2010. november 14. vasárnap
Reggel 7.00, ébredés.
Annál is inkább szokatlan, hogy ilyentájt magamtól ébredjek, mert klasszikus éjszakai bagoly vagyok, otthon ritkán szoktam 1 óránál előbb lefeküdni, és csak akkor kelek órára 8:30-kor, ha dolgozok. Itt viszont késő este nincs nagyon mit csinálni, 21 óra után szinte minden kihalt már. A fogadó kapuját is 21:30-kor zárják. Az ember kimászkálta magát egész nap, este még olvas egy kicsit, heverészik, aztán, jobb dolga nem lévén, még éjfél előtt elalszik. Nekem szokatlan, de végülis mindegy, a lényeg, hogy a 7-8 óra alvás meglegyen.
Szóval reggel 7-kor ébredés, kinézek az ablakon.
Köd, köd, köd….
Gondolom, nem kell részleteznem, hogy ez mit jelent…
….
Reggel 8:30,
olvastam még az ágyban egy bő órát, aztán felkászálódtam, hogy felmegyek reggelizni. Ekkor csillant meg képletesen és szó szerint is az első reménysugár, mivel kisütött a nap.
No, ez ugyan nem tartott sokáig, mire felöltöztem (nem nagy mutatvány, alváshoz csak a nadrágot és a cipőt vettem le), és felértem a közös terembe (5 perc), azalatt el is bújt a Nap.
Hát, továbbra is itt ül a tegnapelőtti társaság jelentős része, nyilván már mindenki menne tovább.
Pár asztallal arrébb egy amerikai srác szövegéből épp annyit hallok ki, hogy „I have read more than enough now, I just don’t want to read anymore, I want to go”...vagyis hogy a várakozás ideje alatt ő sem tudott jobbat, mint (nyilván könyvet) olvasni, de most már rohadtul elege van belőle.
Nekem szerencsére nincs, mindig is szerettem olvasni, és könyveket is hoztam magammal, plusz még elindulás előtt letöltöttem a laptopra néhány digitalizált Verne-könyvet. Egy ideig el vagyok látva, de azért lassan én is mennék már.
Persze én nem vagyok még szorosan, a legközelebbi fix dátum a november 25-i indulás Bhutánba, addig legfeljebb csak az időmet fecsérlem itt fenn Luklában.
Tegnap este a wifis helyen (Starbucks!) egy indonéz lányal beszélgettünk, neki már elég sürgős lett volna az indulás, vasárnap (azaz ma) menne a gépe Kathmanduból Abu Dhabiba, az Etihad Airways-nél stewardess. Lehet, hogy szegény rá fog kényszerülni a helikopterre.
A kávézóban, közös teremben persze belehallani a beszélgetésekbe, és többször be is kapcsolódtam, az itteni nagyon vegyes nemzetközi társaság általában elég nyitott, kommunikatív emberekből áll. Szájhagyomány útján is terjednek a hírek: a helikopterek elvisznek egészen Kathmanduig, és ha sikerül összeszedni egy 4-5 fős csapatot, amivel megtöltik a gépet, akkor fejenként „csak” 5-600 dollár az ára.
Itt azért még nem tartok, bár ha még egy hetet itt fenn kell tölteni, háááát…… na de ne fessük az ördögöt a falra.
…
Szerencsére ez a magasság egy picivel már jobb, mint a 3400 méter Namchéban, de azért rohangálni meg ugrálni itt sem nagyon lehet. Ez van, legalább tudok pihenni, meg gondolkozni. Meglátjuk, mit hoz a mai, meg a holnapi nap. Ámbár a mai egyelőre elég ramatyul néz ki….
….
11:15
Köd, köd, köd…
Semmi változás, csak a nagy tejfehérséget látni odakint. Nem végtelenül sűrű, a szomszédos házakat lehet látni, sőt, mivel a fogadó közel van a reptérhez, még a kb 50 méterre levő futópályát is – de messzebb már nem. Látás utáni repülés ilyen időben kizárva, még helikopterrel is necces lehet.
Ebből ma már nem lesz semmi. Persze mint oly sok más minden, ez is relatív. Mennyivel rosszabb lenne, ha most fent lennénk akár Namchéban, akár még feljebb, Tengbochében vagy Pherichében! Ott még a levegő is ritkább volna, ugyanígy nem látnánk semmit, és hidegebb is volna…ráadásul nyavalyoghatnék azon, hogy mikor és hogyan vánszorgunk le a hegyről.
Itt legalább a reptér mellett vagyunk, és ha valamikor kitisztul az idő, akkor remélhetőleg azonnal jönni fognak a gépek.
…
Délelőtt még helikopterek sem nagyon voltak, inkább délután kezdtek el jönni, akkor sem olyan számban, mint tegnap. A fogadóban ezzel együtt érezhetően fogyatkozott a létszám, valószínűleg többen voltak, akiknek volt olyan sürgős a dolguk, hogy befizettek a helikopterre. A közös teremben / étkezőben egy középkorú dán hölggyel is szóba elegyedtem (az elmúlt napokban többször is váltottunk már pár szót, mint a legtöbbekkel, de most, hogy kiderült, hogy dán, egy kicsit „skandinávul” is beszéltünk, mármint ő dánul, én meg norvégul). Szóval ő mondta, hogy ő is tegnapelőtt óta vár, most már muszáj mennie, mert holnapután indul tovább Tibetbe, így nincs más hátra, mint a helikopterezés.
Délután már az utcán is látni lehetett, hogy a légitársaságok irodái előtt tömött sorok állnak, és próbálnak intézni valamit. Persze a „légitársasági irodá”-t sem úgy kell elképzelni, mint Európában, hogy finom, tiszta, üvegkirakatos, szőnyegpadlós, halk. Lukla „főutcáján” némelyik házra ki van festve, hogy „Agni Air Reservations”, vagy hasonlók, és pont ugyanolyan, kissé kopottas faajtós bejárat van, mint a többi házban.
Egyelőre nem nagyon izgatom magam, mert amíg köd van, addig úgyse fog jönni egyetlen gép sem, és amilyen gép nincs, arra fel sem lehet jutni. Különben is szerencsére Chabee intézi a dolgot, a szállóban levő egyik recepciós segítségével. Találkozunk reggelinél-ebédnél-vacsoránál, mindig mondja, hogy mi a helyzet.
….
Ebéd után sétáltam ismét (mást nagyon nem lehet tenni, legfeljebb olvasni, meg a laptopon levő játékokat buzerálni). Délelőtt a reptér felé voltam, most a falu északi vége felé, amerre jó pár napja elindultunk Namche irányába.
És milyen jól tettem, hogy arra mentem… :)
Így került sor ugyanis a tengerszint felett eddigi legnagyobb magasságban lejátszott pingpong-meccsemre. Na jó, nem volt igazi meccs, csak ütögettünk egy kicsit. Az utcán láttam egy pingpongasztalt, ahol pár helyi srác játszott, és meg is álltam. No, nem tolakodtam, hogy „hé, vegyetek már be”, hanem előbb illendően kibiceltem, és elpattant labdákat szedtem. Egy idő után „észrevettek”, és 20-25 perc múltán felajánlották, hogy szálljak be.
Szeretek pingpongozni, bár az utóbbi években csak nagyon-nagyon ritkán jutottam hozzá (kivétel idén nyáron Pusztaszer, kösz KECSABA!), és az első 4-5 percben még bénázgattam, de aztán egyre jobban belejöttem. Igazából pontra játszottunk, csak úgy, de nagyon élveztem. Azt hiszem, most kerültem a legközelebb az igazi nepáliakhoz. Ámbár az, hogy „nepáliak”, megint csak pontatlan, mert a serpák markánsan eltérnek a nepáliaktól. A nepáliak alapvetően hinduk, etnikai háttérre és vallásra is, a serpák viszont sokkal inkább tibeti jellegűek. Arcra is, tehát pl. vágott szeműek - és vallásra is: a tibeti buddhizmust követik. Csak egy példa, az Everest neve. „Nemzetköziül” ugye Mount Everest, tibetiül Csomolungma, nepáliul Szagarmatha. Chabee-t kérdeztem, hogy ők, a serpák, hogyan nevezik. Azt mondta, ők Csomolungmának…
….
Ismét a Starbucks-ban, ez a rendes esti „menedékhely”, mert itt van wifi. Este 7 felé úgyis visszaballagok a szálláshelyre vacsorázni, aztán meg sok minden már úgy sincs mára. Most 17:20 körül van, otthon éppen délután fél 1.
Túl sok minden ezen a napon sem történt, de azért egyáltalán nem volt unalmas.
Csak önmagamat tudom ismételni: meglátjuk, mit hoz a holnap.
Remélhetőleg napsütést és repülőgépeket!
…
Este 19:25
Igazából azon filózok, hogy romlik, vagy javul a helyzetünk a továbbútra. Egyrészt „fentről”, tehát Namche, Tengboche felől nyilván minden nappal egyre többen érkeznek vissza, másrészt az sem elhanyagolható, hogy többen is elmentek már a helikopterekkel – valamint az, hogy mivel nincsenek repülőjáratok, Kathmanduból ide sem tudnak feljönni a túrázók, tehát nincs „utánpótlás”.
Azzal vigasztalgatom magam megint, hogy ebben az időjárási helyzetben még mindig Lukla a legjobb hely, hiszen feljebb sem látnék semmit, csak kényelmetlenebbek volnának a körülmények. Ámbár….ha a Namche Bazar-i Yak Hotelt ide tudnám varázsolni, akkor még elégedettebb lennék, eddig az volt a legjobb szálláshelyem Nepálban.
2010. november 15., hétfő
Ébredéskor óvatosan optimista voltam, mert már lehetetett látni kis darabka kék egeket is. 7 és 8 óra között ugyan többször is megint teljesen beborult, de most 9 óra 30 felé egyelőre úgy tűnik, hogy süt a nap. Persze az idő még messze nem tiszta, és vannak bőven felhők a völgyben, de az, hogy 3 nap óta először a Nap is látható, nagyon-nagyon óvatos bizakodásra adhat okot. Nagyon óvatosra, mert semmiképp nem akarom elkiabálni, de a tegnaphoz képest már ez is haladás.
A szemközti hegyből már látni darabokat, és mert süt a nap, még az is lehet, hogy meg tudom szárítani egy-két ingemet.
Repülőgépek még nem jöttek eddig, ahhoz teljesen tiszta idő kell, de helikopterek igen. A reptéri kifutón 2 órája még köd hömpölygött, most süt a nap.
Csak óvatosan, és visszafogottan, de bizakodóbb vagyok. Persze ha ma elindul a repülőforgalom, még az sem jelenti biztosan, hogy ma el tudunk menni, mert jó nagy tömeg gyülemlett fel. De ebben az esetben legalább már elkezdődik valami….. hát, meglátjuk.
11:30
Egyelőre megint úgy tűnik, hogy a reggel és a délelőtt hoz egy kis reményt, ami aztán a dél és a délután jöttével halványul….pont úgy, ahogy a napsütés.
Megint sűrűsödnek a felhők, bár a Nap azért nagyon-nagyon halványan, de látszik mögöttük. Hogy a jót keressük a dologban: tegnap csak reggel volt 5 perc napsütés, ma délelőtt pedig majdnem 2 órányi. Úgy-ahogy sikerült ingeket, törölközőt, pulóvert szárítani odakinn.
Most megint borús az idő. A kis délelőtti napsütés egyelőre még kevés az üdvösséghez, de remélem, hogy a jó irányba történő haladás…..
Megint a Starbucks fonott fotelszékében ülök, de wifi tegnap este óta nincs.
