, pótolni kell az energiát.

2010. november 10. szerda

A Yak Hotel, ahogy tegnap is írtam, nagyon kellemes kis hely, még a kathmandui szállásnál is jobban tetszik. Az ágy is kényelmesebb. Még olyan extrák is vannak, mint hogy a szobák közti folyosón mozgásérzékelős villanykapcsoló van, ami áramtakarékossági szempontból sem utolsó. Ahogy elnéztem, egy család működteti, a recepciós-mindenes-főnök egy 38-40 év körüli barátságos fickó,  és láthatóan a felesége egy szintén hasonló korú, kissé gömbölyded, mindig mosolygós és kedves hölgy. Úgy tűnik, hogy a nagymama is a család tagja, őt is látni itt-ott, a különböző korú kisegítő srácokkal együtt (talán unokaöccsök?)

A mai napot, mármint a túra harmadik napját a Lonely Planet is a Namche Bazar-beli akklimatizációra ajánlja, mielőtt az ember tovább menne, így nem sok „dolgom” volt mára, jórészt csak a faluban és környékén sétálgattam, délután meg pihentem, olvastam.

Délelőtt azért belefért még egy egészen kis kirándulás, azért is, mert a pihenőnapon is mindig jobb 1-200 métert feljebb menni, majd visszatérni az előző magasságra, ott aludni. Most nem kapaszkodtunk olyan sokat, Namche Bazar felett talán 80-100 méterre van egy dombtető, ahol a Sagarmatha Nemzeti Park  központja van, továbbá egy serpa-múzeum, de ami a legfontosabb, INNEN MÁR LÁTNI AZ EVERESTET!!

Nekem nagyon nagy élmény volt, percekig álltam csak ott,  nem tudtam betelni vele. Persze még így is 10-20 kilométeres távolságban van, de valami egészen fenséges. Nem is csak az Everest látszik, hanem a környék több, merészen a magasba törő Himalája-csúcsa is: a Tamszerku, az Amadablam, a Lhoce és a Nupce is. Chabee kísért fel ide, illetve mutatta az utat, ez rövidke félórás kapaszkodó Namchéből. A fenti bámészkodással, a múzeummal, meg a visszaúttal együtt úgy 2-2.5 óra alatt jártuk meg.

Bármennyire is ki tudtam pihenni magam tegnap, és bármennyire is nincs légszomjam „alapállapotban”, vagyis ha nem kell mászni és egyéb fizikai erőkifejtést végezni – szóval ennek ellenére is tapasztaltam, hogy ennél a rövid kapaszkodónál is (kb. mintha felmenne az ember a Gellérthegyre), elég rövid szakaszonként kell megállnom, hogy kifújjam magam.

Visszafelé jövet, illetve a délután során lassan ezért alakult ki bennem a szándék, hogy megelégszem az eddig elértekkel, és okosabb, ha holnap visszamegyek Phakdingba, onnan meg majd Luklába és Kathmanduba.

Eléggé érzem a tegnapi megerőltető mászás hatását, persze nem izomlázban, de azért egy hegyekhez nem szokott embernek ez tényleg szokatlan.

A túránál az első komoly célom az volt, hogy feljussak Namchéig – ez sikerült. Nepálban a legesleghőbb vágyam az  volt, hogy saját szememmel lássam az Everestet – ez teljesült.

Azt hiszem, ideje józannak lennem, és nem követelnem többet a saját szervezetemtől sem, mint ami reális. A 3440 m-es magasság még nem kellemetlen szerencsére, de innen feljebb már nagyon nagy erőkifejtésre volna szükség. Nem mondhatom azt sem, hogy kudarcot vallottam, mert a kezdetekkor, az út tervezésének elején is csak Namchéig terveztem jönni, és csak később kezdtem el latolgatni, hogy hátha, esetleg tovább is lehet majd menni….

A másik ok, hogy túl mohónak sem szabad lenni, és mindent csak szépen, fokozatosan. Tegnap-tegnapelőtt kissé szégyelltem is magam, hogy az ösvényt járó elég nagyszámú nemzetközi társasághoz képest kevesebbet tudok teljesíteni és lassabban, de aztán rájöttem, hogy nem szabad hozzájuk mérnem magam, hiszen ők edzettek és gyakorlottak, én meg csak nagyon kocatúrázó vagyok – ráadásul ez nem is olyan túra, mint mondjuk egy Börzsöny-járás, hanem egészen mások a körülmények is.

Azért persze ezt a napot sem töltöttem tétlenül, az előbb leírtak mellett délután még elmászkáltam Namche másik, északnyugati vége felé. A falu nagyon szép helyen, egy ívelt völgyhajlatban fekszik, a házak meredeken kapaszkodnak a hegyoldalra, és a völgy íve miatt egymással szemben is állnak.

Szóval az északnyugati oldalon (átellenben azzal, ahonnét tegnap jöttünk) nagyon keskeny gyalogösvények kanyarognak a hegy oldalában.

Félelmetes és csodálatos hely, mert innen egészen meredeken szakad le a hegyoldal a Bhote-koszi folyóig, ami jó 4-500 méterrel van alattunk. A szurdokszerű mély völgy túloldalán egy másik magas hegylánc, a Khonde csúcsával.

Ha már ilyen tengerszint feletti magasságban van az ember, nagyon érdekes dolgokat tud megfigyelni, például azt, hogy a felhők nem csak felette, de vele egy szintben, és alatta is gomolyognak. Délelőtt nagyon szép kristálytiszta időnk volt, szerencsém volt, hogy láthattam az Everestet, de délutánra elkezdtek jönni a felhők. Fenséges látvány, ahogy a szurdokokban haladnak, részben alattam….. :)

A másik érdekes dolog a növényzet megfigyelése volt, mivel olyan kilátópontot kerestem, ahonnét nagy darab részt be lehet látni. Leláttam egészen a Bhote-koszi szintjéig, felfelé pedig a Namche felett kb 300 méterrel levő Syangboche-fennsíkig. A délkeleti meredek hegyoldalon, ahol tegnap felfelé kapaszkodtunk, világosan látszott, hogy lent a Bhote-koszinál még igazi nagy fenyvesek vannak, de ezek itt fent, Namche szintjén már törpefenyők, még feljebb pedig csak nagyobb cserjék. Mindezt egy szempillantással befogni, ez sem volt utolsó élmény. Földrajztudósok és botanikusok most hozzátehetnék, hogy ezek a szubalpin és alpin vegetációs övek, de annyira azért nem értek egyik tudományhoz sem, hogy ilyen szavakkal dobálózzak…. :)

2010. november 9. kedd

Reggel 6:30.

Hááát, mit mondjak, pocsékul aludtam, viszont keveset. A hálózsák nagyon jó volt abból a szemponbtól, hogy rendes meleg, és frankón jó a mérete is, viszont nagyon nem szoktam a hálózsákos alváshoz, vagyis ahhoz, hogy ebben nem lehet forgolódni, helyzetet változtatni, mert rögtön rátekeredik az emberre. Az ágy gyalázatosan kényelmetlen, nem is nagyon nevezném „ágy”-nak. Deszkákból összerakott priccs, amivel önmagában megint nem volna baj, ha nem ilyen papírvékony matrac lenne rajta.

Tudom, most úgy hangzik az egész, mintha csak nyavalyognék és elégedetlenkednék, pedig nem. A kathmandui guesthouse-ban sem volt éppen pihe-puha az ágy, azon mégis ki tudtam aludni magam. Most enyhe kételyek gyötörnek a továbbiakat illetően. Ahogy tegnap is írtam, eddig sem „izomban” fáradtam el, nincs izomlázam – noha jöttünk bőven felfelé is tegnap. Ha viszont nem tudom kipihenni magam, akkor mit várhatok a továbbiakat illetően? Ez még csak az első éjszaka volt idefent, de már fáradtan ébredtem. Enyhe fejfájás, igazából semmiség. Lehet, hogy mégis a magasság jelei? Pedig ez szinte még semmi a továbbiakhoz képest, alig 2600 méteren vagyunk.

Gyorsan belenéztem a Lonely Planetbe, ami kimerítően ír a hegyibetegség első, enyhe, majd a komoly, súlyos tüneteiről is.

Tehát az enyhe jelek: légszomj (nincs), étvágytalanság (nincs, sőt épphogy volt és van is étvágyam), fejfájás (egész enyhe, szinte alig észlelhető), szédülés (nincs), émelygés (nincs), és… problémák az alvással (hát ez viszont van).

Komolynak semmi komoly, de tudom, hogy itt az apróságokra is oda kell figyelni. Mégis, kétségek gyötörnek, hogy ha visszafordulnék, az megfutamodás lenne? Tudom hogy szégyen a futás, de hasznos.

Azt hiszem, a mai menetnek mindenképp nekivágok, Namche Bazar-ig már csak azért is szeretnék eljutni, mert a falu feletti egyik magaslatról már látni lehet az Everestet, és ez volt a legfőbb célom, amiért idejöttem. Ha a mai menet túl nehéz lesz, és megint nem tudom kipihenni magam, akkor komolyan el kell gondolkodni azon, hogy visszamenjek Kathmanduba. Ha okés lesz a következő éjszaka és a holnap, akkor szeretnék eljutni Tengbocséig, a kolostorba, amiről Hillary is annyit írt. De ha nem, akkor nem.

Már olyanokon jár az agyam, hogy mit kezdjek majd az így esetleg felszabaduló 7-10 nappal, mert Kathmandura annyi kissé sok lenne. A bhutáni út nov. 25-ére van foglalva Kathmanduból. Opciók: vagy elmenni Nepál valamelyik másik vidékére, vagy esetleg beiktatni 5-6 napra Bangladest, amit későbbre, India utánra terveztem.

Az ideális persze az lenne, ha sikerülne végigcsinálni ezt a túrát, vagyis felmenni egészen Gorak Shep-ig, esetleg a Kala Pattar-ra (5500 m), ahonnét pazar kilátás van az Everestre….. de tényleg nem tudom. A mai nap és a következő éjszaka sok mindent el fog dönteni.

Ebben az egészben, mármint hogy nem vagyok egészen a legjobb hangulatban, szóval ebben az a hülyeség, hogy Nepál egyébként nem rossz hely. Az a vidék, ahol most járok, egyenesen fenségesen szép. Mégis, valahogy nem fogott még meg annyira az ország, mint például Délkelet-Ázsiában Laosz, vagy Thaiföld. Ott kezdettől fogva jól éreztem magam, noha persze ott se volt minden fenékig tejfel. Mégis, jobb emlékekeim vannak. Persze hát abban is eleve sok igazság lehet, hogy „kinek a pap, kinek a papné”. Ázsiát nagyon kedvelem, ezért is jöttem ide. Lehet, hogy Nepál mégsem nekem való, vagyis ahogy az egyik kedvenc angol szólásom mondja, „not my cup of tea”? A mai nap talán erre is választ ad majd, mert nem akarok eleve kijelenteni semmit, és eleve eldönteni semmit, az is lehet, hogy csak hozzá kell szoknom, és bele kell rázódnom.

…..

SIKERÜÜÜLT!!!!!

Mármint feljutni Namche Bazarba, és meg kell valljam, ma reggel ennek elég kevés esélyt adtam. Phakding 2610 méteren van, Namche meg 3440-en, szóval testvérek között is 800 méter. Ez a gyakorlatban persze egy-két százassal vastagon több, mert a Dudh-koszi mentén sok helyütt kanyarog fel-le az ösvény 30-50-80 métereket, tehát ezeket a szintkülönbségeket kétszer kell legyőzni.

7:30-kor volt reggeli, mellesleg egészen finom sajtos omlett, kávéval. A kávé ugyan gyenge volt, de mint már írtam, itt fent bámulatosan meg tudnak változni az ember igényei, és én is nagyon örültem ennek a kávénak. Annyira, hogy utána már egy csöppet optimistábban láttam a mai utat, de azért még nem voltam meggyőződve arról, hogy sikerülni is fog a dolog.

8 óra körül felkerekedtünk, és az első szakasz nem is volt olyan vészesen megterhelő. A Dudh-koszi folyó mentén haladtunk, fel-le kanyarogva, és többször is át kellett kelni a folyó felett a kábelfüggesztésű gyaloghidakon. Az ösvényt és a hidakat itt is sok teherhordó ember és állat használja, ilyenkor természetesen félreálltunk és utat engedtünk – mert bizony sem az ösvény, sem a híd nem túl széles. Egy viszonylag rövid, de a magasság miatt megterhelő kapaszkodó vezetett Monjó-ba (2800 m) , ahol 10:15-kor hosszabb szünetet tartottunk, ittam, pihentem. A falun túl volt a Sagarmatha Nemzeti Park bejárata, ahol ismét regisztráltatni kellett a TIMS-kártyát (túrázók nyilvántartási kártyája, ez egy fényképes igazolvány), és Chabee a trekking permit-et (túraengedély) is bemutatta. Ezek az ellenőrzőpontok nem is olyan nagy hülyeségek, itt felírják, hogy ki mikor hová ment be, kísérővel vagy anélkül. Így azért ha baj is lenne, tudnak rólunk.

Az ellenőrzőbódé után csalódásomra meredek ereszkedő következett egészen a Dudh-koszi partjáig – azért nem örültem, mert tudtam, hogy azt a 40-50 métert meredeken megint meg kell majd mászni felfelé.

A folyóvölgyben itt is több függőhíd van – van, amelyik alacsonyan, de van amelyik nagyon magasan halad a Dudh-koszi felett ­– ez egyébként egy nagyon sebesen rohanó sziklás hegyi folyó, nem tudom, vannak –e olyan merész emberek, akik ezen mernének raftingolni!

Mire a folyóvölgyben a közel levő Jorsale-be értünk, kb, 11 óra volt, így Chabee javasolta, hogy itt ebédeljünk meg, annál is inkább, mert Namche Bazar-ig már nincs több település.

Egy „River View” nevű „restaurant”-ban ültünk le, bár ahogy már írtam, itt minden vendéglátóhely étterem és vendégfoga is egyben. A nevéből valóban kitalálható, hogy volt kilátás a Dudh-koszi-ra, ha az ember eléggé nyújtogatta a nyakát, mert noha a terasz nagyon kellemes napos helyen volt, az épület és az alatta folyó Dudh-koszi között elég sűrű vegetáció volt.

Ja igen, a növényzet. Ebben a magasságban még bőségesen tenyészik, bár elsősorban fenyőerdők. Ez engek azért is  kapott meg, mert az európai hegyekre emlékeztet.

Mivel a vidék persze nagyon hegyes-völgyes, meredek domb- és hegyoldalakkal, a serpák minden talpalatnyi helyet teraszosítanak, hogy meg tudják termelni az élelmiszernövényeket. Ilyenkor ősz végén, tél elején persze érthető okokból nem nagyon látni termést, nyáron viszont, amikor van, nem nagyon érdemes erre jönni, mert a monszunesők sártengerré változtatják a környéket. Bele sem merek gondolni, hogy ha most is nagyon oda kell figyelni a hatalmas kövekkel tarkított és igen meredek ösvényeken, milyen életveszély lehet a teherhordók munkája nyáron….

…

Szóval Jorsale-ban megebédeltünk, aztán rövid megbeszélést tartottunk Chabee-val. Azon tanakodtunk, hogy nekivágjunk –e Namche Bazar-nak. A túra második napjára a standard táv a Pakding-Namche, csak éppen Jorsale után jön a neheze, a tüdő-kiköpős szakasz, és ez megtréfálhatja az embert, annál is inkább, mert itt már gazdagon 3000 méter fölé megy a gyalogút. Abban maradtunk, vagyis azt kértem,  hogy vágjunk neki, és ha nagyon nem bírnám, akkor jöjjünk vissza Jorsale-ba aludni, aztán majd holnap..

Jorsale szélén van még egy katonai ellenőrzőpont, azaz düledező deszkabódé, ahol egy nepáli katona ismét megvizsgálja a TIMS-kártyát, és a trekking permit-et, ismét beírja egy vonalas füzetbe az én, illetve a kísérőm adatait, aztán hajrá!

Egy darabig a folyóvölgyben kaptattunk felfelé, aztán nagyon magasra kellett felmászni a következő függőhídig, ami jó 100 méter magasban ível át a folyó felett. Ez egy nagyon érdekes rész volt, mivel itt találkozik két folyó, és két völgy: a Bhote-koszi és a Dudh-koszi. Felcaplattunk a hídhoz, aminek a másik oldalán egy kis ereszkedés következett, majd pedig jött a tüdő-kiköpős szakasz. De nagyon dulván! (aki nem tudja, mit jelent a „Lökjétek le a padlóla, de nagyon dulván”, az gyorsan pótolja a Brian élete c. film megnézését…. :)

A híd után kb 2900 méteren voltunk, innen jött egy majdnem 600 méteres kapaszkodó Namche Bazar-ig. Az utolsó fél-háromnegyed órát kivéve nagyon kemény, meredek útszakasz volt, „szerpentinekkel”, mármint a gyalogösvény is csak ide-oda fordulva tudott feljutni a meredek hegyoldalon. Az igaz, hogy az elindulásom előtti 1-2 hónapban, éppen a nepáli hegyekre számítva, elkezdtem fel-le mászkálni a Gellérthegyre a meredek oldalon (a Szabadság híd budai hídfőjétől a Citadelláig), de azért túl sok illúzióm nem volt.

Általánossában egyébként megint főleg a magasság és a ritka (egyre ritkuló) levegő volt a gond, tehát a lábam, bokám, térdem frankón bírta a dolgot, csak hát az a fránya tüdő… !

Egyszer ugyan jártam már 3500 méter körüli magasságon, de az Svájcban volt, ahol egészen a Jungfraujoch-ig felvitt a vasút, szóval nem lehet egy napon említeni a kettőt.

Anélkül, hogy túlzottan részletezném, volt egy-két elkeserítő rész. Amikor úgy tűnt, hogy már jön a dombhajlat, és a gerinc, akkor mindig egy újabb szerpentines szakasz jött. Idővel rájöttem, hogy az egyetlen használható megoldás, ha nagyon, az addiginál is lassabban megyek, és ahol csak lehet, megállok lihegni. Annyival viszont hajtottam előre magam, hogy mindig kinéztem egy pontot, hogy na, ott már lehet szusszanni egyet, aztán ha bírtam még, akkor győzködtem magam, hogy még egy kicsit, még egy kicsit, még csak addig a fáig, csak amaddig a nagy kőig.

A vízivós megállók ráadásul egészen luxusgyönyörnek számítottak, mert a vízzel persze takarékoskodni kellett, a korábban már írt okok miatt. Ugyanakkor, mivel az ember egy ilyen erőkifejtéskor ronggyá izzadja magát, pótolni is kell a vizet. Erre azt a módszert találtam ki (nyilván a spanyolviaszt találtam fel vele), hogy némi önmegtartóztatással apró kortyokban igyekszem inni, mert úgy tovább tart, és közben le is nyugszik az ember, kifújja magát, nem akar egy slukkra kiinni egy litert.

Szóval egyre gyakoribb lihegős megállások voltak, de enyhén biztató jelnek véltem, hogy amint kifújom magam, 1-2 perc alatt helyreáll a normális légzés és szívverés, vagyis ha óvatosan is, de folytathatom. A hegyibetegség jele már a permanens légszomj, és egyebek lettek volna, de itt szerencsére nem tartottunk.

Ez az utolsó szakasz jó 1-2 órás volt, Jorsalé-ből majdnem pont 12-kor indultunk tovább, és délután 4 óra körül érkeztünk meg Namché-ba. Mondanom sem kell, aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy sportember, hát ez kidöglesztett, viszont cserébe büszke lehettem magamra, hogy megcsináltam.

Namche Bazar volt az első komoly célom, ez tehát sikerült. Innen még szeretnék eljutni Tengbocséba a kolostorba, de ezt már tényleg csak akkor, ha bírom, mert az egy újabb ereszkedős-emelkedős túra Namchéből, és Tengboche már majdnem 3900 méteren van.

A túra elvileg az Everest-alaptábor környékéig, a Kala Pittar 5500 méteres csúcsáig tart, de én már Namchét is eredménynek könyvelem el, Tengboche egy nagy ráadás volna, és minden, amit onnantól esetleg-talán sikerülne elérni, az nagy-nagy bónusz.

…

És IGEEEEEEEEEEEEEEEEEN!! Van meleg zuhany!!! Igaz, hogy „hot”-nak van hirdetve, és ehhez képest csak jó erős langyos volt, de mintha már említettem volna, hogy az ember mi mindennel meg tud elégedni, sőt boldog tud lenni….főleg egy nagyon megterhelő nap után, amikor egyre ritkább levegőben jó ezer métert kapaszkodik felfelé, és közben kiköpi a tüdejét, meg rongyosra izzadja az ingével együtt a pulóverét is…..

Namche Bazar, Yak Hotel, a phakdingi, de még a kathmandui szállásnál is barátságosabb hely, nagyon nemzetközi csapat verődött itt össze. Olyan luxusok vannak, mint a fűtött közös terem, ami egyben ebédlő is, meg a már említett meleg zuhany. Ja, merthogy alapból a szobákat nemigen fűtik, ezért is kell meleg takaró, vagy hálózsák.

Most, mikor ezt írom, 18 óra 5 perc van, Magyarországon 13 óra 20 perc. Mintha már említettem volna az egész világon egyedi, háromnegyed órás eltolódású külön nepáli időzónát. 18:30-ra van megrendelve a vacsora, úgyhogy hamarosan egy tányér gombás-paradicsomszószos spagettivel folytatódnak a luxusélvezetek.

Oké, mielőtt bárki elkezdené mondogatni, hogy hát ott van a hülyéje Nepálban, akkor miért nem nepáli kaját eszik, elárulom, hogy az elmúlt 1 hétben kipróbáltam a nepáli kajákat, és nagyon finomak, de egy ilyen megterhelő nap után egy kis energiapótlásra vágyik az ember.

….

A vacsora jó volt, persze most megint jöhetnék azzal, hogy Európában ilyet egy jobb kifőzdében adnak, de itt nagyon-nagyon megbecsül az ember minden apró kellemes dolgot, főleg egy ilyen megerőltető nap után…no meg azért is, mert nagyon is tudom, hogy a spagetti bármelyik európai városban alapdolog, sőt már „nem is nagy szám”, de itt, ahová a serpa teherhordók hoznak fel mindent a hátukon, sokkal nagyobb a becsülete az  ilyesminek. (elvileg helikopterrel is lehet még szállíttatni ide árut, de azt valószínűleg csak a Namche felett kb 300 méterrel fekvő Everest View Hotel találja rentábilisnak.

Namche Bazar az eddigi serpa falvakhoz képest valóságos világváros, ha jól sejtem kb 1-2 ezer lakossal, de vannak itt még túrafelszerelés-boltok, komoly szálláshelyek, sőt pénzváltó és ATM is. Azon már nem is csodálkoztam, hogy egy cégértábla egy német pékséget és cukrászatot hirdetett, „Hermann Helmers Bakery Bäckerei und Konditorei” címen (szó szerint idéztem).

Szolgálati közlemény: ehhez a bejegyzéshez is vannak képek, de az előző napiakat még sikerült feltölteni, most kissé akadozik a netkapcsolat. Később, ha tudom, pótolom őket)

2010. november 8. hétfő

Reggel az órára keltem (volna) 7:30-kor, ha nem ébredek fel negyedórával korábban. 9-re volt megbeszélve a találkozó Suman-nal, a túraszervezővel, és a guide-dal. Időt akartam hagyni, hogy normálisan össze tudjak csomagolni, és még reggelizni is. Ez sikerült is, és 9 körül meg is jött Suman a vezetővel, aki maga is serpa, és a neve, ha jól értettem, Chabee. Szóval, hogy ne bonyolítsuk, Csabi.

Csabival és a taxissal először nem rögtön a reptérre mentünk, hanem bekanyarogtunk a Thamel sikátoraiba. (gyalogosként már láttam ott, hogy milyen helyeken férnek el a Suzuki-Marutik, de most „belülről” is megfigyelhettem. Erre a kitérőre azért volt szükség, mert a túra árában benne volt az is, hogy kapok egy hálózsákot, amit utána majd visszaadok. Ezért ugrottunk be az egyik helyre. Mikor ez is megvolt a döcögő-köhögő Marutival átdöcögtönk Kathmandu kátyús útjain, és lassacskán kiértünk a reptérre. Igaz, voltak bizonyos kételyeim, mert ekkor már 9 óra 45 volt, és a Tara Air gépének az indulása 10:30-ra  volt kitűzve, de nem idegeskedtem, gondoltam, hogy ők csak tudják.

Ezúttal nem a nagy nemzetközi, hanem a kis belföldi terminálra mentünk, onnan indult a gép. A csarnok kaotikus, de valahogy működik. Kissé esetlegesen fellógatnak egy-egy táblát némelyik pultra, de nem mindig az úticéllal. Csabinak szerencsére sikerült kiszúrnia a Tara Air pultját, és hamarosan már ott is tolongott a többiek között, engem előzékenyen kihagyva a lökdösődésből.

A bejáratnál is van persze biztonsági átvilágítógép, amibe bele kell pakolni a táskákat. Mire átmentem a kapun, a másik oldalon egy hordár már fel is kapta a nagy táskámat, pedig Csabi próbált protestálni nála. Na, gondoltam, kezdődik a lehúzás. A hordár kábé 20 métert vitte is a táskát a pultig, majd közölte hogy szeretne „tip”-et, azaz borravalót. Adtam neki végül 25 rúpiát (25 eurócent), amivel nem volt túl boldog, de közöltem vele félig angolul, félig mutogatva, hogy ne hülyítsük egymást. Enyhén csalódottan, de távozott.

Lassan sikerült becsekkolni is, bár ez inkább egy 50-es évekbeli hentesbolt előtti lökdösődésnek tűnt. A mérlegek is olyan nagy „platós” jószágok, amiken körbeforgó mutató van. Ha nem csalnak gyerekkori emlékeim, a 80-as években „Metripond” volt nálunk az ilyen cuccok márkája.

Újabb biztonsági ellenőrzés, majd bent vagyunk a váróban. Nem tranzit, mert belföldi váró. Itt is kisebb káosz, táblák persze sehol, csak egy kijelző mutatja az aznapi gépeket, de hogy melyik honnan indul, azt már nem. Kissé bonyolította a dolgot, hogy pl. csak a Tara Air-nek ezen a délelőttön is vagy 4-5 járata volt Luklába. Ennek a magyarázata az, hogy fent a Dudh-koszi völgyében délutánra mindig befelhősödik az idő, és Luklában csak látás után szabad leszállni. Néhány éve leszálláskor a futópálya előtt csapódott a hegyoldalnak talán a Yeti Airlines egyik gépe. A mi gépünk végül laza 1 órás késéssel indult el, de annál érdekesebb volt a repülés. Egyik régi nagy vágyam volt, hogy eljussak Luklába, imádom a különleges, sőt extrém reptereket. Hát extrémnek ez elég extrém volt! Utólag férfiasan bevallhatom, egy kissé itt még én is féltem, pedig nagyon-nagyon szeretek repülni. Lukla viszont nem egy egyszerű eset. Nagyon magas, meredek hegyoldalak között van, és a megközelítése sem egyszerű. A kanyarok előtt néhány száz méterrel mentünk csak el a hegytetők, hegyoldalak felett és mellett. Kissé félelmetes volt, de lélegzet-elállítóan izgalmas!

Luklába egyébként csak kis, turbólégcsavaros gépek járnak, mert a reptér is nagyon egyedi jószág. Az egyik hegyoldalban sikerült egy olyan területet találni, amit csak kicsit lejtős (12 fokos), és van rajta 500 méternyi hely. Igen, a futópálya hegynek felfele meredek, így száll le a gép, és van 500 métere, hogy megálljon. A futópálya tetején van egy kis teraszos rész, ott 4 gépnek van állóhely. Mikor a pilóta leszállt, jó nagyot kell fékeznie, aztán viszont még gázt is adnia, hogy ne csússzon vissza. Mivel a reptér kicsi, és sok járat jár ide, nagyon rövid a fordulóidejük. Mi is megálltunk, kikászálódtunk, és mire az épületben voltunk, a kapitány már indította is újra a motorokat, 5 perc múlva pedig fel is szállt visszafelé Kathmanduba.

A csomagokat megkaptuk, Csabi (Chabee) gyorsan megalkudott egy hordárral, és már neki is vágtunk. Az ösvény szerencsére épp a futópálya vége felett visz el, így tudtam pár képet lőni egy éppen induló gépről. Ezután felkerekedtünk, és csak a túraterületre való belépésre jogosító igazolványt (TIMS Card) kellett felmutatni egy bódénál, ahol felírták az adataimat is.

Bent Luklában még rengeteg minden kapható, vettem is egy összetolható túrabotot, amiről az első pár száz méter után kiderült, hogy igen okos döntés volt. Luklától az út ugyanis először pár száz métert ereszkedik, és aztán kezd felfelé tartani. Egy kb 2-3 méter „széles” ösvényről van szó, ez a gyalogút visz fel a völgy felső részébe. Mint mondtam, először ereszkedtünk kb 300 métert, Lukla 2860-on van. Ez az útszakasz egyrészt könnyű volt, mert lefelé mentünk, másrészt nehéz, mert az út nagyon egyenetlen, tele van kövekkel, az embernek nagyon a lába elé kell néznie. Mindkét irányban megy rajta a gyalogosforgalom, sok puttonyos serpa teherhordó, illetve a jak és a tehén keresztezéséből született teherhordó igásállat. Párszor mi is belefutottunk egy ilyen „dugóba”, ilyenkor türelmesnek kell lenni, és várni.

Az út során egyébként kellemes volt az idő, végig sütött a nap, de itt fent a hegyek között már persze nem perzsel igazán – mondjuk Kathmanduban sem volt hőség. Ahogy az előbb írtam, a lefelé haladással is vigyázni kell, nehogy az ember bokája bánja, de azért itt még tudtam, hogy ez az egész túra hiperkönnyű része. A java majd csak akkor kezdődik, ha tényleg elkezdünk felfelé menni. Ez nemsokár be is következett, de előtte még megálltunk egy pici falucskában, Thadokoshi-ban ebédelni. Ezen az úton egyébként szinte félkilométerenként van egy kisebb-nagyobb település vagy tanyacsoport, tehát a fáradt utas bárhol leülhet egy teára, vagy akár meg is szállhat – bár itt már nem fővárosi színvonalú szállodákról beszélünk.

Az ebéd, meg egy ital (egész pontosan a napi 3 főétkezés egy teával vagy kávéval) benne van a túra árában, így itt nem kellett már fizetnem. Érezhető az árakban persze, hogy ide nem is olyan könnyű eljuttatni bármilyen árut. Az ételek még csak kicsit drágábbak, mint Kathmanduban, sőt átlagosan talán csak alig… az italok viszont nagyon. Közút ugyanis már Lukláig sincs, aki busszal vagy kocsival akar erre a vidékre jönni, az Jiri-ig tud menni, és onnan még további 4-5 nap, hogy elérje egyáltalán Luklát. Ami tehát helyben megterem, az van, minden mást a gyalogösvényeken hoznak fel a hordárok és a teherhordó állatok. Az a literes kis palackozott víz, ami Kathmanduban a boltban 10-15 rúpia, de az éttermekben sem számolnak fel érte 40-50-nél többet, nos az itt fent már 100-150-nél kezdődik. A hordárokat végig az úton lehet látni, puttonyszerű háti kasban magasra felpúpozva visznek mindent, ami kell. Dobozos sörtől kezdve a Coca-colán át a takarókig. Néha tényleg elborzadva néztem, hogy milyen terhet képesek cipelni a serpák, és persze enyhe bűntudatom volt és van amiatt is, hogy a saját 20 kilós cuccomnak kell egy teherhordó.

Hiába a bűntudat persze, a realitásokkal is számolni kell, és tekintve, hogy nem vagyok túlzottan fitt egyén, azt is eredménynek könyveltem el, hogy magamat fel tudtam vonszolni az úton.

Egyébként nem is annyira a menet, hanem a magasság érezteti a hatását, nekünk, Kárpát-medencei síkvidéki emberkéknek szokatlan a ritka magashegyi levegő. Persze ez még nem is olyan nagyon magas, hiszen alig 2600-2800 méteren járunk. Azt tapasztaltam egyébként, hogy amikor csak szelíden emelkedik az út, akkor egész jó tempóban tudok haladni (na jó, egy válltáskát azért cipelek), és csak a meredek, lépcsős kaptatókon kezdem kiköpni a tüdőmet. Ezeknél a túráknál egyébként fontos, és mondják is, hogy mindenki menjen a maga tempójában, és inkább lassan, de biztosan. Inkább megállni kifújni magamat, mint beledögleni. Egyébként tényleg nem is annyira a fáradtság, hanem a légszomj jellemző ilyenkor, és ha 1-2 percre megállok kifújni magam, akkor gond nélkül tudok tovább menni.

Hát így érkeztünk meg Luklából kb 2 óra és 15 perc alatt Phakdingba, ahol a ma esti szállás van. Nem egy nagy táv, talán 5-6 kilométer, de mondom, a hegynek felfelé, és a magasság azért sokat kivesz az emberből. Ráadásul ez nem is stabilan emelkedő út volt, hanem Lukla után, ahogy írtam, ereszkedtünk 300 métert, aztán hellyel közzel 50-70 méteres emelkedők-lejtők váltakoztak, és végül befutottunk Phakdingba, ami 2610 méteren van. A vendégfogadók itt már messze nem szállodai színvonalúak, de bámulatos, hogy mennyire tud változni az ember igénye: a tiszta lepedő és ágynemű helyett itt azzal is beérem, hogy van egy (noha kemény) ágy, és egy hálózsák. Sőt, nemsokára vacsora is lesz… :)

Ezen a vidéken még van áram (Namche Bazar felett már nem nagyon lesz), így most bátran használom a gépet, mert remélem, újra tudom tölteni.

…

Világítás ugyan van, de konnektor nincs, és csak egyet tudtam nagynehezen felhajtani odalent, de ahhoz sem volt jó a csatlakozóm. Így reménykedem benne, hogy holnap Namche Bazaarban tudok majd tölteni a gépen, addig meg visszafogottan használom.

…

A vacsora egészen jó volt, főleg ahhoz képest, hogy mennyire fent vagyunk már a Lukla-völgyben. Azok a helyek, ahol a turisták itt  megszállhatnak, voltaképpen klasszikus régi vendégfogadók: lent egy étterem, fent meg szobák.

Az  étteremben étlapról lehetett választani, és mivel az ellátás benne van az út árában, ezért sem kellett fizetni. Valami érdekes elszámolási rendszer lehet, mert a mai ebédnél, meg a vacsoránál is egy füzetbe kellett felirkálni, hogy mit választottam. Talán úgy működik, hogy a helyi serpa vezetők ezen beírások alapján számolják el később a fogyasztást, talán helyi áron. Én a csomag-árat fizettem ki, amiben minden benne van. Ez azért is érdekes, mert amúgy vannak árak az étlapon, tehát ha sima túrázóként betérek, akkor az alapján fogyaszthatok és fizethetek.

Chabee intézte a vacsorát, kiválasztottam hogy mit kérek (a Kathmanduban már megszeretett töltött momót), megbeszéltük, hogy mikorra legyen, aztán ő is hozta oda tálcán a konyhából. Egy kissé zavarban vagyok, gyakorlatilag olyan, mintha a szolgálóm lenne, és ez zavar. Konzekvensen csak „Sir”-nek szólít, a reptéren vitte a nagy táskámat, pedig mondtam neki, hogy én is tudnám…szóval úgy általában inkább főnök-beosztott viszonyra hasonlít ez, mint társakra. Ő is, meg a teherhordó is mindig mögöttem jönnek, ez is kicsit hülyén veszi ki magát nekem. Tudom, hogy ennek főleg a hindu területen nagy hagyományai vannak – mármint annak, hogy az európai „szahib”-ok, uraságok ugráltatják az embereiket, de engem kissé feszélyez a dolog. Hasonló ez, mint amit a katari hotelnél is leírtam. Bár így utólag belegondolva, annyi ráció mindenképp van ebben a felállásban, hogy így Chabee figyelni tud rám, nehogy valami hülyeséget csináljak, vagy segítsen, ha elesnék (szerencsére még nem történt meg, bár egyes meredek részeken hatalma kövek vannak egymás hegyén-hátán). Sőt, belegondolva, egy egyfősnél nagyobb csoportnál, vagyis minden csoportnál meneteléskor mindig a leglassabbhoz kell igazítani az iramot, ez meg kétségtelenül én volnék.

Ezzel együtt, itt fent kellemesebben érzem magam, mint Kathmanduban. Tisztább a levegő, nyugis a vidék, és igaz persze, hogy itt sincs olyan nagy tisztaság, valahogy emberközelibb.

Lassan befejezem mára, mert a gép aksijával is spórolni kell, most nincs wifis netezés, meg korábban letöltött videók nézegetése.

A holnapi úttól kicsit tartok, mert nagy emelkedés lesz benne, kb 7-800 méter Namche Bazaar-ig. Ez egy teljes napi túrára simán elmenne, de hát megint csak a tengerszint feletti magasság, ugye. Hát, majd elválik, okosabbat úgyse tehetek, minthogy nekivágok, és igyekszem lassan, óvatosan menni. Eddig sem „izomban” fáradtam el, ahogy azt már írtam, hanem „tüdőben”.

2010. november 7. vasárnap

Erről a napról csak emlékezetből fogok írni, mert aznap este fáradt – vagy lusta voltam, nem írtam meg az aznapi naplót, így ezt csak most, november 9-én este pótolom.

Későn keltem (a kemény ágy ellenére sikerült egész tűrhetően aludni), majd a wifitől elkényeztetve órákig neteztem. Ez nem volt olyan nagy baj persze, mert erre a napra nem terveztem sűrű városnézést, illetve mászkálást, annál is inkább, mert másnap reggel indult a gép Luklába.

Így aztán dél is elmúlt, mire nekivágtam a Kathmandu egyik külsőbb részén fekvő Swayambhunath-templom felé vezető útnak. Ez egy kiemelkedő, magas domb tetején áll, az aranyos fényű sztúpáját már messziről látni lehet. Kathmandu központjától, a Thameltől kb 2-2.5 kilométerre van, de érdemesebb gyalog menni, hogy felküszködhessük magunkat a nagyon-nagyon meredek, de látványos, és szobrokkal övezett Zarándokok Lépcsőjén a keleti oldalon. Taxival vagy turistabusszal is lehet menni a nyugati bejárathoz, de az kevésbé érdekes rész.

Emlékezetből már nem tudom megmondani, mikor épült a templomegyüttes, de ez talán nem is annyira fontos. Aki akarja, a Wikipedián megtalálja.

A Swayambhunath-ot köznyelven „Monkey Temple”-ként, a Majmok Templomaként is emlegetik, mert a kis lurkók szabadon mászkálhatnak mindenütt az egész komplexumban. A „kis lurkó” kitétel persze nem annyira aranyos, hanem inkább vásott mivoltukra utal.

A Lonely Planet figyelmeztet is, hogy étel ne legyen az ember kezében, mert lecsapnak rá. Erről egy az egyben Gibraltár jutott eszembe, ahol a Szikla tetején a makákók szintén szabadon élnek, és borzasztó nagy tolvajok. A gibraltári angol nyelvű tábla azt is írta, hogy nejlonszatyor lehetőleg ne legyen az embernél, mert abban eleve mindig kaját gyanítanak.

Szóval vissza a Swayambhunath-hoz, annyit érdemes tudni róla, hogy jórészt a Tibet elleni kínai inváziónak köszönheti a felvirágzását, mert az ötvenes években nem csak Indiába, de a közelség okán Nepálba is sok tibeti menekült özönlött, és ők leheltek új életet a buddhizmusba ebben az alapvetően hindu királyságban. Kathmandu-szerte egyébként számos helyen látni tibeti éttermet és guesthouse-t, a Lonely Planet szerint egyenesen felülreprezentáltak a tibetiek az üzleti  életben.

A templom maga egyébként a buddhista templomokhoz hasonlóab egy nagy központi sztúpából, és számos kisebb épületből áll, ezek egy része most is vallási célt szolgál, de van egy-kettő, amiben múzeum van. Ja, és a komplexum belsejében persze hogy ott az elkerülhetetlen bazári zsibvásár, „eredeti” szuvenírekkel. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kedvem támadt volna megnézni, hogy ott van –e rajtuk, hogy „Made in China”, vagy lekaparták, de aztán elnyomtam a gonoszkodó ösztöneimet.

Az viszont a Swayambhunath javára írandó, hogy a keleti oldalon a dombra nagyon meredeken felvivő lépcsősor felett remek kilátóterasz van, ahonnan jól be lehet látni az egész Kathmandu-völgyet és a várost.

Ja, gyorsan és lábjegyzetben megemlítem, hogy kíváncsi voltam, mikor fogok Nepálban magyar szót hallani. Eddig minden országban hallottam már, ahol jártam (az egyetlen Észak-Korea kivételével), hát Nepálban itt, a Swayambhunath kilátóteraszán szólalt meg mellettem egy házaspár férfitagja:

- Nem tudod, mennyi az idő”?

- Háát, kábé 2 óra tájt lehet.

Erre én reflexből ránéztem az órámra, és rávágtam, hogy:

- Negyed három.

Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, én már csak azért is, mert nem túlzottan szeretem a külföldre látogató magyarok döntő többségét (erős tisztelet a kivételnek, aki normálisan viselkedik, és nagyon is létezik), de talán ösztönösen úgy gondoltam, hogy aki Nepálba jön turistáskodni, és nem „Olaszba”, vagy „Görögbe”, az nem lehet olyan elvetemült.

A férfi ösztönösen megköszönte, aztán mentünk a dolgunkra.

Még egy párszor, szép nyugodt tempóban körbejártam a sztúpát (szigorúan az óramutató járásával egyezően, ahogy buddhista templomban és szent helyen szokás, majd miután mindent megnéztem, már délután 4-5 óra volt, így visszaballagtam a Thamel felé egy estebédre. Némi bosszúságomra az ünnep utáni vasárnap elég sok hely zárva volt, többek között az a hangulatos nepáli étterem is, amit kinéztem magamnak, de azért persze volt nyitva tartó hely. Az biztos, hogy a Thamelre az előző napok ünnepi nyüzsgése után most rá sem lehetett ismerni! Önmagához képest szinte kihalt volt.

Este még neteztem, csomagoltam (a pakk egy részét ott akartam hagyni Kathmanduban, nem kell mindent magammal cipelnem a hegyek közé – főleg hogy jórészt nem is én cipelem), aztán ennyivel el is telt a nap.

Ja, és éljen a NOSzF (ahogy mi még tanultuk általánosban)…avagy „lökjétek a padlóla le!”

Ez most csak egy rövid bejegyzés lesz, annál is inkább, mert nemsokára megyek a reptérre, hogy egy belföldi járattal elrepüljek Luklába, azaz ide: http://en.wikipedia.org/wiki/Lukla_Airport

Onnan kezdődik a túra az Everest-vidéken, ami még nem tudom, milyen hosszú lesz. Ha a nagy magasság miatt nem leszek jól, akkor lehet, hogy 4-5 nap múlva megint itt vagyok Kathmanduban, de az is lehet, hogy csak 2 hét múlva. Igyekszem közben is írogatni, de hogy mikor jutok nethez, és mikor tudom fellőni az írásokat a blogra, azt nem tudom.

szóval egy kis türelmet kérek, és amint tudok, jelentkezem...

2010. november 6. szombat

Ez a nap még továbbra is Kathmandué volt, és a következő is az lesz. Ahogy már korábban írtam, a trekking, azaz túra-szervezővel azt egyeztettük le, hogy november 8-án, hétfőn reggel indul a menet, vagyis a repülőút Luklába. Így a következő két nap még megvan a kathmandui csavargásokra, sőt, még november végén is lesz 1-2 nap a bhutáni indulás előtt. Persze ha a nagy magasság miatt nem érzem majd jól magam fent a hegyekben, akkor előbb visszajövök Kathmanduba, kockáztatni nem szabad a hegyibetegséggel.

Lúzer dolog volt, amit írtam, hogy lövésem sem volt, milyen ünnepség vagy fesztivál zajlott, aminek apropóján a mini-lámpásokat kirakták, és a szép színes ábrákat festékporból felszórták a járdákon, bejáratoknál. Igen, felszórták, és nem felfestették, vagyis nem folyékony állagú festékből állnak ezek a költemények, hanem festékporból, nagyon aprólékos gonddal elkészítve, virágszirmokkal körbeszórva. Természetesen épp ezért nagyon kell vigyázni, hogy rájuk ne lépjen az ember, mert akkor egy pillanat alatt odalennének.

Tehát a fesztivál: az útikönyvből sikerült kibányásznom, hogy a Tihar-ról van szó, ami a hindu kultúra egyik legfontosabb ünnepe, és Nepálban is csak egyetlen másik van, ami fontosabb ennél. Hát, szerencsére sikerült a kellős közepén megérkeznem, csak épp sejtelmem sem volt róla eddig….  lehet, hogy máskor nincs is ilyen észveszejtő nyüzsgés, csak jókor cseppentem a közepébe? Ki tudja.

Szóval, a Lonely Planet-könyv szerint a Tihar egyes állatok szellemének, illetve az állatnak a tiszteletét jelenti. Több napos, az első nap a varjaké, akik Yama isten küldöttei, a halál hírnökei. A második nap a kutyáké, akik az elhaltak lelkeit vezetik a holtak folyóján át (khm, ezek szerint itt is létezik a Sztüx, csak másként). A harmadik nap a legfontosabb, ezt Deepawali-nak, a Fény Ünnepének is hívják, pénteken szerintem ebbe sikerült belecseppennem. Ennek a napnak a jelentősége, hogy Lakhsmi, a fény istennője felkeres minden otthont, amely kellőképp ki van világítva a tiszteletére. Hát ezt jelentették a házakba és boltokba befelé vezető lépéseknél a mini-mécsesek!

No igen, így utólag jön rá az ember, hogy néha mit látott, és minek volt a része. Ezek szerint szerencsés időben jöttem, és bár mécsesem nem volt, a guesthouse-beli szobában én is rendesen világítottam az összes lámpával, így reménykedhetem Lakshmi pártfogásában. :)

(ja, és az ünnep beazonosítását az is segített ezen a napon, hogy a felszórt ábrák között olyat is láttam, amin a „Happy Tihar” felirat állt. No persze, így könnyű….)

Szóval, ezen a napon is Kathmanduban mászkáltam, dél felé a Thamelen keresztül a Durbar Square felé.

Érdekes dolog egyébként, hogy a Durbar Square-re, mivel Kathmandu kulturális örökségének központja, és tele van régi templomokkal (sőt, a volt királyi palota is itt áll), elvileg belépődíjat kell fizetni. 300 rúpia (persze nepáliaknak nem), vagyis kb 3 euró. Észak felől, a Thamel irányából kétszer is simán besétáltam a térre, sehol nem volt korlát, vagy jegyszedő fülke. Kelet felől, a New Road felől, mikor előző nap visszafelé ballagtam, akkor viszont kérték volna a jegyet. Mivel aznap már jártam a téren, inkább kitérőt tettem.

Ezen a napon is észak felől jöttem, és megint nem volt sehol jegyárus, vagy ellenőr.

Ismét fel akartam telepedni az egyik templom, ezúttal a tegnapinál magasabb Maju Deval, a Sívának szentelt templom lépcsőire.

Mint előző napon, itt is voltak turisták, viszont egy-két nagyon állhatatos, sőt kissé agresszív koldusgyerek is.

Tudom, ez egy kemény erkölcsi kérdés, és aki akar, nyugodtan  vessen meg érte, de elvből nem adok pénzt kolduló gyereknek. Felnőttnek is talán szökőévente, de gyereknek elvből nem. Épp elég baj, ha megtanulják, hogy a külföldiben a „pénzfát” lássák, és a koldulást életformának tekintsék. Nem hiszem, hogy egy szívtelen szemétláda lennék, a magam módján szoktam segíteni, pénzt adni olyan szervezeteknek, amelyek gyerekeken segítenek (Gyermekétkeztetési Alapítvány, vagy a baptisták, akik Észak-Koreába viszik). Szóval koldusgyereknek nem adok pénzt. Mivel nagyon kitartóak voltak, és a lábamat kezdték szorongatni könyörögve, sikerült elérniük, hogy gyorsan továbbálltam. Tettem még egy kört a Durbar Square-en, aztán továbbmentem kicsit dél felé.

Ez a rész már eléggé más, mint a Thamel, bár itt is vannak még turistaszállók és éttermek. A kelet felé menő New Streetről dél felé nyílik a „Freak Street”, (becsületes nepáli nevén a Jochne) amit szabad fordításban vagy „Őrültek utcájának”, vagy stílusosabban „Betépettek utcájának” lehetne fordítani. Ez volt ugyanis a Thamel „elődje”, a hatvanas-hetvenes évekből, a hippik aranykorszakából, amikor Nepáltól Indián, Afganisztánon és Iránon át Törökországig járták a hippiösvényt, a béke, és persze a hasis után kutatva.

Ebből a régi hírnévből mára kevés maradt, bár hasist még most is kínálgatnak suttogva a Thamel egyes utcasarkain (én ugyan sosem éltem ilyesmivel, de aki kedvet kapna hozzá, annak gyorsan mondom, hogy Nepálban a törvény már tiltja, és börtönbe is lehet kerülni miatta). A Freak Street annyiban jobb, mint a Thamel, hogy kisebb a nyüzsi, és a környék „igazibb”, tehát nem olyan turistagettó. Persze a Thamelnek is megvannak a maga előnyei: kellemes kávézók, gyors internet, éttermek, szállók és boltok minden sarkon – de néhány nap után önmagában kissé már fárasztó.

Szóval a Freak Street egyik kis utcájában jelzett a Lonely Planet egy kellemes éttermet, oda be is ültem. A kaja legalább olyan jó mint feljebb a Thamelben, viszont kábé feleannyiba kerül, mert ez már nem „felkapott környék”. Aki errefelé jár majd, az keresse meg az Annapurna Lodge-ban található Diyalo Restaurant-ot, és próbálja ki többek között a gyömbéres teát!

Jó volt erre jönni, annál is inkább, mert ebéd után tovább ballagtam dél felé, és a Freak Streeten túl már igazi nepáli lakónegyedek következtek. Az ilyen részeken persze néha képletesen és szó szerint is kell egy nagy levegőt venni, majd áthaladni. Sok helyütt kupacokban áll a szemét, egy szűkebb utcán annyira kiömlik az úttestre, hogy az autók fél kerékkel a kupacon hajtanak át.

Ilyenkor néha elgondolkozom azon, hogy egy dolog, ha szegények valahol az emberek, de arra azért talán csak-csak futná energiából és pénzből, hogy maguk után elszállítsák a szemetet… vagy nem? Ki tudja….

Lassacskán kijutottam a keleti részre, ahol a tegnap már említett park van. Közelebbről megvizsgálva valóban park, voltak is ott emberek. Persze nem a mi fogalmaink szerinti parkot kell elképzelni, fákkal, padokkal, sétautakkal, hanem egy óriási üres teret, amelyen néhol fű van, néhol meg semmi. Körbe van kerítve, elég magas kerítéssel, nyilván 1-2 kapu van csak. Odabent vígan krikettezett néhány társaság, ez a sport a britek örökségének köszönhetően ma is nagyon népszerű az egykori birodalmi indiai területek országaiban, tehát a mai Indiában, Srí Lankán, Pakisztánban, stb. Mint kiderült, Nepálban is.

A park mellett északnak halad egy nagyobb út, ennek a nyugati oldalán (vagyis a Durbar Square irányában) megpillantottam valamit, amiről szine el sem hittem, hogy az.

Kathmandu Mall! Igen, Kathmanduban van pláza is!

No persze megint csak ne gondoljunk az európai fogalmak szerinti szépen tisztán csillogó valamire, kellemes halk háttérzenével és csobogókkal, de azért tény, hogy egy ötszintes épület, benne átriummal, körbefutó karzatokkal, és azokon boltokkal. Ja, és az átriumon keresztül fut az emeletek közötti mozgólépcső, ami inkább „állólépcső”, mert mozogni nem mozog, viszont fel és lefelé is kiválóan  lehet rajta gyalogolni.

Körbejártam a plázát, már csak érdeklődésből is. Az itteni boltok előtt is fel voltak szórva az ünnepi ábrák a kövezetre, és mivel ez beltér volt, itt jobban meg is maradtak, mint az utcai boltok előtt az úttesten és a járdán.

Itt láttam a „Happy Tihar” feliratot is, és ami európai szemnek meghökkentő: sok helyütt horogkeresztet. Annyi alapműveltségem persze van, hogy tudjam, a horogkereszt ősi indiai szimbólum, és már hosszú évszázadok óta használták, amikor Hitlernek és a nácizmusnak még híre sem volt, de akkor is nagyon furán hatottak ezek az ábrák számomra.

Egy gyakorlati haszna azért volt a plázának: találtam egy mobil- és komputertartozék-boltot, ahol tudtam venni egy apró mikrofont, ami a laptopra dugva kiválóan használható Skype-oláshoz. Amikor kértem, hogy mit vennék, az eladó mutatott is egy mintadarabot. Az az egy volt, eredeti csomagolású már nem. Végül megelégedtem vele, kicsire nem adunk, és nem is döntöttem rosszul, mert működik… :)

A pláza bejárati lépcsőin kifelé menet végre találtam utcai kifőzdés-kocsikat, mert bár eddig nem írtam, a Thamel egyik hiányossága számomra ez volt Bangkokkal és az ottani Khao San Road-dal összehasonlítva, vagyis hogy „beülős” éttermek dögivel vannak itt is, de utcai kajaárusok nemigen. Jó, persze az ilyen dolgokkal is vigyázni kell, mármint hogy mit eszik meg az ember, de alapszabály, hogy ami ott sült,  vagy főtt meg előtted, az nemigen lehet már fertőző. Teszem azt, mézes-ragadós édességet biztos nem vennék ilyen helyen (pedig több helyütt árulnak Kathmanduban), de ezeknél az árusoknál volt példálul momo, ami majdnem ugyanolyan, mint a kínai, vízben-gőzben főtt töltött gombócféle, a baozi, meg a jiaozi. Itt is egyenest a gőzből vették ki, valami háncsszerű anyagból készült egyszerhasználatos tálkába kaptam belőle 7-8 darabot, jó csípős szósszal nyakon öntve, egy fogpiszkálóval evőeszköz gyanánt, és mindez került talán 40 rúpiába (1 euró kb 100 rúpia). Itt már persze egyáltalán nem láttam turistát, de sokkal igazibb, valódi nepáli hely volt, mint a Thamel. És hát persze, olcsóbb is… :)

Ezen a részen, a Tundikhel és a Ratna Park körül bóklászni azért is érdemes, mert bent a szűk utcák között az ember csak a házakat látja, és fent egy kis darab eget, itt viszont kissé kitárulkozik a tér, körbe lehet nézni, és ahol kevesebb a ház, ott mögöttük a távolban előtünedezik a Kathmandut övező hegykoszorú. Én tényleg odáig vagyok a hegyekért, és ez a látvány akkor is szép, ha a hegyvonulat kontúrja kissé homályos a borzalmas kathmandui légszennyezettség miatt. A főváros egy medencében fekszik, gyakorlatilag mindenütt hegyek övezik. A Kathmandu-völgyben több kisebb „agglomerációs” település is van, és a völgyön túl kezdődik Nepál többi része.

Mire a Ratna Parkot is körbejártam (be nem mentem, mert ezen az északi részen, amit a Tundikheltől, a „sportpályától” kerítés és gyalogút választ el, részint nagyon kaotikus kirakodóvásár volt, részint meg emberek csámborogtak itt-ott, a dolgukat végezték a fűbe és a porba, vagy aludtak a fűben és a porban), lassan késő délután is lett, és elkezdtem visszafelé indulni a Thamel irányába, hogy azon átkelve visszaérjek a szállásra. Ehhez ismét be kellett vetnem magam nyugati irányba haladva a szűk utcák útvesztőjébe. Ezen a részen, még a Thameltől keletre, az utcákon is folytatódott a zsibvásár, mindent árultak, gondolom az ünnep miatt is, ennek eredményeként viszont borzalmas tömeg volt. Persze a korábban már említett motorosokkal, minitaxikkal súlyosbítva, nagyon szűk utcákon. Rájöttem, hogy az itt való haladásnak is megvan a módja: szépen lassan, haladva a folyammal, meg-megállva, de lehet menni.

Észak felé kijutva a Thamel irányába, találtam egy kellemes kávézót, amit a Lonely Planet is említ. A második emeleti részen az utca felé van egy hosszú erkélye, ahová ki lehet ülni, nézni a várost, és egészen tűrhető minőségű capuccinót szürcsölgetni.

Az egész nap, és Nepál ellentmondásosságának jelképe: miközben ülök a második emeleti teraszon az egészen európai színvonalú kávézóban (Himalayan Java, ez itt a reklám helye), és iszom a kávét, látom, hogy lent a szemközti járdán egy félig csonka lábú koldus a porban-koszban térdelve-hasalva-csúszva-mászva kéreget az arra vetődő turistáktól, majd jön egy botos rendőr, és megpróbálja elzavarni, sikertelenül.

Szinte hihetetlen, de vannak Kathmanduban széles utcák is! Ehhez persze kicsit tovább kellett barangolni a Durbar Square-től, keleti irányba, ahol a térkép egy parkot jelzett. Nem egészen olyan park volt, ahogy gondoltam, egy bekerített gyep, amit a jelek szerint sportpályának is használnak. A Durbar Square-től odáig vezető középrövid, pár száz méteres rész a „New Road” nevet viseli, de gyanítom, hogy elég régen lehetett új. Jó, persze nem kell elégedetlenkedni, nepáli viszonyokhoz képest egészen helyre kis utca, a közepén még drótkötéllel összekötött beton és vas elválasztóelemek is vannak, így mindkét oldalon csak az adott irányba tart a forgalom. Máshol ez korántsem ilyen egyértelmű!

Kontinentális európai agyamnak mindig szokatlan az első 1-2 napban, ha baloldali közlekedésű országban járok, de Nepál ezt annyival súlyosbítja, hogy „elvben balra hajts” van, a gyakorlatban ez nem mindig érvényesül. Szintén itt a New Road egyik kereszteződésében láttam egy forgalomirányító rendőrt. Hogy minek volt ott, nem tudom, senki rá sem bagózott. Egy motorost, aki valami hajmeresztő manővert hajtott végre a több száz társa közül, zordonan ki is intett, meg rá is sípolt, de a motoros viszont a rendőrre nem hederített rá, és ment tovább. A rendőr még mozdult, hogy utánakiabál, vagy próbál valamit, de azonnal rájött, hogy semmi értelme, ebben a kavargó forgalomban a delikvens rögtön felszívódott.

2010. november 5., péntek.

Kissé nehezen tudtam elaludni az este, kemény volt az ágy, bár tiszta, és a környék kutyái is „hangversenyt adtak”. Úgy-ahogy azért sikerült. Reggel, azaz inkább már délelőtt a guesthouse-ban reggeli után a recepciós természetesen megkérdezte, hogy merre akarok menni Nepálban, trekking-elni, azaz nagyobb túrát tenni. Az Everest alaptábor-túrát régóta tervezgettem, jórészt ezért is jöttem Nepálba. Persze a guesthouse-nak megvan a maga saját kapcsolata a trekking-irodáknál, és rögtön ott is termett egy kellemes modoúr úr, aki részletesen elmondta az ajánlatot. A lényeg: Kathmanduból Luklába repülő oda-vissza, összesen 15 nap november 8-tól 22-ig, adóval együtt 1380 dollár. Mire feleszméltem, már rá is beszélt. Kissé kellemetlen érzés volt rögtön megválni ennyi pénztől, másrészt viszont ebben elvileg minden benne van: 2 repülőút, a kísérő díja és repjegye, (nepáliaknak sokkal olcsóbb a belföldi járat), a teherhordó a csomagnak, a szállások, étkezés, a nemzeti park belépője, minden. Elsőre kissé mellbevágott az összeg, de utólag magamnak is magyarázgattam, hogy 2 hétért talán nem is olyan sok. Eleve a repjegyek 300 dollár, mondjuk a guide és a teherhordó együtt napi 40 dollár. 15-ször 40, az 600 dollár, repjegyestül 900, étkezésre és szállásra meg minden egyébre 350 dollár 10 napra (plusz az adó). Nem a világ legolcsóbb dolga, de kibírható. Most kissé magamat is győzködöm persze, hogy nem csináltam hülyeséget. Ez úgyis csak utólag fog kiderülni, lehet, hogy nagyon jó élmény lesz, lehet hogy nem. Legrosszabb esetben is a pénz szállt el, az meg, ha fáj is, kibírható. Ez a következő hetek „zenéje lesz”.

Miután ez megvolt (jó háromnegyed órát beszélgettünk a túraszervezővel),  nekivágtam Kathmandunak. Nyüzsgés, de sokkal kaotikusabb, mint mondjuk Bangkok. Azt hiszem, ez már India előszele. Nagyon szűk utcák, rohangáló motorosok, Suzuki-Maruti taxik, minibuszok, emberek, biciklisek, riksások. Első pillantásra mellbevágó tömeg. Kemény.

Kissé koszos a hely, sok helyütt szemétkupacok, gyanús eredetű folyadékok csordogálnak az árkokban. Nyílt színi „hentesboltok”, ami azt jelenti, hogy ott az utcán egy pulton csapkodják szét az állat testrészeit. Másfelől viszont nagyon él minden, nyüzsög, füstölőillat mindenütt. Mindez főleg a Thamel nevű „turistagettó” környéke, ami Bangkokban a Khao San Road-ra hasonlít, csak rendezetlenebb, szűkebb utcákkal, és jelentős hindu beütéssel.

Első menetben csak lassan végigballagtam rajta a régi templomokkal és palotákkal teli Durbar Square-ig, a régi város központjáig. Első „kóstolásra” ennyi talán elég is, egyelőre próbálom felvenni a ritmust, megérezni az itteni emberek „tempóját”, életét.

Durbar Square: kissé piramis-alapú lépcsős templomok, tetőkkel, amik a kínai tetőkre emlékeztetnének, ha íveltek volnának. A meredek lépcsős teraszokra felülve prímán be lehet látni a teret, egyelőre nyüzsgő piacnak néz ki. Mindenütt gyümölcs- és virágárusok, rengeteg motor rohangál körbe, és nyüzsögnek az emberek. Bár ezt mintha már írtam volna… J

A lakóházak „apróbb méretűek”, amin inkább azt értem, hogy szűken állnak egymás mellett, zsúfoltnak tűnnek. A város összes villanyvezetéke ott lóg összegubancolódva az utcákon az ember feje felett. Riksák mindenütt, és persze szólongatják is az embert, hogy „Sir, where you want to go?”

A Trailokya Mohan Narayan templom lépcsőin ücsörgök épp, az ember „lábai előtt hever” a Durbar Square nyüzsgése. 1680-ban épült, Vishnu-nak szentelt templom. A magas lépcsős teraszokon (inkább lépcső, mint terasz), helybeliek, turisták ücsörögnek, mászkálnak, alsznak. Most én is idetelepedtem a laptoppal, de lassan sétálok is tovább.

Bent vagyok a Kathmandu Peace Guesthouse-ban. Már késő este szálltunk le Kathmanduban, ráadásul ha jól láttam, itt nem is egész órákban van az időzóna, hanem Katarhoz képest még 2 és háromnegyed óra. Ilyet se láttam még!

A reptér máris egészen más volt, mint a dohai, kuvaiti luxus. Kicsit „laza”, szervezetlen, kicsit rosszabbul világított, de sokkal emberközelibb. Ez most tetszett, persze lehet, hogy pár hét múlva azt a másikat fogom visszavágyni. A csomagkihordó szalag „adagokban” hozta a pakkokat, ment 3-4 percet, aztán leállt 5-10 percre. Időnként felhangzott kintről a targonca motorja, akkor újraindult. Lehet, hogy csak 1 kis csomaghordó kocsi volt, azzal apránként ürítették ki a gépet? Ki tudja…

Az enyém a negyedik, vagy ötödik „adagban” jött ki, egy kicsit izgultam is miatta, mert előző nap láttam utoljára Kuvaitban, de utaztam már annyit, hogy tudjam, nem olyan nagy az esély rá, hogy elvesszen. (nota bene, cirka 90 reptéren fordultam meg eddig, közel 40 légitársasággal, de csak egyetlenegyszer veszett el feladott poggyászom – igen, az Alitaliánál, a Róma-Lisszabon viszonylaton. Igaz, csak késett 2 napot, nem veszett el végleg)

A guesthouse-ból kijöttek elém a reptérre, direkt így foglaltam le, hogy ne kelljen a felhajtókkal, taxisokkal huzakodni, pláne nem este 11 után egy országban, ahol most járok először.

Első benyomások Nepálról. Ez persze megint esetleges lesz, mert ide is este, sötétben érkeztem meg, mint az előző két állomásra is, így sokat még nem láttam.

Kissé lepattant utcák, épületek, az úton iszonyú nagy kátyúk, vadul vezető sofőrök, a házak mellett több helyütt szemétkupacok, több helyütt kóbor kutyák. Sőt, azonnal tudni lehetett, hogy hindu kultúrájú országban járok, mert igen, még egy szent tehén is ott ácsorgott az utca kellős közepén, este 11 után, a kocsik meg  jöttek mindkét irányból. Természetesen kerülgették.

Egyszóval egészen más, mint Kuvait, meg Katar, de a szemetessége ellenére is valahogy emberközelibbnek tűnik  Nepál. Az arab országokban valahogy sivárnak, porosnak hat az elhanyagoltság, itt viszont mindennek dacára élet van benne. Majd holnap meglátjuk, hogy nappal milyen is Kathmandu.

A guesthouse olcsó, 12 dollár, a szoba itteni viszonyokhoz képest rendezett, normális. Az ágynemű tiszta. Kissé ég és föld a dohai Ramadához képest, de ez közelebb áll az igényeimhez. Nem nagyon vágyom másra, mint hogy a szoba, az ágynemű, a fürdőszoba tiszta legyen, és lehessen aludni az ágyban. Ez majd reggelre derül ki….

No, akkor most ez is egy első dolog lesz, repülőgépen még sosem használtam laptopot. Igaz persze, hogy eddig nem is volt laptopom… :)

Wifi itt már természetesen nincs, de azért a Word-ben tudom írogatni az újabb történéseket.

A Qatar Airways-re korábban egy picit morcos voltam, mert igaz, hogy nagyon jó áron lehetett jegyet venni Nepálba, a katari rövid tartózkodás viszont annál többe került. Egyrészt a vízum maga is 45 dollár volt, másrészt talán már írtam, hogy csak abba a szállodába lehetett menni, amit ők ajánlottak, a Ramada pedig 190 dollár volt. Tény viszont, hogy okés.

Hát, ma a Doha-Kathmandu járattal úgy könyveltem el, hogy a Qatar Airways jó értelemben „visszafizetett” egy kicsit, ugyanis sikerült a turistaosztályra szóló jegyemre egy business class-os beszállókártyát adniuk. Esküszöm, nem én trükköztem, vagy simliztem… :)

Még Kuvaitban megkaptam a beszállókártyát a Doha-Kathmandu járatra, ami kissé hátulra szólt. Ma, miután bent voltam a dohai tranzitban, a tranzit pultnál ülő hölgyet megkértem, hogyy szeretnék egy kicsit előbbre ülni.

-          Jó napot kívánok, a beszállókártyám a 15 A ülésre szól, kaphatnék egy olyat, ami valamivel előrébb helyezkedik el?

-          Természetesen, uram, szintén ablak mellé tudok önnek adni a 8F helyre. Megfelel?

-          Igen, nagyon köszönöm.

Eddig még nincs is semmi rendkívüli a dologban, köszönettel nyugtáztam a dolgot, a 8F az még bőven turistaosztályos hely (nagy gépeken nem, de egy Airbus 320-as).

Leültem, vártam a beszállásra, volt időm bőven.

Amikor már elindult a kathmandui járat beszállítása, odamentem a pulthoz. Elkérik a beszállókártyát, ahogy mindig. Odaadom, ahogy mindig. Node, a nagyon kedves hölgy nem simán letépte a nagyobbik részét, ahogy szokás, hanem elrakta, és szó nélkül adott helyette egy másikat. Így, ahogy mondom, tényleg egyetlen szó nélkül.

Láttam, hogy ezen már a 2C ülés szerepel, ami vastagon a business class. Hirtelen szólni akartam, de aztán elharaptam, ők biztosan tudják, mit csinálnak. Ha bármi nem okés, majd megmondják. De a jelek szerint minden okés volt, az új beszállókártyával szálltam fel a gépre, szépen leültem a business osztályra, és ment minden, ahogy mennie kellett.

Üdvözlő narancslé, újságválaszték, kényelmes széles székek, párna, menükártya, miegymás. Az étel sem ám csak olyan papírdobozos szendvics, mint máshol (sőt, sok helyütt már semmi), hanem rendesen előétel külön, főétel külön, desszert külön. Választék, rendelés, fogásonként hozzák és viszik. Hát nagyjából ennyi, még mindig mosolygok a dolgon. Arra az egy okra tudok gondolni, hogy talán túlságosan tele volt a turistaosztály, és hogy mindenkinek jusson hely, ezért „upgrade”-eltek engem a business-re…de tényleg nem tudom, csak találgatok. Szó nélkül odaadták ezt a beszállókártyát, én szó nélkül eltettem.

Most meg épp repülünk Kathmandu felé….

2010.november 4., csütörtök

Idáig nem egy aktív nap, inkább a gondolataimat, meg a dolgaimat rendezgettem. A dohai Ramada jó kis szálláshely volt, de hát ez a minimum egy 4*-os hoteltől. Reggeli után eredetileg sétálni akartam, de aztán úgy voltam vele, hogy ha már van wifis elérés, akkor a gépen is rendbe rakom egy-két dokumentumomat, meg elküldöm, amit el kell, és amire indulás előtt már nem jutott idő. Nappali fényben Doha sem volt sokkal vonzóbb, mint Kuvait, az esti séta nagyjából ki is elégítette a kíváncsiságomat.

Így aztán a szállodai szobában töltöttem a délelőttöt, de nem haszontalanul, és persze ez sem volt több néhány óránál, mert 12.00-ig ki kellett jelentkezni a hotelből.

Igaz, a kathmandui gép csak 15:40-kor indul, de jobb, ha az ember korán kiér a reptérre, a forgalmat ismerve meg kétszeresen. A hotelszoba árában szerencsére benne volt egy „shuttle-bus”-os fuvar a reptérre, így most már bent is ülök a tranzitban. Csomaggal nem kellett bajlódni, azt még Kuvaitban feladtam Kathmanduig, a kifelé menő útlevél-ellenőrzés meg nem volt semmi komoly. Pár perc alatt bent is voltam a tranzitban.

Doha reptere még messze nincs egy súlycsoportban Dubaival, de látszik, hogy ezt is bővítik, illetve egész pontosan egy új terminál építése zajlik, mert a Qatar Airways nagyon terjeszkedik. Egyelőre egy kis-közepes méretű reptér, inkább a közepes felé tendálva, de airbridge-ek (beszállóhidak) pl. még nincsenek. Van még néhány órám a gép indulásáig, addig próbálok netezni.

….

Doháról szintén csak első benyomások: jobban hasonlít Dubaira, mint Kuvait, itt is épül már mesterséges üdülőfélsziget (mint a Pálma-szigetek Dubaiban, csak itt Pearl-nek, Gyöngynek hívják). Doha meg Katar is luxusjátszótér, bár egy árnyalatnyit mintha földközelibb volna, mint az Emírségek. Gazdag helybeliek, sejkek luxusjárgányokkal, Lamborghini-szalon, luxusszállodák, meg ami kell. A másik vetület: láthatóan itt is vendégmunkások dolgoznak csak valójában, főleg a Fülöp-szigetekről, Bangladesből, Pakisztánból.

Ahogy a tegnapi kuvaiti sofőr Srí Lanka-i volt, úgy a dohai Ramada kisbuszának vezetője az arcvonásai alapján filippínó. A szolgák által biztosított luxusélet nyilván sokak vágyálma, de ez a mennyiség nekem kicsit már tömören sok. A szállodai kényelem az rendben van, de én megelégszem egy tiszta, kényelmes szobával és ággyal, nincs szükségem rá, hogy szolgajelmezbe öltöztetett emberek hajlongjanak előttem alázatosan. Ez nem egészen az én világom, de hát vannak nagyobb bajok is az életben… :)

….

Egy-egy nap nekem bőven elég volt Kuvaitra és Katarra is, a valódi, emberközelibb Ázsiára sokkal inkább vágyom. Hamarosan jön Nepál, aztán Bhután, majd India, azok, úgy hiszem, „igazibbak” lesznek, ha kevésbé kényelmesek is.

….

Itt, a dohai reptéren lehet igazán érezni a világ nagyságát és pezsgését. Jönnek-mennek az emberek, a járatok Ázsia és Európa minden sarkából, miközben eltöltöttem jó 40 percet azzal, hogy a saját kis irataimat és file-jaimat rendezgettem a laptopon. Közben nézegetem a netet, olvasok egy-két magyarországi hírt (csak módjával!), és épp indul egy járat Szaúd-Arábiába. Az ember tényleg bent van a világ vérkeringésében, majd tovaröppen, és akkor már mások lesznek itt, szüntelenül. Újra és újra átélem ezt, ahányszor csak utazom, főleg, ha elhagyom Európát is. Ezért kell újra és újra kilépni Magyarországról és Kelet-Európából, mert enélkül az ember látóköre óhatatlanul is szűkebb marad. Nem feltétlenül attól, hogy egy begyöpösödött valaki, sőt akár akkor is ha nem az – egész egyszerűen ilyen „nemzetközi helyeken” döbben rá újra és újra az ember, hogy azok az ügyek, amik Magyarországon olyan borzasztóan fontosak és központiak, mennyire jelentéktelenek világszerte.

Délelőtt olvastam a szállodában a reggel megkapott Gulf Times-t. A nemzetközi hírek régiók szerint vannak benne csoportosítva. 10 oldal foglalkozik Katarral (mégiscsak helyben vagyunk), 1  oldal a „Region” , vagyis a közel-környék (Irán, Jemen, stb), 2 oldal az „Arab World”, 2 oldal az „Americas”, 2 oldal „Britain/Ireland”, 2 oldal „Europe”, 1 oldal „Africa”, 1 oldal „Philippines/East Asia”, 1 oldal „Sri Lanka / Bangladesh / Nepal”, 2 oldal „India”, 1 oldal „Pakistan/Afghanistan”.

A 25 oldalból tehát 2-t szentelnek „Európá”-nak, amin kívül esik ebben az értelemben a Brit-szigetek világa.

A kettő darab, európai hírekkel teli oldalon egy rövid, kisbetűs hír jut Magyarországnak is, az is arról szól 8-10 sorban, hogy az új médiatörvény mennyiben fogja korlátozni a sajtószabadságot. Ennyi a hírünk a nagyvilágban, az Öböl-térségben, 2010.november 4-én.

A wifi-kapcsolat létrejöttéért köszönet a Doha International Airport-nak

2010. november 3. , szerda

Délelőtt sokáig aludtam, a tegnapi fáradalmakat, meg az utolsó magyarországi napok rohanását kipihentem. Tegnap késő este értem Kuvaitba, a Wataniya Airways nagyon jó volt, a kuvaiti reptéren a vízum-ügyintézés és a szállodai transzfer megszervezése már kevésbé. A vízumhoz illetékbélyeg kellett, azt csak egy automatából lehetett megvenni, ami csak kuvaiti dinárral működött. Kuvaiti dinárt váltani bent az immigration control előtt nem lehetett! Hitelkártya-elfogadás nem volt. Úgy vártam 30-40 percet a beléptetésre, hogy rajtam kívül csak 3 másik utas volt ugyanilyen helyzetben. A Wataniya, meg a reptér alkalmazottai rohangáltak ki-be pénzt váltani az utasoknak. Végül valahogy sikerült, kiadták a vízumot egy papírra, és beléphettem. Ekkor még meg kellett adnom a pénzt (3 KWD) a fickónak, aki szerzett, mert váltani továbbra sem tudott! Nagy nehezen kint voltam, addigra meg már a hotel által kiküldött emberke ment el, akinek be kellett volna vinnie a városba! Oké, eddig valahogy megvoltunk. A taxis és rent-a-car-os pultnál levő emberke segítőkész volt, fel tudta hívni az Oasis Hotelt, ahol beszéltem a recepcióssal. Azt mondta, hogy a pick-up miatt kiküldött ember már elment a reptérről mert nem voltam ott, de rászól, hogy jöjjön vissza értem. Így is lett. Röpke 20 percet kellett még várnom rá ezek után. Időközben nagy nehezen sikerült a Wataniyás fickónak felváltatnia valahol a 20 eurómat, ez 7 kuvaiti dinár lett. Ebből 3 volt a vízum. Ha lassan is ment, legalább nem volt drága.

Oké, megjött végre a hotel kiküldöttje, egy (nekem) bazi nagy szalonterepjáróval indultunk be a városba. Szerencse hogy már késő este volt, olyan 21:30 környékén, így alig volt forgalom.

Első pillantásra Kuvait olyan volt, mint Dubai: sivatag, homok, hatalmas soksávos autópályák, tolakodó vezetők. Este 10 körül értem be a hotelba, nem is nagyon kívánkoztam se sétálni, se bármi mást csinálni, se vacsorázni, olyan fáradt voltam. Még neteztem kicsit, szerencsére a hotelban volt wifi, aztán lefeküdtem. Kábé délelőtt 10-kor ébredtem, vagyis majdnem 11 órát aludtam. Azt hiszem, ez is jelez valamit abból, hogy mennyire voltam fáradt.

Ma reggelre tehát jól kialudtam magam, és mivel 10:30-ig volt reggeli a szállóban, reggelizni is tudtam. Átlagos kínálatú svédasztal, a meleg kaják között domináltak a helyi jellegű és ízű fogások, a többi a szokásos.

Reggeli után még egy kicsit ejtőztem, aztán elindultam sétálni a városban, mert 14 órára ki  kellett jelentkezni a hotelből, annál is inkább, mert indulnom kellett a reptérre is. Kuvaitváros így elsőre nem egy nagy szám, egy picit porosabb és lepattantabb mint Dubai, átlagos Öböl-menti nagyváros. Toronyházak, tele üveggel, a mellékutcákban meg roskadozóbb épületek. Szerencsém, hogy már november van, így nem voltak 40 fok feletti hőmérsékletek, csak kb 29-30 fok. Elviselhető. Térképem nem volt, csak találomra indultam neki a városnak, megjegyezve az utcák irányát, meg 1-2 magasabb épületet, hogy visszataláljak. A tengerpartra szerettem volna kijutni, de végül rájöttem, hogy az ellenkező irányba indultam el. Így sem volt semmi gond, láttam egy kicsit a városból, a fényképezőgéppel régi mániám szerint rendszámokra is „vadásztam”, ebben szerencsém volt, még egy kuvaiti diplomatarendszámot is sikerült „lőnöm”. Mikor elindultam a part felé, a végül helyes irányba, egészen a „corniche”-ig már nem jutottam el, a part felé vezető utca végén, a part előtt egy nagy palotakomplexum volt. Meg lehetett volna kerülni, és kimenni a „beach”-re, de már fogytán volt az időm, nem akartam lekésni a szállodai check-out-ot. Visszamentem tehát az Oasis Hotelbe (3 csillag, kb 50 euró, 22 KWD, átlagos hely, viszont az ágynemű legalább nagyon tiszta és hívogató volt).  Gyors zuhanyzás, mert már megizzadtam, aztán összepakoltam. Sok minden pakolnivaló nem volt, mert úgyis csak 1 éjszakára jöttem, így nem szedtem elő nagyon sok mindent a táskámból. Kijelentkeztem, kártyával fizettem, és kértem egy taxit a reptérig. Jó volt, hogy kifizethettem egybe kártyával a hotelszámlával együtt, mert dinárom csak néhány maradt. A „taxi” nem táblás taxi volt, hanem a jelek szerint a hotellal szerződésben álló bérautó. Egy Srí Lanka-i fickó vezette, angolul egész tűrhetően beszélt, a reptérre menet dumáltunk. Kérdezgetett, hogy Európában mik a lehetőségek, ha ott akarna dolgozni, mennyibe kerül egy „work visa”, és ilyenek. Kedves fickó volt, tipikusan az az ázsiai, aki ha fillérekért is, de eljön dolgozni az Öböl-menti arab országokba, mert itt még lehet valami pénzt keresni. Nyilván így sem egy leányálom a dolog. A viteldíjról utólag, már menetközben jutott eszembe, mármint miután eljöttünk a hotelből, hogy az előző esti pick-up díját, a 8 dinárt vagy nem számolták fel, vagy elfelejtették, vagy ki tudja. A számlán nem volt rajta, a recepciós nem kérte, nekem meg már a reptér előtt jutott eszembe. Ez a taxi nem a terepjáró volt, amivel előző este értem jöttek, így a sofőr sem tudhatott volna róla. Mindegy, majd kiderül, ha utólag emaileznek, maximum kifizetem valahogy.

Kuvaiti reptér.

Nem a Sheikh Saad terminál, amire előző este érkeztem a Wataniyával, hanem a nagy nemzetközi, 1-es terminál. Belépve már jóval a check-in area ELŐTT tűnik fel az a bevásárlóközpont-rész, ami a legtöbb reptéren a tranzitban szokott lenni. Több szinten üzletek, éttermek, ami szem-szájnak ingere. A check-in előtt két részre oszlik a tömeg, itt az első biztonsági átvilágítás. Az első, mert mire eljutottam a gépig, azt hiszem, még 3 vagy 4 másik volt. Hogy minek, nem értem. Mindegy, legalább itt nem tart az az európai marhaság, hogy folyadékot nem szabad felvinni a gépre. Első átvilágítás után jön a check-in. Nagy sorok, a Qatarnak csak 3 pultja volt, plusz egy baggage drop-off pult. Az utazók egy része láthatóan a vendégmunkások: fülöp-szigetekiek, bangladesiek, pakisztániak, indiaiak. Nagy pakkokkal igyekeztek hazafelé. A becsekkolásnál a csomagot sikerült végig Katmanduig feladni, így Dohában nem kell kivennem. A check-in-es nő kérdezgetett, hogy Nepálból hová megyek tovább, és hogy van –e továbbútra szóló jegyem (nincs), de végül ideadta mindkét beszállókártyát, tehát a Doha-Kathmandu járatra is.

A check-in után volt még egy biztonsági átvilágítás, majd az útlevélvizsgálat. Mindkettő gyorsan ment szerencsére. Bent a tranzitban már sokkal kevesebb üzlet és étterem mint kint, de egy jó kávéra és szendvicsre azért beültem.

Nemsokára meg is kezdődött a beszállás a dohai Qatar Airways-járatra, itt volt még egy utolsó csomag-átvilágítás. A gép ugyanúgy Airbus 320-as, mint az előző esti Wataniya-járat, de amíg a Bécs-Kuvait járaton talán 20-an ha voltunk, ez a gép tele volt. Eddig a Wataniya jobb nálam, mint a Qatar Airways, bár utóbbi sem rossz. Meglátjuk, hogy a holnapi kathmandui járat, ami már szintén 4 óra körüli, milyen lesz.

16:40-kor indultunk, még tűzött a nap, de mire 17:30-kor leszálltunk Dohában, már koromsötét volt. Tény, hogy az Egyenlítőhöz közelebb, a trópusokon gyorsan száll le az este, de meglepődtem azon, hogy mennyire.

Katarba már előre megvolt a vízumom (igaz, a budapesti Qatar Air-irodában le is gomboltak érte 45 dollárt, tehát a kuvaiti legalább olcsó volt), és mivel előre kinyomtatva egy lapon volt, a dohai reptéren hamar át is mentem az útlevél-ellenőrzésen.

……

Katarba csak úgy ad vízumot a Qatar Airways (nem ám a budapesti katari követség!), hogy az általuk ajánlott egyik 4, vagy 5 csillagos szállodában száll meg az ember. Róka fogta csuka, mert a kisebb szállodák meg nem intéznek vízumot.

Szóval így alakult, hogy most itt vagyok életem eddigi legdrágább szállodai szobájában, a dohai Ramadában. Nem mondom, jó kis hotel, de alapból ennyit nem áldoztam volna szállásra máskor (200 dollárt). Persze mondjuk tízévente elmegy egy ilyen, de egy kicsit szívtam a fogam, ennyiből mondjuk Laoszban 20 napra futja egy nagyon tiszta, légkondis, tévés, fürdőszobás szobára egy guesthouse-ban. Oké, ne hasonlítgassuk össze a kettőt, egészen más kategória.

Doha egy fokkal rendezettebbnek tűnik, mint Kuvait volt, inkább hasonlít Dubaira. Kora este érkeztem meg a hotelbe, így egy rövid esti sétán kívül ma még nem láttam mást a városból. Holnap délután megyek tovább innen Kathmanduba, és ott kezdődik el valójában az ázsiai út!