2010. november 23., kedd
Az utolsó két kathmandui napot a pihenésre, laza mászkálásra, dolgok rendezgetésére, olvasgatásra szántam, szánom, nagyobb látnivalókhoz most már nem megyek el. Nem azért, mintha nem volnának ilyenek, vagy abszolút nem érdekelnének, de a városnézést, az új dolgokkal való ismerkedést sem lehet állandóan „pörgetni”, néha meg kell állni egy kicsit, szünetet tartani, feldolgozni magunkban az élményeket, hagyni leülepedni.
Kathmandut most már kezdem úgy-ahogy megismerni, persze pár hét nepáli tartózkodás után teljesen megismerni lehetetlen (valószínűleg pár év alatt is képtelenség), de azért már nem egy ismeretlen őskáosz, hanem lassan kezdem tudni, hogy mi merre van. A belső részeken már térkép nélkül is eligazodok, tudom, hogy mi merre van. Ebben szerencsém is van, mert ha már térképen megismerkedtem egy várossal, és egy-két sétálós út alatt be tudtam orientálni magamban, hogy mi merre van, akkor nagyvonalakban már el szoktam találni az addig ismeretlen városokban is.
Délelőtt neteztem, naplót és blogot írtam, fotókat válogattam a blogba (aki nem hiszi, hogy ezzel el tud menni egy délelőtt, az próbálja ki… :)
Délután egy középhosszú sétára indultam, először szokásos módon átvágtam a Thamelen, most már megszoktam az állandó riksa-, hasis- , üveggyöngy kínálást, szinte már egy-két szemmozdulattal, és „No, thanks”-szel is le tudom rázni az embereket, ha kell. Mondják, hogy India ezen a téren sokkal keményebb lesz, majd meglátjuk.
Most a Thamel keleti oldalán egy jó nagy blokkot elfoglaló amerikai követség felé mentem, amit a taxiból már láttam előző nap. Nem egy nagy szám, magas falak, puskás őrök, szögesdrót, zsilipkapuk, stb. Tudom, hogy biztos van alapja is az egésznek, de egy ilyen amerikai követségen élni olyan lehet, mint egy indiánrezervátumban. Még a békés Norvégiában is vastag vaskerítéssel van elkerítve az amerikai követség, bár tény, hogy nincs olyan szinten erődítménnyé kiképezve, mint néhány másik, amit láttam.
Túlmentem ezen a tömbön is kelet felé, és ismét bebizonyosodott, hogy igenis rá kell lépni az ismeretlen, nem járt ösvényekre, mindig új utakat kell felfedezni, mert mindenhol vannak nem várt dolgok. Kelet, majd aztán dél felé továbbmenve egy szélesebb utat találtam (nem írom, hogy „többsávos”, mert mint korábban már kifejtettem, a mi fogalmaink szerinti sávok nincsenek, csak szélesebb úttest. Ezen a részen vannak a jelek szerint Kathmandu előkelőbb üzletei (ami nem jelenti, hogy az utcán helyenként nem áll ugyanúgy kupacokban az építési törmelék, vagy a kutyaszar). Egészen meglepődtem, mikor megláttam egy KFC-t, igazi Kentucky volt, nem csak amolyan ázsiai utánzat, amikkel tele van a Thamel. Sőt, be is mentem, és mindenki megvethet érte, de a KFC-ben ebédeltem. Persze, lehet mondani, hogy há’ hülye az ilyen, Ázsiában miért nem ázsiai kajákat eszik, és minek megy a drága KFC-be, de az egész itteni itt-tartózkodásom alatt végigkóstoltam egy csomó nepáli és indiai kaját, és nagyon jók is voltak…mégis, most jól esett egy kis KFC-s csirke is. Mentségemül csak annyit, hogy nem McDonalds volt, és nem hamburgert ettem…. :))
Túl sok minden más nem is történt ezen a napon, este a vacsoránál megint összefutottunk Mick-kel, a walesivel, és nagyot beszélgettünk, csomó jó tanácsot is adott Indiáról, mivel már elég sok időt töltött el ott.
…
A GPS-em tanúsága szerint pontosan 6048 kilométerre vagyok a budapesti lakásomtól…
