2010. november 24. , szerda
Ez a nap sem különbözött sokban a tegnapitól, a délelőtt némi dögléssel, olvasgatással és netezéssel telt el, délután pedig megint jártam egy nagyot a városban.
Mikor elindultam, a recepciósnak, Radzsnak odaadtam a képeslapjaimat, mondta, hogy majd elintézi, sokkal egyszerűbb így, mint a nehezen megtalálható postára elvergődni, és ott feladni őket. Jó is, hogy beszéltem vele, mert már épp szólni akart, hogy a Nepal Airlines jelentkezett, áttették a december 1-jei delhi gép indulását későbbi időpontra, de szerencsére nem vészes, 12:05 helyett majd 13:45-kor fog indulni. Még mindig jobb, mintha korábban menne a gép, én meg nem értesülnék róla. Hát igen, most tényleg megvolt a haszna, hogy a foglaláskor meg kellett adni a kathmandui elérhetőségemet, a guesthouse nevét és számát.
Bent a városban a szokásos kavargás, a Thamelben a motorosok ma mintha a szokottnál is vadabbul cikáztak volna. Kb 3 órányit sétáltam oda-vissza, a végére már majd’ megsüketültem az állandó dudálástól. Nagyjából a már ismert helyeket jártam be még egyszer, csak kicsit más utcákon.
Még a szűk Thamel-beli utcákon is érdekes, hogy lépten-nyomon találni egy-egy apró szentélyt, főleg hindukat, de akadnak buddhista sztúpák is. Persze, Európában is sok templom van városszerte, de ez valahogy más.
A Durbar Square környékén van például az egyik igazán sajátos nepáli „különlegesség”, a Kumari Devi szentélye. A megannyi hindu istenség, és a buddhisták által szentként tisztelt bódhiszattvák mellett ugyanis Nepálban létezik egy valódi, élő istennő, a Kumari Devi, aki nem más, mint egy kislány. A gyermek istennőt szigorú feltételek alapján választják ki, a newari etnikumból, 4-10 éves lányok közül. A lényeg, hogy még gyerek legyen, és az „istennősége” addig tart, amíg meg nem jön az első vérzése, vagyis abban az esetben is, ha például balesetben megvágja magát, és nagyobb mennyiségű vért veszít. Addig valóban élő istenként tisztelik, külön palotában lakik, nagy ünnepeken kiviszik az emberek közé, akik ünneplik őt. Amikor lejárt az „istennőség”, az immár kamasz lányok komoly „végkielégítést” kapnak, de onnantól fogva már csak embernek számítanak, sőt, nőnek, vagyis férjhez is mehetnek. Azt hiszem, egy volt istennő igazán nem lehet rossz parti, még ha kissé el is van kényeztetve... :)
Az időszakokból kiszámolható, hogy nagyjából 3-10 évenként kerül egy új Kumari a trónra. A gyermek istennő tisztelete kissé homályos forrásokból táplálkozik, a Lonely Planet két, kissé hajmeresztő legendát írt le. Az egyik szerint a Malla-dinasztia egyik uralkodója kissé..khm, hát, betegesen vonzódott a gyereklányokhoz, és miután az egyik ilyen „akciójába” egy kislány belehalt, így akarta kiengesztelni a felsőbb hatalmakat. A másik verzió szerint szintén az egyik Malla-király Taleju-val, a Kathmandu-völgy védő istennőjével kockázott, majd pedig ajánlatot tett neki. Az istennő erre felháborodott, majd megenyhült, de csak kislány képében volt hajlandó visszatérni és óvni Kathmandut. Kissé „érdekes” háttér, de ha meggondoljuk, az isteni viszonyokban más kultúrkörökben is fontos szerepet kapott a szex, elég csak Zeusz atyánk állandó kicsapongásaira gondolni….sőt, olyan is volt a dicső európai történelemben, hogy "gyerekek keresztes hadjárata"...
A mai séta azért is volt érdekes, mert egy-két olyan utcába is elvetődtem, ahol addig még nem jártam. Az egyik a halpiac volt, bár „piac”-nak nem nagyon nevezném, inkább volt egy olyan utcaszakasz, ahol az utcára nyíló boltokban, félig az utcára kipakolt standokon halakat árultak. Itt fent Nepálban annyira nem „menő” a hal, mint sok más ázsiai országban, mivel tenger nincs, és így nem lehet lépten nyomon olyan finomságokat kapni, mint mondjuk Vietnamban vagy Thaiföldön. A „halpiac” azért is volt érdekes, mert például látni lehetett, hogy az egyik árus a kipakolt halakat éppen lelocsolta vízzel…nyilván azért, hogy frissnek tűnjenek, ez ugyanolyan, mint mikor a budapesti piacokot a retket virágpermetezőből fújják be vízpárával.
Abba inkább nem is gondoltam bele, hogy az a víz honnan származott, és természetesen azt is fölösleges hozzátennem, hogy a halak nem jégen voltak, hanem „csak úgy”. Az itteniek gyomra már nyilván immunisabb a helybeli kórokozókkal szemben, én itt semmit nem mertem volna megkockáztatni.
A másik szakosodott utca a fogászoké és fogtechnikusoké volt, de gyorsan hozzáteszem megint, hogy nem olyan csillogó-villogó műintézményeket kell elképzelni, mint Európában, mivel a „rendelők” ugyanolyan düledező, koszos házakban vannak, mint az összes többi bolt. Azt hiszem, nagyon elkeseredettnek, vagy iszonyúan fogfájósnak kellene lennem, hogy az itteni „szakemberek” kezére adjam magam, de lekopogom, a fogaimmal eddig szinte sohasem volt bajom, egy-két apróságot leszámítva. Persze Kathmanduban is van nemzetközi klinika, végszükség esetén oda mehet a turista, és a biztosítója majd fizet…de az ilyen helyzetekre még gondolni sem jó.
…
Az utcán jártamban-keltemben még egy másik szenvedélyemnek is hódolni tudtam, nevezetesen a rendszámvadászatnak. No nem ellopom a rendszámokat, és nem úgy gyűjtöm őket, hanem csak fényképen. Valamiért már évekkel ezelőtt érdekelni kezdtek a rendszámok, és azóta számos országban sikerült hétköznapi, és különleges rendszámokat is elcsípnem a fotómasinával. A mostani útról is „van” már kuvaiti, katari, szaúdi, bahreini, kuvaiti diplomata, és persze a legfrissebbek, a 3-4 féle nepáli rendszám: autós, motoros, taxis, piros, fekete….és épp a mai napon sikerült találnom egy diplomata rendszámú kocsit is.
Tudom, hülyeségnek tűnhet, de hát van aki söralátétet, van aki gyufacímkét, mindenki más egyebet gyűjt, én rendszámokat, de azokat is csak fotón….. :)
