2010. november 25., csütörtök (délután)
A reptérről elindultunk, a mai programban az volt benne, hogy megnézzük a Bhutáni Nemzeti Múzeumot, ami Paróban van, majd Paróban ebédelünk, és utána megyünk át az 55 kilométerre levő fővárosba, Thimphu-ba.
Paro maga a nagyobb települések közé tartozik, de így sem áll sokkal többől, mint 4-5, egymást keresztező utcából. Thimphu, a főváros igazi metropolisz, a maga 90 ezer körüli lakosságszámával.
Szóval a reptérről elindulva átvágtunk Parón, és egy kanyargós, szűk hegyi úton eljutottunk az egykori erődítményszerű, kerek őrtoronyig (Paro Ta Dzong), amiben ma a Bhutáni Nemzeti Múzeum van. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy, kerek, tömzsi bástyát, ami egyedül áll a hegyoldalban, és a jó vastag falai egykor erődítésként is szolgáltak. No meg persze volt benne börtön is, ahogy az a régi időkben szokás volt. Ahhoz képest, hogy a torony maga kívülről nem is látszik túl nagynak, imponálóan sok mindent sikerült elhelyezni benne, a földszinttel együtt összesen 7 szintet tartalmaz, és bár nem mindegyik szint jelent tágas termet, a szűkebb körfolyosók benyílóiban is vannak kiállított tárgyak. Az épületen belül sajnos tilos volt a fotózás, kívülről pedig eléggé el nem ítélhető módon elfelejtettem lefényképezni, így csak ezt a pótszert tudom prezentálni: a prospektust, amin rajta van a torony képe is.
Maga a Ta Dzong-ot 1649-ben építtette őrtoronyként a vidék akkori kormányzója, és a helyi közigazgatás székhelyéül, de raktárként is szolgált, itt halmozták fel háborús helyzetek esetére a tartalékkészleteket. Ja, mielőtt továbbmennék: a „dzong” egyébként erődített épületfélét jelent, ebbe belefér egy erődített kastély-kolostor komplexum éppen úgy, mint egy tömzsi, kerek őrtorony. A dzong-ok némelyike még ma is a helyi közigazgatás székhelye, sőt például Thimphuban a Tashi Choe Dzong részben kolostor, részben a központi kormány székhelye, de a királynak, Jigme Khesar Namgyal Wangchuk-nak is itt van az „irodája”, ahogy Karma mondta nekem.
A parói Ta Dzong a történelem folyamán több helyi és országos hatalmasságnak is védelmet, székhelyet jelentett, a Wangchuk-dinasztia első királya, Ugyen Wangchuk is itt élt, mielőtt még király lett. (újabb mellékszál: a királyságot, mint olyat, 1907-ben alapították, ekkor koronázták az első Druk Gyalpó-vá, vagyis „Sárkánykirállyá” Ugyen Wangchuk-ot. Őt Jigme Wangchuk, Jigme Dorji Wangcuk, Jigme Singye Wangchuk, valamint a mostani uralkodó, a fiatal Jigme Khesar Namgyal Wangchuk követte. Korábban Bhutánban a „desi”-k voltak a központi hatalom megtestesítői, afféle kormányzóként, a valós helyi hatalom pedig a „penlop”-ok, a tartományi főnökök kezében volt.
Tehát, a Nemzeti Múzeum. Az egyes szintek tematikus elrendezésűek, és az épületen belül is kijelölt útvonalat követtünk. Az útvonal-kijelölésnek a fő célja nem az, hogy az ember ne mászkálhasson arra, amerre szeretne, hanem az, hogy a buddhista szentélyekben a központi sztúpát, vagy a szent helyet, a központot mindig az óramutató járásával egyezően kell megkerülni – tehát ha például egy gyalogösvényen megy az ember, és egy sztúpához ér, aminek mindkét oldalán vezet út, akkor balra tart, hogy a sztúpa mindig jobb kézre essen, és így halad el mellette. A parói Ta Dzong-ban is ezt az elvet követték a belső útvonal kijelölésével, tehát a körkörös épületben mindig a megfelelő irányban haladtunk.
A túrát a negyedik emeleten kezdtük, ahol a Bhután őstörténetéből megmaradt néhány tárgyi emlék van kiállítva (lándzsahegyek, kőeszközök, faragványok), és gyors ugrással, a 15. századból fennmaradt műtárgyak, buddhista alkotások is. Bhután korai története egyébként is a legendák ködébe vész, szó szerint csak a mítoszok maradtak fenn. Az írott emlékek alig pár száz évesek, ennél korábbról inkább csak építészeti, művészeti alkotások jelzik az ország történelmének alakulását.
A múzeum 5. szintjén számos, nagyon szép „thangkha”-t lehetett látni, ezek textilre festett, vagy hímzett képek, túlnyomó többségében ezek is buddhista témájúak. Karma, a kísérő nagyon sokat tudott mindegyikről, végig elmagyarázt az egyes istenségeket, a szentként tisztelt embereket, hogy melyikük mit vitt véghez, melyiket miért tisztelik. Sajnos fejből már nem tudom mindet visszaidézni, egy részük amúgy is nagyon bonyolult névvel rendelkezik, de a fő hely természetesen mindenhol Buddháé. A bhutániak történelmében nagyon fontos szerepet tölt még be a Guru Rinpoche néven ismert, a VIII.században élt Padmasambhava, aki a vadzsrajána (tantrikus) buddhizmust elterjesztette és meghonosította Bhutánban. (lábjegyzet: persze, fejtegethetném most, hogy mi is a buddhizmus ezen ágának jelentősége, és hogy miben tér el a többitől, de mivel nagyon nem vagyok szakértője a témának, nem akarok úgy tenni, mintha értenék hozzá. A neten utána lehet keresni..)
Az egyik felsőbb szinten van még egy nagyon szép, elég nagy méretű és alaposan kidolgozott makett a Taktshang-kolostorról, ami Bhután egyik jelképe. A Paro-völgy felső részében álló kolostor az egyik meredek hegyoldal sziklái között, egy sasfészek-szerű helyen épült, állítólag az egyik legszebb helyen az országban. Mi is el fogunk menni oda, majd az utolsó előtti napon. A Repülő Tigris Fészkeként is emlegetik, mivel a legenda szerint Guru Rinpoche egy ilyen mágikus tigris hátán, repülve érkezett oda.
No de vissza Paróba, a Nemzeti Múzeumba. Részletesen nem akarom felsorolni az összes kiállítási szekciót, ez így kissé unalmas is volna, de címszavakban annyit, hogy a legfelső szinten van egy kiállítás például a bhutáni bélyegekből, amelyek elég nagy témakört ölelnek fel, de nagy meglepetésemre elég sok, a 60-as, 70-es években nyomott bélyeg foglalkozik például az űrutazásokkal, ami egyébként is az egyik kedvenc témám. A bélyegek sokszor jól jelzik, hogy egy ország mennyire van „képben” a világ eseményeit illetően, hát Bhután annyira nagyon nem lehetett elzárva, hiszen 1981-ből még Charles és Diana esküvőjéről is kiadtak bélyeget. (megint lábjegyzet: ez a királyi esküvő akkoriban tényleg világszenzáció lehetett, mert ilyen témában még észak-koreai bélyeget is láttam már!!)
A múzeum egyik felsőbb szintjén egy szentély is látható, a Tshozhing Lhakhang, vagyis a Bölcsesség Fájának Szentélye (a „lhakhang” általában egy komplexumon, kolostoron belül külön a szentély, templom megnevezése). Itt a központi helyen üvegfalú tárlóban a négy világtáj felé néző négy védőszent áll, apróbb szoboralakokkal körülvéve. Természetesen ezt is balról jobbra, az óramutató járásával egyezően kerültük meg.
Ebben a teremben láttam először a vajlámpást, amiről már sokszor olvastam, kíváncsi voltam, hogyan néz ki. Voltaképpen nem más, mint egy nyitott bronzedényből álló mécses, amelybe azonban nem olajat töltenek, hanem tisztítokk jakvajat helyeznek el, abba pedig kanócot állítanak. Gyakorlatilag az olajlámpás és a gyertya keresztezése, de a vajat sem véletlenül használják: nem csupán azért, mert világítani lehet vele, de azért is, mert a tejtermék „felajánlása” egyben áldozatot is jelent, tehát tisztelgés a felsőbb hatalmak előtt. Karma még azt is elmagyarázta, hogy a vajlámpások fénye annyiban is szimbolikus, hogy az alvilágba került lelkeknek is világítanak, és ha az illető lelkeknek szerencséjük van, akkor megtalálhatják a kivezető utat, és ismét a „felső világban” születhetnek újjá. Ha nem, akkor sajnos örökké ott lent kell bolyonganiuk. Így tehát a vajlámpás meggyújtásával egyben lehetőséget is adnak az elkárhozott lelkeknek.
Persze ez a világítási és áldozati módszer a gyakorlati oldalát nézve nem minden veszély nélküli: számos tűzesetet okoztak már felborult vajlámpások, például éppen Paróban állt az egykor tiszteletet parancsoló Drukgyel Dzong, amely 1951-ben égett porig egy vajlámpás miatt.
A múzeumépület alsóbb szintjein régi fegyverek, mindennapi használati tárgyak voltak kiállítva, a víztartó edényektől a fonott eszközökig, pajzsokig, gabonatárolókig – és itt volt az egykor börtönnek használt helyiség is.
Nekem nagyon tetszett a múzeum, nagyon érdekes volt, főleg azért is, mert nem abból indultak ki, hogy a nemzeti múzeumnak egy hatalmas, tiszteletet parancsoló, grandiózus és modern épületben kell lennie, hanem sokkal inkább ragaszkodtak ahhoz, hogy egy régi, hagyományos épületben helyezzék el. A Ta Dzong méreteiben nem mérkőzhet más nemzeti múzeumokkal, de itt is igaz, hogy a kevesebb néha több…
A Nemzeti Múzeum meglátogatása után visszamentünk a kocsival Paróba -amire egyébként a múzeumból remek kilátás nyílt, akárcsak az egész völgyre és a reptérre is.
Paróban ebédeltünk, aztán nekivágtunk az útnak az ötven-egynéhány kilométerre levő fővárosba, Thimphu-ba.
Az ebéd sem volt azért unalmas, részint az elmúlt hetekben már megismert, nepáli és indiai jellegű ételeket kaptunk, részint nagyon jellegzetes bhutáni fogásokat is. Ezek között van néhány elég extrém dolog is. No nem az olajban hirtelen kisült rovarokra kell gondolni, amelyek Thaiföldön kedvenc csemegének számítanak, hanem inkább a csípős kajákra. Bhutánban különösen imádják a chilipaprikát, annyira, hogy van olyan fogás, amiben a chili nem ízesítésül szolgál, hanem az maga az étel!! Igen, jól tetszett hallani, chilipaprika sajtszószban! Nem semmi a csípősségi foka, de én természetesen ezt is megkóstoltam, és bár nem mondanám, hogy mindennap ilyet akarok enni, de határozottan állíthatom, hogy ízlett!
Az étkezések gyakorlatilag egyébként úgy zajlanak –mivel benne vannak az utazás csomag-árában- hogy bemegyünk egy étterembe, Karmával leülünk az asztalhoz, ő szól néhány szót a felszolgálóknak, és hipp-hopp, előttünk is van az étel. Errefelé nem az a módi, hogy mindenki kap egy-egy tányér kaját, hanem inkább az a módszer, mint a kínai éttermekben, hogy van egy nagyobb tál rizs, és sok kisebb tálkában különböző fogások, ezekből szedünk magunknak.
Itt még marhahús is van, jól készítik, valahol a főtt hús és a pörkölt közötti az állaga, üvegtésztával körítve. Karmától kérdeztem is, hogy náluk nem szent állat –e a szarvasmarha, vagyis a tehén, mint a hindu kultúrkörben. Elmondta, hogy nem, tehát ők esznek marhahúst, a trükk inkább abban van, hogy mivel mélyen hívő buddhistaként nem ölhetnek le állatokat, az országban vágóhidak sincsenek. No de akkor hogyan kerül marhahús a tányérra? Ennek is megvan a módja, Karma szerint a falusiaknál például az, hogy a hegyes-szakadékos tájon legeltető pásztoroknál, ha marhahúsra vágynak, akkor egy-egy állat néha „véletlenül” leesik a meredélyen, és hát istenem, akkor már meg is kell enni… :)
Ebéd után elindultunk Thimphu felé, ami ugyan 50-egynéhány kilométer csupán Parótól, de a menetidő legalább egy óra, vagy több is, mivel az utak a hegyvidék miatt nagyon kanyargósak. Kanyargósak, de rossznak azért nem mondhatnám őket, főleg Nepál után. Itt Bhutánban a főutak szinte teljesen simák, alig gödrösek, sőt még szaggatott terelővonal is van rajtuk – magyarul, léteznek sávok! :)
Parótól nem messze megálltunk, hogy megnézzünk egy apró gyaloghidat, aminek természetesen története van. Bhutánban a hegyes vidék már a középkorban is nagyon megnehezítette a közlekedést, mivel a sebesen rohanó hegyi folyók felett nem volt olyan könnyű átkelnie senkinek. Azok a helyek tehát, ahol hidak léteztek, nagyon fontos pozícióval bírtak, akár a kereskedelem, akár a katonaság szempontjából.
Az 1300-1400-as évek fordulóján élt ezen a vidéken egy azóta is nagy becsben tartott jógi, Thangtong Gyalpo, aki nem mellesleg úttörő volt a mérnöki tudományok terén, ugyanis a legendák szerint ő tervezett és épített meg összesen 58 hidat, amelyeknek már akkor függesztett vas-szerkezetük volt. Mindezt úgy, hogy eredetileg vasércet kutatni érkezett Tibetből Bhutánba, aztán idővel ő lett az ország leghíresebb, legendás vashíd-építője (lábjegyzet: az esetlegesen pontatlan műszaki kifejezésekért előre is bocs, nem vagyok egy mérnökember)
Karma elmondása szerint a legendák úgy tartják, hogy a hatalmas vas láncszemeket a térdén hajlította formára. Azt hiszem, elég kemény lehetett a térdkalácsa! Az biztos, hogy a maga korában tényleg úttörő lehetett, ha ilyen hidakat tudott alkotni. Annál is inkább, mert más vidékeken, például Nepálban, a serpák földjén a Khumbu-régióban igazából csak a 20.század második felében készültek el a fémből épített, függesztett gyaloghidak, jórészt Edmund Hillary kezdeményezésére.
No de gyorsan vissza Bhutánba. A hidak tehát, amikor elkészültek, stratégiai jelentőséggel bírtak, éppen ezért szinte erődítményként őrizték őket. Ezt a hidat is két őrtorony védi mindkét végén, és a régi időkben, Karma elmondása szerint estétől hajnalig le is voltak zárva, csak napközben kelhetett át rajtuk bárki.
Ez a hely amúgy, amiről beszélek, 5-6 kilométerre délre fekszik Parótól, és a híd mellett egy apró kolostor is van, a Tamchhog Lhakhang.
A kolostort sajnos nem nézhettük meg, mert magánkézben van, és így a nagyközönség elől le van zárva, de a folyó feletti ingó-bingó hídon azért átmehettünk, és a két őrbástyát is megnézhettük belülről is. A híd maga nagyon érdekes, de ha valaki errefelé vetődik, két dolgot nem ajánlok: az egyik, hogy közben lenézzen, mert gyakorlatilag egy dróthálón kell végig-egyensúlyozni, amit néhol fedtek csak be náddal…a másik pedig, hogy tűsarkúban próbáljon bárki is átkelni.... :)
Miután megnéztük a hidat, visszaültünk a kocsiba, és folytattuk az utat Thimphu felé.
A főváros egy másik, észak-déli irányú völgyben fekszik, ezért Paróból először dél felé tartottunk, aztán átlépve a másik völgybe, ismét északnak fordultunk. Eközben átértünk a következő közigazgatási egységbe, a thimphui tartományba, ennek a határán –mint az összes tartomány határán- rendőrségi ellenőrzőpont van. Semmi olyasmire nem kell gondolni, hogy átvizsgálják az autót, zaklatnak, vagy igazoltatnak, egyszerűen csak annyi, hogy az összes áthaladó kocsit jegyzik. Egy rövid megállás, a sofőr, Tshimi beszélt pár szót a rendőrrel, és mentünk is tovább. Ami egyébként a tartományokat illeti, a helyi nyelven, vagyis dzongkha nyelven ezeket az erődök neveiből (dzong), dzongkhag-nak nevezik, mivel az erődített várak voltak a közigazgatás központjai – és, ahogy említettem, néhol ma is azok.
A Thimphu-ba vezető út eléggé kanyargós, de a felülete legalább jó. Akik rosszul lesznek a sok ide-oda kanyargástól, azoknak érdemes megfontolni, hogy belevágjanak –e egy bhutáni utazásba, mert itt bizony a hegyek miatt ilyenek az utak. Autópálya, vagy hasonló nincs, ámbár Thimphu előtt a bevezető szakaszon, és bent a fővárosban is van néhány 2x2 sávos rész…de az is kanyargós. A terep egyszerűen olyan, hogy nem nagyon lehet másként utat építeni. Persze technikailag lehetne, hatalmas földmunkákkal, alagutakkal, hidakkal, de az ország lakossága egyszerűen nem teszi szükségessé és gazdaságossá az ekkora volumenű beruházásokat (valamivel 700 ezer alatt van a teljes lakosságszám).
Még röviden egy-két benyomásról, ami a vidéket illeti. Az ember önkéntelenül is a hazai, vagy ismert tájakhoz próbálja hasonlítani azokat a helyeket, ahol először jár, és keresi az ismerős elemeket. Ha talál ilyet, akkor egy kicsit a magáénak érzi az „új helyet” is. Nepálban kevésbé találtam, Bhutánban viszont több dolog is ismert, szeretett helyeket juttatott eszembe. Paróból Thimphu felé haladva a hegyvidék borzasztóan emlékeztetett a macedón, albán, montenegrói és bosnyák hegyekre, amiket nagyon megszerettem.
Ami Thimphu-t, a fővárost illeti, eleve emberi léptékű, méretű város, és a harsány, üvöltően kaotikus Kathmandu után igazi felüdülés volt. Nem dudálnak lépten-nyomon, normális a forgalom, és bár Bhután sem éppen gazdag ország, minden sokkal rendezettebb, letisztultabb, nyugodtabb, mint Kathmanduban és általában Nepálban.
Szóval, ami a fekvést és a környező hegyeket illeti (mert persze Thimphu is magas hegyek között bújik meg), ez nekem Andorra la Vellát juttatta eszembe, ahol ugyan egy bő fél napot töltöttem csak, de kellemes emlékeim vannak róla. Még egyszer, a fekvésre és a hangulatra gondolok, hiszen az andorrai főváros nem éppen múzeumokban és műemlékekben bővelkedik, inkább vámmentes bevásárlóhelyekben a Franciaországból és Spanyolországból átrándulók számára.
Ez volt az első, elég kedvező benyomás Thimphu-ról. Röviden átvágtunk a belvároson -ami egyébként gyalog is bejárható fél-egy óra alatt- és megérkeztünk a Namgay Heritage Hotelhez, ami az eddigi út során talán a legjobb szálloda, ahol laktam.
Lehet, hogy a katari Ramada egy fokkal több luxussal bír, de a Namgay sem nagyon marad el mögötte, olyan jó erős háromcsillagos, négy csillagba hajló hely. Ami a bhutániak vendégszeretetét illeti, az viszont ötcsillagos! A szoba, amit kaptam, nagyon kényelmes, sőt az eddigiekhez képest fényűzőnek mondhatnám...ha túlzottan csicsás volna, de inkább hangulatos, igazi bhutáni stílusú. Sőt, voltaképpen lakosztály, mert van egy "nappali", amibe az előszoba nyílik, meg egy külön hálórész, na és persze fürdőszoba.
Nagyon-nagyon jó kis hely, de mielőtt bárki arra gondolna, hogy csak ezért tetszett meg Thimphu, elárulom, hogy a város fekvése, és a hangulata fogott meg, még mielőtt beértünk volna a hotelba... bár az is tény, hogy ha nem szervezett útról lenne szó, akkor nem biztos, hogy ezt a szállást, hanem olcsóbbat választottam volna, de ha már úgyis fix napi áras útról van szó, amiben minden eleve benne van, akkor nem tiltakozik az ember... :)
(lábjegyzet, ha még nem írtam volna: Bhutánba ugyanis egyénileg nem lehet utazni, csak a bejegyzett bhutáni utazási irodákon keresztül, és szabott napi egységár van, all inclusive alapon: szállás, ellátás, közlekedés, minden benne van. Az árakat sem az irodák szabják meg egyébként, hanem a bhutáni kormány, tehát bármelyik irodával jön az ember Bhutánba, ugyanannyiba kerül az út)
Miután lepakoltam a szállóban, megbeszéltük Karmával, hogy egy rövid sétát teszünk a városban. Múzeumra és hasonlóra aznap már nem jutott volna idő, hiszen 4-5 óra felé járt az idő – másrészt meg az sem jó, ha az ember túl sok mindent zsúfol be egy napba, hiszen akkor nem tudja rendesen befogadni az élményeket.
Engem is bőven kielégített ez a kis kora esti séta. Thimphu egyik központi helye a Clocktower Square, vagyis az Óratorony Tér, amely, meglepő módon, arról kapta a nevét, hogy áll rajta egy óratorony... :)
Ami a környező utcákon álló házakat illeti, nekem nagyon tetszett az, amit máshol is megfigyeltem Bhutánban, hogy szeretnek megmaradni a hagyományos bhutáni stílusú házaknál. Ezek tulajdonképpen nagy négyzet alapúak, 4-5 emeletesek, felfelé enyhén szélesedő alapterületű emeletekkel, tehát enyhe kiugrókkal – és hagyományos díszítéssel. Ez így persze nem sokat mond, de azért is csináltam fotókat, hogy mindezt látni lehessen.
Thimphu egy másik nevezetessége a forgalomirányító rendőr. Nem „forgalomirányító rendőrök”, hanem szigorúan egyes szám. A központban van egy útkereszteződés, ami helyi viszonylatban forgalmasnak számít, (Kathmanduban csak mellékutca volna). Ide évekkel ezelőtt felszerelték a főváros első és egyetlen forgalomirányító jelzőlámpáját, de a bhutániak többsége úgy érezte, hogy ez túlságosan személytelen, így nem sokkal később leszerelték. A helyébe egy fedett kis pavilont emeltek, ahonnét egy rendőr akrobatikus mozdulatokkal irányítja ma is a nem túl nagy forgalmat. Azt hiszem, Thimphu az egyetlen nemzeti főváros lehet az egész világon, ahol nincsenek jelzőlámpák!!
Végigsétáltunk még az észak felé emelkedő Norzin Lam nevű főút egy szakaszán, aztán visszamentünk a hotelba. Itt még rendezkedtem egy kicsit, sőt mivel volt időm az este 7-re ígért vacsoráig, gyorsan jártam még egyet a városban. Ekkorra már besötétedett, de ez mit sem vont le a hangulatból. Elücsörögtem a Clocktower Square lépcsőin (a nyugati oldalon, ahol a terep is emelkedik, amfiteátrum-szerűen kiképzett lépcsők és ülőpárkányok vannak), aztán visszaballagtam a szállóba vacsorázni.
Részint egyébként eközben, részint másnap reggel erősödött meg egy másik érzés bennem, ami a város fekvését, és az ismert helyekkel való összevetését illeti. Nyugodtan lehet röhögni, de nekem a Norvégia magas-északi vidékén fekvő Tromsø-t juttatta eszembe, ott ugyanígy észak-déli irányban futnak a főbb utcák, és ugyanúgy nyugat felé emelkedik a domb, ahol a tromsøi szállásom is volt – épp, mint Thimphu-ban. Mivel pedig Tromsø-ről elég kedves emlékeket őrzök magamban, egy kicsit máris otthon éreztem magam Thimphu-ban. Bocsánat mindenkitől, aki Nepál-rajongó, de őszintén megmondom, nekem eddig Bhután és Thimphu minden tekintetben felüdülés volt Nepál és Kathmandu után…és mindezzel nem leszólni akarom Nepált, hiszen ott is nagyon sok érdekes dolog van, és nagyon sajnáltam volna, ha kihagyom Nepált….egész egyszerűen Bhután sokkal jobban bejön.. :)
