2010. november 26., péntek
A Namgay Heritage Hotelben igazán kényelmesen lehet aludni, és igazán jó reggelit lehet enni…bár ezt, gondolom, nem kell részleteznem, miután az előző napi posztban annyi áradoztam a szállóról. Félig kontinentális, félig angol reggeli volt, és halkan mondom, hogy jól is esett a sok currys, csípős cucc után. Azok is kihagyhatatlanok, de időnként jó, ha egy kis megszokott ízvilágot is kap az ember… :)
Kényelmesen jutott is idő mindenre, 9 órára beszéltük meg Karmával a találkozót. Ő is pontos volt, én is, így máris nekivágtunk a mai napi programoknak, vagyis a főváros, Thimphu bejárásának. Az első megálló a Lonely Planet által Memorial Chorten néven említett emlékmű volt. A „chorten” voltaképpen nem más, mint egy, általában kőből épült buddhista emlékmű (tehát nem templom), amelyben sokszor valamilyen relikviát tárolnak. A National Memorial Chorten-ként is emlegett létesítmény egy kis, bekerített kertféleség, amelynek központi helyén egy sztúpa van. (ezen a képen ez a sztúpa látható, az előtérben pedig Karma Tshering, kísérőm és idegenvezetőm)
A Chorten-t 1974-ben emelték Bhután harmadik királya, Jigme Dorji Wangchuk emlékére, aki 1972-ben hunyt el. Az ő nevéhez fűződik Bhután modernizálásnak megkezdése, és ezért is nagy tiszteletben tartják az emlékét. A folyamatot a fia, a 2008-ig uralkodó Jigme Singye Wangchuk teljesítette ki, mivel ő az utóbbi években az abszolút monarchia felől a demokratikus rendszer, az alkotmányos-parlamentáris monarchia felé vitte az országot. Egyéni vélemény, de szerintem nagyon is jól értette az idők szavát, és nem is kapaszkodott két kézzel a trónjába, hiszen 2008-ban lemondott a legidősebb fia, a most 30 éves uralkodó, Jigme Khesar Namgyal Wangchuk javára.
Mind a kettejüket tisztelik, a szentélyekben a főhelyen természetesen a Buddha-, és bódhiszattva-szobrok állnak, de általában három díszes trónszék-szerű ülőalkalmatosság is van a mi fogalmaink szerinti oltár előtt: ezek felett ki van függesztve annak a három embernek a képe, akiket ezek a helyek megilletnek. A legfőbb hely természetesen a királyé, azaz most Jigme Khesar Namgyal Wangchuk –é, tőle általában balra (ha szemben állunk) helyezkedik el Jigme Singye Wangchuk helye, jobbra pedig a legfőbb buddhista méltóságé, a Je Khenpo-é, a szerzetesek központi testületének a fejéé. Mondhatni, hogy fő-főapát…
No de vissza a Jigme Dorji Wangchuk emlékére épített chorten-hez. A magasba törő sztúpa aranykupolája amúgy is Thimphu egyik könnyen észrevehető jellegzetes építménye, ennyire kiemelkedő (szó szerint) talán csak a most épülő Buddha-szobor, vagy a központi államigazgatás és a szerzetesi testület székhelye, a Trashi Choe Dzong.
A központi épület négy oldala a négy fő égtáj felé néz, és az őket díszítő szobrok külön-külön védő-istenségeket személyesítenek meg. Karma nagyon pontosan el is magyarázta, hogy mit jelentenek, de hamut szórva fejemre, töredelmesen bevallom, hogy nem jegyeztem fel, amit mondott, így nem is tudtam megjegyezni.
Noha a Chorten hivatalosan nem templom, gyakorlatilag mégis egyfajta szentély, nagyon sok thimphui lakos jön el ide imádkozni, a vallását gyakorolni, és tisztelegni a néhai király előtt.
Külön kis építményben gyújthatóak meg a vajlámpások (ez is az idők szava: mivel ez a hely már a modern időkben épült, szándékosan el akarták kerülni a tűzveszélyt, hiszen sok régi dzong rongálódott meg, vagy égett porig a vajlámpások okozta tüzek miatt)
Következő állomásunk a Changakha Lhakhang nevű kolostor-templom volt, amely a nyugati hegyoldalban, a város fölé magasodó egyik párkányon épült. Aki esetleg Thimphu-ban jár, és ne adj’ isten már elege van a buddhista szentélyekből (amit kétlek, hiszen mi másért is jött volna Bhutánba… :) – annak akkor is ajánlom, hogy jöjjön fel ide, mert a hátsó udvar nyitott részéről páratlan kilátás nyílik dél felé a fővárosra!
Maga a templom a többi bhutáni építményhez képest régibb, még a 12.században épült fel. Mint megannyi más épületnek, ennek is megvan a maga legendás eredetmítosza. Karma elmesélte, hogy a történet szerint ugyanis élt valamikor réges-régen egy Phajo Drogom Shigpo nevezetű ember, akinek a nevéhez a Drukpa Kagyu, a buddhizmus bhutáni válfajának létrehozása köthető. Drukpa Kagyu-nak a legendák szerint számos, kb. 8-10 fia volt, és mivel ő maga a vallásnak szentelte életét, azt akarta, hogy a fiai is kövessék. Amikor egyszer álmot látott, azt a sugallatot kapta, hogy a fiait vesse bele az itt örvénylő folyóba (Wang Chu, ami Thimphu-n folyik keresztül), és amelyikük megmenekül, az méltó arra, hogy a hit terjesztője legyen. Csak halkan jegyzem meg, hogy kissé drasztikus megoldás, de hát a kereszténységben is ott van Ábrahám és Izsák története – igaz, hogy ott legalább nem ment végbe az emberáldozat. Mindenesetre tény, hogy Phajo Drogom Shigpo számos fiából négyen úszták meg (béna szóvicc, tudom….) a megpróbáltatásokat, és ez a 4 fiú kezdte el terjeszteni az új vallást. Bent a kolostor-templom szentélyében a már megszokott számos buddhista szobor áll: a főhelyen természetesen mindig maga Buddha (általában a Sakyamuni Buddha, a Történeti Buddha, vagyis az a megvilágosodott szent, akinek tanításain a bhutáni buddhizmus is alapul), mellette pedig sokszor az adott helyhez, templomhoz köthető bódhiszattvák, vagy helybeli védőszentek, kisebb istenségek.
A Changakha Lhakhang-ban többek között ott van Lu, a föld istennője, a „sárkánykígyók úrnője”, akinek szintén megvan a maga szerepe. Karma elmondása szerint ugyanis (ő tényleg mélyen hívő buddhista, és nagyon-nagyon sokat tud a buddhista kultúrkörről) az ember birtokolhat éppenséggel egy telket, de ha azon például építkezni akar, akkor minden földek valódi birtokosának, Lu-nak kell áldozatot bemutatni.
A központi szentélyben a Sakyamuni Buddha mellett ott a Compassion Buddha, a Könyörület Bódhiszattvája is, vagyis Avalokitésvara (az ő személye a buddhista kultúrkör egyik legismertebb alakja, számos helyen emeltek templomot a tiszteletére. Kambodzsában, az Angkor-templomegyüttes számomra egyik legvarázslatosabb épülete, az egyébként düledező Bayon kétszáznál is több, kőbe faragott Avalokitésvara-képmást tartalmaz).
Avalokitésvara mellett szerepel még a jobb oldai oltáron Manjushri, a Bölcsesség Urának szobra, a harmadik főbb szobor pedig Vajrapani-é, az Erő Uráé (Lord of Power), ő az erő és a győzelem képviselője, aki könyörtelenül végez az ellenségekkel. Pontosan ezért szokták félelmetes arccal ábrázolni, kezében pedig villám és mennydörgés. (nem akarom túlságosan leegyszerűsíteni a dolgokat, de ez is egy közös vonás lehet az európai kultúrkörrel, hiszen Zeusz is villámokkal szeretett csapkodni az emberek közé az Olümposzról…)
A Changakha Lhakhang-ba gyakran hozzák el a kisgyereket is, hogy megtisztuljanak (talán a vízbe veszejtett sok fiú emlékére?), és ottjártunkkor is éppen ebből a célból volt jelen egy család. A másik érdekesség, amit a bhutáni buddhista szentélyekben láttam, az a kockadobás. Talán 3, vagy 4 kockával kell dobni egy szerzetes színe előtt, a kockák némelyike számokat tartalmaz (azaz pöttyöket, mint nálunk), de vannak különböző színekkel jelölt oldalú kockák is. Mint megtudtam, ez a szertartás arra szolgál, hogy a hívők valamely nagyobb vállalkozás, vagy például utazás előtt megtudják, hogy az adott napon szerencsés –e belevágni a dologba. A kockadobás után a jelenlevő szerzetes az eredményből kinyilatkoztatja, hogy szerencsés, vagy balszerencsés csillagzat alatt kezdődne az adott dolog, a hívő pedig vagy boldog, hogy belevághat abba, amit akart, vagy le kell mondania róla.
Miután megnéztük a hangulatos, régies Changakha Lhakhang-ot, újra felfelé indultunk el a kocsival a hegyoldalban, mégpedig nem máshová, mint egy természetvédelmi területhez, amelyben Bhután nemzeti állata, a takin él.
A környezet nagyon szép, egy erdős részen van lekerítve, valaha egy kisebb állatkert volt itt. Idővel az akkori király úgy határozott, hogy egy ilyen intézmény nem méltó a természettel harmóniában élő, az állatokat nem bántó buddhista szellemhez, így az állatkertet megszüntették, és az állatokat visszaengedték a vadonba. Az itt élő takin-ok viszont annyira szelíd állatok voltak, hogy egyszerűen nem akartak visszatérni az erdőbe, hanem Thimphu-ban őgyelegtek, és a szemétben kerestek ennivalót. Végül aztán az illetékesek is belátták, hogy jobb, ha rezervátumban tartják ezt a bumfordi, szelíd állatot, úgy legalább fennmarad.
Ha már ennyi mindent elmondtam, röviden talán arra is kitérhetnék, hogy miféle állat is ez a takin. Mint oly sok minden máshoz, ehhez is egy legenda kötődik. Bhután egyik szentként tisztelt embere, a 15.században élt Drukpa Kuenley volt, akit „Divine Madman”, azaz „Szent Őrült néven emlegetnek. Az úriember Tibetből származott, és később számos nagy tettet vitt véghez, korának afféle „őrült zsenije” lehetett. Mondhatni, gyakorlatilag jógi volt, és Bhután-szerte szabadszájúságáról és meghökkentő tetteiről híresült el. Mindemellett állítólag igen komoly férfiassággal is rendelkezett, és a termékenységi szentély –amiről később írok még- továbbá a házak falára pingált falloszok, mint termékenységi jelképek..nos, mindez az ő nevéhez köthető.
Ki más alkothatta volna meg hát Bhután nemzeti állatát, a takint, mint éppen ő? A legendák szerint egyik útján a helybeliek egyre csak nyaggatták, hogy tegyen már csodát, hiszen olyan híres a csodatételeiről. Erre a szent őrült közölte velük, hogy tesz ő csodát, hogyne tenne, de előtte adjanak neki egy egész tehenet és egy egész kecskét, amit ő majd szépen elfogyaszt. Mit volt mit tenni, a falusiak megadták neki a két állatot, ő komótosan felfalta mindkettőt, majd jött a csodatétel: a két állat csontjaiból egy ujjpattintására életre kelt az újfajta állat, ez lett a takin. Mint mondtam, kissé bumfordinak hat, szegény tényleg úgy néz ki, mintha kecske és tehén keveréke volna: busa nagy feje van, lomha járása, és egyébként nagyon békés állat.
Ha már a nemzeti jelképek: utólag jöttem rá, hogy az utazási iroda, amelyik a bhutáni utamat intézi, nem véletlenül viseli éppen a Blue Poppy Tours and Treks nevet: a kék pipacs ugyanis Bhután nemzeti virága, hogy ne feledkezzünk meg erről a jelképről sem. Akit kifejezetten érdekel a dzongkha nyelv, azzal ezúton is tudatom, hogy a kék pipacsot „euitgel metog hoem”-nek mondják. Persze én sem magamtól lettem ilyen okos, a Lonely Planet-ből néztem ki…. :)
Miután megnéztük a takin-t, (amelyik egyébként néhány, szintén békés antilopféle között él és legelészik), következett az a programpont, amit kifejezetten az én kérésemre vettünk fel a tervbe – vagyis a Nemzeti Könyvtár meglátogatása.
Általában is kedvelem a könyvtárakat, a nemzeti könyvtárakat pedig minden fővárosban igyekszem felkeresni, ha tudom – és mondhatom, nagyon különbözőek tudnak lenni. Ne csak a Széchenyi Könyvtárból induljunk ki, amelyik a Budavári Palota egyik impozáns szárnyában lévén tényleg grandiózus. Láttam én már apró, régies 3-4 emeletes házikóban is nemzeti könyvtárat (Andorra la Vella), vagy egy olyat, ami az útikönyv szerint egy nagy kristályra, szerintem viszont inkább a Halálcsillagra hasonlított (Minszk).
Bhután nemzeti könyvtára ugyan nem túl nagy, de üdítően ható külseje van, itt is a hagyományos bhutáni építészeti stílust követték. Mondom, nem nagy, de csodálatosan díszített épület (nem harsányan), és kifogástalanul rendben is tartják. Vele egy telken, a szomszédos házban van a nemzeti levéltár, valamint többek között a könyvtár idegen nyelvi részlege (ezt nem véletlenül emelem ki külön).
A könyvtárat 1967-ben létesítették, és az ország kulturális beállítottságából könnyen kitalálható, hogy főként tibeti eredetű buddhista iratokat, könyveket, tekercseket tárol. A gyűjtemény túlnyomó többsége dzongkha és tibeti nyelvű (a két nyelv egyébként nem is áll olyan távol egymástól). Az első emeleten régi, tekercsben tárolt tibeti buddista írások vannak, a kissé eklektikus földszinti szabadpolcos olvasóterem egyik ékessége pedig a világ legnagyobb könyve, amely voltaképpen egy fényképalbum és leírás Bhutánról. A több méter magas és széles „könyv” bizony agyonnyomna bármilyen olvasóállványt, vagy asztalt. Egy különleges, földre helyezett és a falnak támasztott állványon áll, és havonta fordítanak benne egy oldalt. A Lonely Planet szerint a www.friendlyplanet.org címen utána lehet járni a pontos részleteknek, sőt vásárolni is lehet a monstrumból….
No de, a könyvtár idegen nyelvű részlege! Mocorgott bennem a kíváncsiság, hogy megtalálom –e a világ első tibeti-angol szótárát, amit nem más szerkesztett, mint Kőrösi Csoma Sándor, aki évekig élt a mai Északnyugat, Északkelet-India, és Nepál vidékén, majd végül Darjeelingben halt meg, ott is van eltemetve.
Karmának némi büszkeséggel meséltem az egykori híres magyarról, ő pedig csodálattal vegyes elismeréssel nyugtázta, hogy egy magyar ilyen sokra vitte ezen a tájon. Az idegen nyelvű könyvek között csak találomra kezdtem keresgélni (van ugyan tizedes osztályozási rendszer, de kissé összevissza módon). A dicsőség végül Karmáé lett, mivel ő bukkant rá a kérdéses műre – igaz, nem az eredetire, ami 1840 körül készült, hanem egy későbbi, 1881-es utánnyomásra. Nem mondom, hogy egy nagy hazafi vagyok, de azért kicsit jólesett a szívemnek, hogy ott láttam Kőrösi Csoma Sándor nevét a bhutáni nemzeti könyvtár egyik könyvén, Thimphu-ban… :)
…
Ezzel véget is ért a délelőtti program, annál is inkább, mivel már kora délután volt, így elmentünk egy kellemes kis étterembe ebédelni. Maga az étterem is az egyik hagyományos stílusban épült 4-5 emeletes thimphui ház egyik szintjén volt, és éppen rá lehetett látni a nemzeti stadionra. Oké, stadion a neve, de nem európai értelemben az. A folyó felé lejtő domboldalban épült, ami megkönnyítette az egyik oldalon a lelátók építését: csak ki kellett alakítani egy lépcsős betonborítást, és meg is voltak az ülések. A másik oldalon nem építettek ki lelátót, viszont itt kapott helyet egy díszpáholy, a jellegéből és díszítettségéből arra következtettem, hogy a királyi páholy lehet. Maga a „küzdőtér” egy átlagos focipálya, persze a „gyep” azért túlzás volna a kissé gidres-gödrös, foltos fűre, de nem is ez a lényeg, hanem hogy megvan a két kapu, és Bhutánnak igenis van nemzeti válogatottja, sőt Karma szerint a nemzeti sport, az íjászat után ez a legnépszerűbb sportág!
Röviden még az étteremről: itt is ettem a korábban már említett sajtszószos chilipaprikából, ami önálló fogásnak számít, sőt, itt ittam először a különböző könyvekben, leírásokban már emlegetett, és enyhén borzongatónak tűnő sózott, jakvajjal ízesített teából.
Keményebbre számítottam, egyáltalán nem olyan borzalmas, mint amilyennek hangzik. Az is igaz, hogy teára kevéssé emlékeztetett, enyhén rózsaszínes árnyalata volt, és európai ínynek talán úgy tudnám leírni, mintha egy csésze sós, kissé teaízű levest innánk. Tényleg nem szörnyű, bár az igaz, hogy kissé szokatlan volt, és a magam részéről, azt hiszem, megmaradok a tejes, vagy citromos teák mellett…. :)
Itt is nagyon jó ebédet kaptunk, amiből természetesen nem maradhatott ki a nemzeti fogás, a sajtszószos chilipaprika!
Az ebéd utáni program első állomása a Nemzeti Textilmúzeum volt, ami elsőre kissé poros, unalmas dolognak tűnhet, és bevallom, előtte engem sem izgatott túlzottan. Nem azt mondom, hogy ez a világ legérdekesebb múzeuma, de jobb volt, mint amit vártam. Bhutánban eleve nagyon érdekes, színpompás, és különleges formájú öltözékeket hordanak, így a szövés, és ruhakészítés mesterségének bemutatása korántsem volt unalmas. A kiállítás egy bemutatófilmmel kezdődött, amely az ország egyes vidékeinek szőtteseit, és a szövési eljárásokat mutatta be. Tudom, ez így megint poros unalomnak hangzik, de nem volt az. A filmen látni lehetett, hogy a szőttesekbe sokszor egészen bonyolult mintákat kreálnak a mesterek (nagy részük nő természetesen, de vannak férfiak is), egészen olyan, mintha hímzett alakzatok volnának, de nem azok…ezeket a szövőszékeken készítik, boszorkányos ügyességgel. A kiállítás maga két szinten helyezkedik el, nem túl nagy területen, tehát hamar bejárható, és befogadható mennyiség. Az egyes vidékek, illetve az egyes társadalmi rétegek által viselt ruhákat mutatja be a múzeum, a kiállítás végén pedig, a földszinten egy szobában megfigyelhettem az éppen ott dolgozó három szövőmester munkáját, akik kézi szövőszéken alkottak, legalább olyan bonyolult és csodálatos anyagokat, mint amiket a filmen láttam!
A textilmúzeum után a piacra mentünk, ami a folyó két oldalán fekszik, és egy régi stílusú szép, fedett fahíd köti össze a kettőt. A folyó keleti oldalán a bazárjellegű, dísz- és emléktárgyakat kínáló rész, illetve a „ruhapiac” van – ez utóbbi csak annyiban piac, hogy piactéren van, úgy kell elképzelni, hogy az egymástól kis válaszfallal elkülönített, félig stand, félig üzlet jellegű helyeken ruhákat árulnak. Mint egy „kínai piac”, csak annál azért rendezettebb és tisztább.
A folyó innenső, a belváros felőli oldaláb egy kétszintes nagy, csarnokszerű épületben (felül fedett, oldalt nyitott) található a zöldségpiac. Én magam úgy vélem, hogy a piacokra (már ahol vannak) a világon mindenütt érdemes elmenni, járni egyet, mert itt lehet a legjobban megismerkedni a helybeliekkel, az áruikkal, szokásaikkal.
A zöldségpiacon sem vásárolni akartunk, csak körbenézni, és ezalatt Karma még azt is elmondta, hogy a zöldség túlnyomó része Indiából érkezik, magában Bhutánban a terep és a klíma miatt keveset tudnak csak termelni. (rizst viszont többé-kevésbé igen, sok helyütt látni a minden talpalatnyi helyet kihasználó teraszos rizsföldeket).
Jártunk egy jót, sőt az emeleten találtam pár standot, ahol igazi bhutáni füstölőket árultak. Ezekből vettem néhány csomaggal, aztán indultunk is tovább.
A Changlimithang Stadion (nemzeti stadion) melletti íjászverseny-pályára igyekeztünk, szerettem volna látni Bhután nemzeti sportjának művelőit, de ezen a napon sajnos nem voltak kint a pályán. Karma azt mondta, hogy nem baj, majd később, ha Paróban leszünk, láthatunk még íjászatot.
…
Ezek után megbeszéltük, hogy 1-2 óra „szabadfoglalkozás” következik, azaz mászkálok egyet csak úgy a városban, majd 4-kor találkozunk a szállóban, hogy elinduljunk a napi utolsó látnivalóhoz, a Trashi Chhoe Dzong-hoz, amely talán a legnagyobb területű erődítmény-kolostor Bhutánban. Ahogy a többi dzong, ez is kettős célt szolgál napjainkban: az egyik részében kolostor működik, a másikban a helyi államigazgatási szervek. Thimphu-ban csak annyi a különbség, hogy nem a helyi, hanem a központi, tehát országok kormányszervek egy része székel itt, például a miniszterelnök, de a királynak is itt van az „irodája”, ahogy Karma mondta („the office of the King”). Királyi palota, mint olyan, egyébként nincsen, tehát az uralkodó nem ebben a dzong-ban lakik, hanem a mellette mintegy 50 méterre fekvő kis épületben, ami az impozáns dzong mellett kis udvari pavilonnak látszik. Valóban nem nagy, egy kétemeletes ház, afféle villa, hogy úgy mondjam.
Ezen a napon egyébként éppen a király váratott meg minket, mivel a dzong délután 4-től látogatható, most viszont éppen bent volt a király is, mert tartott még egy tanácsülés. Ez csak annyit jelentett, hogy addig természetesen nem mehettünk be, hanem úgy 16:30-ig kellett várnunk, amíg Jigme Khesar Namgyal Wangchuk át nem ment a „palotába”, azaz a királyi villába. A kerítés mellől, ahol álltunk, nyújtogattam is a nyakam, hátha meglátom, de nem sikerült. De legalább a királyi testőrség egyik tagját láthattam... :)
Maga a Trashi Chhoe Dzong egyébként bármekkora is, nem tűnik monstrumnak, és bár Thimphu egyes távolabbi, magasabban fekvő pontjairól látni, nem a város felett uralgó hatalmasság, hanem a tájba kellemesen illeszkedő épület. A neve nem csupán a helyét jelöli, hanem jelent is valamit, mégpedig azt, hogy a „Dicsőséges Vallás Erődítménye”. Az eredetileg itt álló dzong még a 13.században épült, és a Zhabdrung (akiről később írok részletesen), 1641-ben szerezte meg a korábbi tulajdonos, a már szintén említett Phajo Drukgom Shigpo láma leszármazottaitól. Az erődítmény mostani nevét is az országegyesítő Zhabdrung adta. Ő telepített ide egy nagyobb szerzetesközösséget, és később, mivel az eredeti dzong kicsinek bizonyult, ki is bővítette egy újabb épülettel. Ennek a falai sajnos már nincsenek meg, mivel 1771-ben leégett, sőt az újjáépített dzong sem kerülte el a későbbi tűzeseteket (1866-ban egy újabbat, és később még kettőt). Valószínűleg akkor is a fránya vajlámpások okozták a bajt – például az 1974-ben épült Chortenben, amiről már írtam, ezért is készült különálló épület a vajlámpásoknak.
A sok mindent megért, viharvert dzong-ot végül 1962-ben a harmadik király, Jigme Dorji Wangchuk újíttatta fel, és a külseje ma is tündököl a fehérre meszelt falaktól.
Mi természetesen nem nézhettük meg az államigazgatási részt (egyébként a Parlament sincs messze, pár száz méterre, a folyó túloldalán, és sokkal nagyobb, mint a király lakhelye). A kolostori szárnyba bemehettünk, és megcsodálhattam a szentélyt. Ahogy sok más dzong-nak, ennek is van egy nagy központi udvara, itt szokták a színpompás, hagyományos táncokkal tarkított ünnepeket tartani. Az udvar most üres volt, csak egy-két szerzetes haladt át, illetve tényleg csak egy-két turista. (lábjegyzet: Bhutánba azért is éri meg eljönni, mert a turistahadaknak még nyomuk sincs. Vannak turisták, persze, de kevesen, így bármilyen fura, még ismerni is őket látásból. Én is háromszor futottam össze ugyanazzal az amerikai fickóval, mindháromszor az ország különböző pontjain, és jókat nevettünk meg beszélgettünk mindezen).
Az erődítmények, így a Trashi Chhoe Dzong másik jellegzetessége a központi helyen álló, kimagasló torony (utse), általában ez választja el a világi (közigazgatási), és a kolostori részt.
Az északi oldalon levő kolostori udvarból nyílik a szentély, itt egy hatalmas Sakyamuni Buddha-szobor látható, és persze a király, illetve a főapát, a Je Khenpo trónszéke.
A falak mentén itt nem freskók, hanem padlótól plafonig érő, üvegezett szekrények vannak, amelyekben különböző pózban ülő és gesztikuláló Buddha-, illetve bódhiszattva-szobrok kaptak helyet. Karma elmondása szerint mindkét oldalfal mentén ezer-ezer szobrocska – ennyit persze nem lehetett volna alaposan és „értelmesen” megnézni, de volt köztük egy-kettő, amelyik lekötött, nagyon fura rejtélyes arckifejezéseikkel.
Ezzel véget is ért a napi programunk, igazán nem panaszkodhattam, nagyon tartalmas napot tudhattam magam mögött, és sikerült egy újabb szeletét megismernem Thimphu életének, illetve történetének…
