2010. november 27. , szombat
Az előző napokon felhős volt az ég, és bár nem volt kellemetlen, és az eső sem esett, egy kis napfényt azért vártam. Ezen a napon 7 körül keltem, hogy bőven legyen időm pakolni, reggelizni, leülni egy kicsit gondolkodni.
7 óra tájt, épp mikor felkeltem, akkor bukkant elő a nap is a hegyek mögül, így éppen a napkeltével kaptam meg a kívánt napsütést… :)
A mai program: kocsival elmegyünk Punakhába, a régi fővárosba (Thimphu csak 1955 óta Bhután fővárosa, ezért is „fiatalosabb” szerkezetű város.
Reggel 8:30 indulás. Kérésemre mentünk egy kört a városban, hogy elbúcsúzhassak. Igen rövid idő alatt nagyon a szívemhez nőtt Thimphu. Nem akarom ragozni, az eddigi leírások alapján, azt hiszem, érthető, hogy mire gondolok. Továbbra is nagyon emlékeztet Tromsø-re, vagyis kellemes emlékeket ébreszt. Chimi, a sofőr fordult egyet-kettőt az Óratorony Tér környékén, átmentünk a híres „traffic circle”-ön, ahol a személytelen jelzőlámpa helyett a rendőr irányítja a forgalmat, majd először észak felé tartottunk az enyhén emelkedő Norzin Lam-on, utána felfelé a hegynek nyugatra, majd délre egy újabb építésű úton, ami a napi első célpontunkhoz vitt.
Tegnap kérdeztem, hogy a Rádiótoronyhoz felmehetünk –e, Karma azt mondta, hogy Thimphu-ra sokkal jobb kilátás nyílik a most épülő Buddha-szobortól, ami a világ legnagyobb ülő Buddha szobra. Tegnap amúgy is késő délután volt, már estébe hajlott az idő, és egyre jobban szürkült. Megfogadtam Karma tanácsát, hogy ma reggel, a Punakhába indulás előtt menjünk fel inkább a Buddha-szoborhoz. Szerencsére az időjárás is a kegyeibe fogadott minket: noha felhős volt az ég, itt-ott azért előtűzött a felhőtakaró mögül a napsugár is. Végül szép reggeli napsütésben volt részünk. A Buddha-szoborhoz egészen közel nem mehettünk, még építési terület. A szobor szerkezetileg már kész van, sőt a külső díszítéssel is megvannak, de az alapzatában több emeleten kolostor is lesz, azt még építik.
Lentről, Thimphuból is látni a szobrot, a város felett uralgó egyik magaslaton ül. Érdekesség, hogy egy malajziai cég a fővállalkozó, és egyébként kínaiak végzik a munkát. A kínaiak jelenléte azért érdekes, mert Bhután és Kína viszonya, noha nem éppen ellenséges, azért kifejezetten barátinak sem mondható. Ez jórészt abból fakad, hogy miután Kína annektálta Tibetet, a tibetiekhez hasonló kultúrájú Bhutánnak lehetett némi oka attól tartani, hogy hasonló sorsra jut. A helyzetüket az sem könnyítette meg, hogy a másik oldalról ott volt a szintén hatalmas szomszéd, India, amellyel ugyan baráti kapcsolatokat ápolnak, de a két ország messze nincs egy súlycsoportban (talán elég, ha Bhután 700 ezres, és India 1.3 milliárdos lakosságszámát vesszük alapul). A kínaiakkal tehát „óvatos” a viszony, diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok gyakorlatilag nincsenek, Kína (azaz Tibet) felé Bhutánból nincsenek határátkelők…sőt, mivel a határvonal sincs pontosan kijelölve, ezért előfordulnak vitatott akciók is, például amikor nemrég a kínaiak egy hidat kezdtek építeni a határvidéken, Bhután protestált, mivel szerinte mindez az ő felségterületén történt. Egyszóval: ha hivatalos kapcsolatok nincsenek is, a kínaiak jelenléte az építkezésen arra utal, hogy lassan és óvatosan, de mintha olvadna a jég.
Miután megnéztük a szobrot, visszafelé, azaz lefelé indultunk, bár magába Thimphuba már csak érintőlegesen mentünk be. Az egyik kanyarban megálltunk még, hogy fotózhassak, sok képet készítettem. Utána még álltam ott egy darabig, elnéztem az alattam fekvő bhutáni fővárost, és sajnáltam, hogy el kell mennem. Nagyon megszerettem ezt a helyet, ki tudja, mikor jövök ide még egyszer – ha egyáltalán?
Punakha felé menet még lekanyarogtunk Thimphu-ba, de a belvárosba már nem mentünk be, hanem a kivezető útra fordultunk. Ennek a csomópontnak is van egy apró nevezetessége: a Thimphuból kifele vezető, 5-6 kilométeres osztottpályás útra itt vezet rá Bhután első, és mindez idáig egyelten autós felüljárója… :) ami igazából csak egy felhajtó, egyirányú az egész, de bhutáni mércével ez is nagy dolog….
Rövid ideig a Paro felé is vezető úton mentünk kifelé Thimphu-ból, de hamarosan, még a külvárosokban letértünk kelet felé, és rögtön nekivágtunk egy hosszan tartó, kanyargós, szűk hegyi útnak, amely a Dochu La hágó tetejére, onnan pedig ismét lefelé haladva a Punakha-völgybe, majd az ország keleti végeibe, Trashigang felé vezet. A Paro és Thimphu közötti út kifejezetten jó minősségűnek mondható, de az is igaz, hogy a fővárostól kelet felé haladva már nem teljesen elsőrangú az útburkolat. Szűk és kanyargós az út, mivel, ahogy korábban is írtam, nem nagyon van pénz és energia átvágni a hegyeket, tehát mindenütt éles szerpentinekkel követi a völgyek és hegyoldalak vonalát.
Az viszont határozottan pozitívum, hogy törekednek az út szélesítésére, a burkolat javítására, és sok helyütt vannak már kikészítve a zúzottkő-, sóder-, homokhalmok. Néhány helyen, a hétvége dacára, még dolgoztak is.
(lábjegyzet: igaz, nem tudom, hogy néz ki hivatalosan a munkahét Bhutánban…)
Még a felfelé kanyargó részen értük el a tartományi határt, ahol, akárcsak a thimphui dzongkhag-ba belépve, itt is egy checkpoint volt, ami nem nagy szám, csak egy kis bódészerű épület. Karma kiszállt, odament, az előzetesen jóváhagyott útvonaltervünket és a vízumlapomat láttamoztatta, én közben sétáltam egy kicsit, és aztán már mehettünk is tovább.
A Dochu La hágó teteje 3050 métere magasan fekszik a hegygerincen, itt éri el legmagasabb pontját az út. Szép időben állítólag gyönyörű kilátás nyílik a Himalája vonulataira, most sajnos kissé borús volt az idő. Nem éppen ködös, csak sok völgyben gomolyogtak a felhők – ezzel együtt azért sok mindent lehetett látni, de ha süt a Nap, azért szebb lett volna.
A hágó tetején általában meg szoktak állni pihenni, és járni egyet az utasok, mi is így tettünk. Működik itt egy kávézó/étterem, ahová most nem tértünk be, bár Karma felajánlotta, hogy ha van kedvem meginni egy teát/kávét, mehetünk. Itt éppen nem vágytam rá, olyan nagyon, de így sem unatkoztam, a kis séta mellett (és közben) megnéztem egy emlékművet. A rengeteg apró, és egy nagyobb központi szentélyből álló emlékmű egy 2003-as villongásnak, és az azt leverő katonai akciónak állít emléket.
Dióhéjban annyi a történet, hogy az amúgy békés Bhután déli határvidékén Indiából átszivárgott helyi szeparatista lázadócsoportok ütöttek tanyát, és ezt a területet használták bázisként. Amikor a bhutániak nem mentek velük semmire, végül a nem túl nagy hadseregüket voltak kénytelenek bevetni, és bár sikerrel jártak, ez nem ment minden nehézség nélkül. Az emlékmű-területen 108 kis sztúpa található, és természetesen a számmisztikának, a szerencsés számoknak itt is jelentőségük van. Karma elmagyarázta, hogy azért épp 108, mert a bhutániak az egész világegyetemmel jóban szeretnek lenni, és segíteni mindenkin. Mivel pedig a Naprendszerben 9 bolygó van (tudom, hogy a Nemzetközi Csillagászati Unió lefokozta a kedvenc bolygómat a Plutó, és már csak 8 nagybolygót ismernek el, de én meg ezt a döntést nem ismerem el, és szerencsére a bhutániak sem…. :) , és az év mind a 12 hónapjában jót akarnak tenni. 12-szer 9, az pedig ugyebár, 108…egyszerű, nem??
Pihenő után ismét a kocsiba ültünk, és elindultuk, hogy folytassuk az utat. Az út itt, a hágó tetején kétoldalról kerüli meg az emlékművet, és mi sem egyenesen mentünk tovább, hanem még egy kört tettünk az emlékhely körül (természetesen az óramutató járásával egyezően), és Chimi a sofőr még egy imát is mondott közben. Nagy utazás előtt ez megszokott, a hágón való átkelés is ilyen dolog. Ma már persze inkább csak a régi hagyományok iránti tiszteletből teszik, de 50-100-200 éve, amikor gyalog, vagy igásállatok hátán utaztak, egy hágón való átkelés komolyabb dolog volt. Thimphutól Punakha talán 75 kilométer, de legalább 2 órás út.
Amikor tovább indultunk a hágó tetejéről lefelé, Karma mondta, hogy üljek nyugodtan előre, Chimi mellé, úgy jobban látom az utat és a tájat. Tényleg igaza volt, szebb kilátás nyílt. Az út továbbra is nagyon kanyargós, egyenes rész alig van benne, tehát el lehet képzelni, hogy a 3050 m-ről a következő úticélunkig, egy Punakha előtt fekvő templomig mennyi kanyart kellett letudnunk, míg leereszkedtünk 1300 méterre. Engem egyáltalán nem zavart a kanyargás, sőt a hangulatos, kellemes tájtól egészen emelkedett, békés hangulatba kerültem, a vidék egyébként sokban emlékeztetett a visegrádi fellegvárhoz vezető szűk, kanyargó útra és a hegyoldalra (tudom, idétlenül is hathat ez az állandó összehasonlítgatás, de nem tehetek róla, bennem ezeket idézte fel)
Punakha előtt egy kisebb faluban, Metshinában álltunk meg, és a helybeli rizsföldek között kanyargó ösvényen gyalog indultunk el a kb 20 percnyi sétára levő, egy domb tetején álló kolostor-szentélyig, a Termékenység Templomáig (Chimi Lhakhang). Ez már tényleg falusi környezet volt, a rizsföldek között kanyargó egy ember „széles” ösvényen, majd később egy szélesebb úton haladva valódi bhutáni falusiak mellett haladtunk el, most éppen a rizsszalmát szedték össze és kötötték kévékbe, már megvolt az idei aratás. A kévék távolról takaros afrikai kunyhókra emlékeztetnek: kerek alakúak, és mintha „tetejük” is volna.
A templom előtt egy kisebb szabadtéri részen íjászok gyakoroltak. Az íjászat Bhután nemzeti sportjának számít, minden mást megelőz népszerűségben. Sok helyütt rendeznek íjászversenyeket, bár az előző nap Thimphuban éppen nem volt versengés a külön íjászverseny-téren, pedig számítottam rá. Sokan tartják az íjászat körüli tradíciókat, de egyre több helyütt már nem bambusz-, hanem modern íjakat használnak – ahogyan az általunk látott három fickó is tette. Szép távokon gyakoroltak, 100 méter környékéről lőnek célba a kirakott táblákra.
Metshina faluban, a Chimi Lhakhang felé vezető gyalogút mellett álló házak falán is látszanak már a termékenység szimbólumai: mívesen kidolgogott fallosz-freskók.
A szentélyhez egy dombra kapaszkodtunk fel, előtte egy bódhi-fa (banjan??) áll, olyan, ami alatt Buddha is megvilágosodott. Gondolom, hogy a megvilágosodottak (bódhiszattvák) is innen kapták a nevüket.
Maga a szentély Drukpa Kuenley nevéhez fűződik, ő a „Divine Madman”, a „Szent Őrült”, Bhután és az itteni buddhizmus egyik kedvenc szentje. A legendák szerint ő alkotta meg a különös és bumfordi nemzeti állatot, a takin-t is, de rengeteg más tett is fűződik a nevéhez. A tibeti származású láma alapította meg a Termékenység Templomát is, miután a 15. században délre jött Tibetből. A legendák szerint azért, mert egy prófécia megjósolta neki, hogy délen fogja terjeszteni a vallást. Kilőtte hát a nyilát, és tudta, hogy oda fog vándorolni, ahol a nyíl földet ér. Jó erőben lehetett a szent őrült, mert a nyíl Bhutánban fúródott a földbe. A mai út során látott Dochu La hágóhoz is köze volt egyébként, mert ugyancsak a legendák szerint a középkorban az emberek rettegtek sötétedés után átkelni a hágókon, mivel az este és az éjszaka a démonok időszaka volt, és féltek tőle, hogy a gonosz lények elemésztik őket. Nos, a történet szerint Drukpa Kuenley, a Szent Őrült egyszer összetalálkozott egy pásztorral, aki nem mert átkelni sötétben a Dochu Lá-n, és mikor a szegény ember elmondta neki, hogy mitől retteg, azt felelte, hogy egyet se félje, ő majd elbánik a démonnal. Le is feküdt háton egy fa tövébe, álló fallosszal, és ahogy a legenda eufemisztikusan fogalmaz…amikor a démon megérkezett, ő, hát..khm….”leigázta” a démont, ha tetszenek érteni, mire gondolok…. :)
A szexualitás egyébként is sok helyütt szerepel a helyi legendákban és a buddhista kultúrkörben, hiszen a Drukpa La-legenda tovább folytatódik: miután „legyőzte”, azaz magáévá tette a démont, vörös kutyává változtatta, hogy ebbe az állatba kerüljön át a gonosz lélek, majd a környék összes vörös kutyáját eltemette a föld alá. A gödrökhöz kiásott földet leszórta egy helyen, ebből lett a domb, ahol most a Termékenység Temploma áll. Ja, és a dombot véletlenül éppen női mell formájúra alakította….
Kissé csavaros a sztori? Magam is azt hiszem, de a szent őrültek már csak ilyenek, mit tegyünk…. :) A biztonság kedvéért megkértem Karmát, hogy még egyszer mondja el, és le is jegyeztem, a pontatlanságokért és homályos részekért tehát kéretik nála reklamálni…. :)
Bent a szentélyben a megszokott többféle Buddha-szobor, középen, mint mindig a Sakyamuni Buddha, azaz a történeti Buddha, mellette a Compassion Buddha, a Részvét Buddhája, és természetesen a bódhiszattvák: Avalokitésvara, Manjushri (a Bölcsesség Ura), Vajrapani (a Mennydörgés Ura)
Gyakran járnak ebbe a templomba olyan párok, akik gyermektelenek, és itt remélnek áldást kapni. Ahogy Karma elmondta, néhány évvel ezelőtt állítólag egy olasz házaspár is itt járt ugyanilyen célból: tizenvalahány éve volt gyermektelen a házasságuk, és miután eljöttek a Chimi Lhakhang-ba, 1 éven belül ikreik születtek… :)
Egyébként magukat a kisgyerekeket is el szokták hozni ide, hogy áldást nyerjenek az életükre, és hogy később boldogok lehessenek. Épp amikor ott voltunk, egy kiscsalád szintén a szentélyben járt, egy 2-3 év körüli kislánnyal, és neki is végig kellett csinálnia a szertartást, bár láthatólag még nem nagyon értette, hogy miről van szó.
A templomból a faluba visszaafelé menet találkoztunk még egy Blue Poppy-s vezetővel, egy lánnyal, aki egy angol hölgyet kísért. (én a Blue Poppy Tours nevű cégen keresztül jöttem Bhutánba, és ez itt igenis a reklám helye, mert nagyon-nagyon meg vagyok elégedve velük, kedvesek, szolgálatkészek a szervezők is, itt helyben pedig Karma Tshering, a kísérőm, és Chimi, a sofőr is egyszerűen páratlanok)
Fent Metshinában ebédeltünk (egyre jobban kezdem megkedvelni a sajtszószos chilipaprikát, mint fogást), utána vissza a kocsiba, és indulás az immár nem messze fekvő Punakha Dzong-hoz, amely egész Bhután talán legnagyobb, de azt hiszem, mindenképp a legimpozánsabb erődítménye. Két folyó összefolyásánál fekszik, az ilyen helyeket a férfi és női folyók egyesülésének tekintik (megint az a fránya szex, fúúj! Igen, ti mind egyéniségek vagytok! (PS: bocs az állandó utalgatásokért, de aki látta a Brian életét, az érti…) A két folyó neve Mo Chhu (Mother River) és Pho Chhu (Father River). Jól látható, hogy eltérő jellegű és színű a vizük, az egyesülési pontnál ez nagyon látványos.
A dzong épülésének történetében természetesen itt is komoly szerepe van a legendáknak: eszerint a nagy szent, az Indiából jött Guru Rinpoche jósolta meg, hogy egy Namgyal nevű mester azon a helyen építi fel a dzong-ot, ahol két folyó összefolyik, és ahol egy alvó elefántra emlékeztető domb van, ami épp kinyújtja az ormányát. Ha alaposabban körülnézünk a környéken (a két folyó összefolyásánál, a dzong-gal szemközti parton remek kilátóhely van), akkor némi fantáziával felfedezhetjük, hogy az erődítmény mögötti domb valóban olyan, mint egy alvó elefánt (a fölnőttek persze azt is állíthatják, hogy olyan, mint egy kalap, de csak azért, mert nem olvasták a Kis herceg-et… :)
Ja, és a kilátóhely mellett, a két folyó összefolyásánál a hegy felőli oldalon van egy középiskola, Karma mesélte, hogy évekig ott tanult. Nem lehetett semmi, hiszen ez az ország egyik legszebb helye. (lábjegyzet: tudom, ne mondjak olyanokat, hogy egész Bhután legszebb helye, amikor 3 napja vagyok az országban, és csak a nyugati régió egy részét láttam. Rendben, kiegészítem annyival, hogy Bhután egyik legszebb helye, bár azokon a fényképeken, amiket az országról láttam, én még nem találtam szebb helyet)
Maga a dzong Zhabdrung Ngawang Namgyal, az országalapító kezdeményezésére épült. A Zhabdrung (ez a titulusa, a Ngawang Namgyal a neve) 1616-ban érkezett Tibetből erre a vidékre, és buddhista tanítóként tevékenykedett. A befolyása egyre nőtt, nem sokkal később már Zhabdrung Rinpoche néven emlegették, vagyis rinpoche-ként egy korábbi láma, Pema Karpo reinkarnációjaként ismerték el.
Dióhéjban annyi a történet, hogy a Zhabdrung világi befolyása és hatalma is egyre nőtt, és bár az addig háborúskodó tartományurak ezúttal ellene fogtak össze, ő végül leverte őket, és az immár egyesített Bhután ura lett. Ő rendelte el számos dzong és monostor építését is (hirtelen a második honalapító, IV.Béla jutott eszembe róla, aki szintén egy kataklizma, a tatárjárás után építtetett kővárakat).
A Punakha Dzong építése 1637-ben kezdődött meg, és szép tempóban haladhattak, mert alig egy év múlva el is készült. A Zhabdrung 600 fős szerzetesi közösséget telepített ide, emellett a dzong természetesen erődítményként is szolgált, lévén hogy stratégiai helyen volt, továbbá itt székelt a helyi közigazgatás is. Az a szép a dologban, hogy ez a dzong, sok más társához hasonlóan a fenti három funkcióból gyakorlatilag csak azt az egyet vesztette el, hogy a völgy stratégiai pontján innen kellett szemmel tartani az esetleges ellenséges csapatmozgásokat.
A szerzetesek ugyanúgy ott vannak a kolostor-részlegben, és a tartományi közigazgatás egyes hivatalai ma is ott székelnek ebben a muzeális épületben – például a tartományi bíróság. (lábjegyzet: érdekesség, Karma mesélte, hogy bár bíróságok vannak az országban, ügyvédek nincsenek, mindenki önmagát képviseli, önmaga védekezik a törvényszéki perekben)
A dzong maga igen impozáns, 180 méter hosszú, az általam eddig Bhutánban látott épületek közül a legnagyszerűbb alkotás.
A két folyó, amely közrefogja, néha komoly gondokat is okozott már, ezek ugyanis a Himalája magas vidékein fekvő gleccsertavakból erednek. Időnként előfordult (régebben, de a 20.században is többször), hogy a tavakból egy nagyobb olvadás, vagy más természeti erők hatására hirtelen lezúduló jeges ár megrongálta a dzong-ot, elmosta egyes részeit. Emiatt persze többször szorult javításra, felújításra, újabban pedig a bhutáni kormány nagyszabású munkálatokba fogott: fent magashegységben próbálják megzabolázni a gleccsertavakat, és –folyókat. Gátakat építenek, szabályozzák a folyók medrét, bár ez kegyetlen munka, mert azokra a vidékekre nem vezet semmilyen út, ráadásul 4-5000 méteres magasságban vannak. Utánpótlást és eszközöket ugyan lehet helikopterrel is odaszállítani, de a munkásoknak gyalog kell megtenniük a nem ritkán 5-15 napos utat a legutolsó műúttól a terepig, mégpedig az akklimatizáció miatt. Markolók, bulldózerek és egyéb munkagépek természetesen nincsenek….
No de, vissza magához a Punakha Dzong-hoz!
A parkolótól a folyón átvezető fedett fahíd (cantilever bridge). Régen is ilyen volt, egy áradás elmosta, vashidat csináltak helyette. Újabban azonban rekonstruálták a régi faszerkezetes hidat, korhűen. Most is ez látható és használható
A hídon áthaladva éri el az ember a bejáratot, amely egy igen meredek lépcső tetején van.
A bejárat felőli első udvarban is bódhi-fa. Itt helyi szervek is vannak, például a már említett tartományi bíróság.
Második udvar: központban a lhakhang, a kolostori rész.
Mögötte újabb folyosó, és a harmadik udvar.
A szentélyben én is kaptam szenteltvizet. A tenyérbe önti egy szerzetes a kannaszerű szenteltvíz-tartó edényből, egypár cseppet inni kell belőle, és egy részét szétdörzsölni a fejünk búbján.
Hagyomány, hogy apró adományt hagyunk ott ilyenkor, 20-50 ngultrumot, nem vág a földhöz, ez alig 1 dollár.
A falakon belül csodálatos, egybefüggő falfestmény, freskó. Buddha élete képekben: születése, hercegi neveltetése, aztán amikor kíváncsi lesz a világra, elhagyja a palotáját, látja az emberek szegénységét, böjtöl, rájön, hogy az sem megoldás, a tanítványai elhagyják emiatt, később megvilágosodik, nirvánába kerül. Bocs, ha kissé dióhéjszerű volt ez a leírás, de nem akartam tovább kerekíteni. A részleteknek szintén utána lehet nézni a neten.
A külső falon egy falfreskón látható a „wheel of existence”, a Létezés Kereke. A kerék 6 cikkre van felosztva, ezek a létezés világai. Tetején: mennyország, baloldalt: a félistenek világa. Jobb oldalt: az emberi világ, ahol rossz és jó is van (fény és árnyék, jin és jang) Bal alsó: állatok világa, hiányzik belőlük az értelem, hogy az életüket irányítsák. Jobb alsó: az éhes szellemek világa: hiába volna mit enniük, a torkuk szalmaszálnyi széles csak, mindig vágyakoznak valami után. Alsó: pokol, ahol sötétségben bolyonganak a lelkek, nem tudnak jótettet véghez vinni, és így a jobb világok egyikében újjászületni – kivéve, ha valaki ugyebár világít nekik a vajlámpással. A kör közepén: a főbűnöket megtestesítő disznó, kígyó, kakas
Mindig a körön belüli valamelyik világban születünk újjá, kivéve azt, aki eléri a nirvánát, az kikerül az öröklétbe.
A dzong meglátogatása után elindultunk visszafele a völgyben délre, 5-6 kilométerre fekszik a szálláshely, a Meri Puensum Resort. Egy kis szerpentinúton kanyargunk felfelé a folyóvölgyből, fent a hegyoldalban, csodás fák és növények között bújik meg a szálloda, ami szerencsére nem is rí ki a tájból, mert hagyományos stílusban épült, és nem sokemeletes, hanem van egy darab központi épület (földszint plusz egy emelet), és több kisebb ház, amelyek mindegyikében 2-4 szoba van. A szoba, amit én kaptam, csodálatos panorámával rendelkezik a völgyre, még egy apró terasz is van, kiülő-helynek.
Még csak délután 5 óra volt beszéltük Karmával, hogy 7-kor vacsora, és először úgy gondoltam, hogy leheverek pihenni, mert már elég fáradt voltam, de némi üldögélés után az jutott eszembe, hogy miért ne használjam ki a napvilág utolsó óráit (bár már erősen alkonyodott), és miért ne sétáljak egyet. Nekivágtam a lefelé vezető útnak (más nem nagyon volt), és úgy voltam vele, hogy megyek, ameddig kedvem tartja, aztán majd visszafordulok. Végül egész sokáig ballagtam lefelé, le akartam menni a folyóhoz is, de úgy 30 méterrel felette már csak a hegyoldal párkányán fut az út párhuzamosan az immár egyesült folyóval a Tsang Chuu-val, és lejjebb nem vitt ösvény.
A szerpentinút azért is csodálatos, mert az ember mindig mást és mást lát, noha csak komótosan halad előre.
Az egyik pillanatban még a fenyvesekkel borított hegyoldal van előtte, aztán kiér a kanyarból, széttárulkoznak a dombok, és hirtelen ott fekszik a lábai előtt a fenséges Punakha-völgy, a folyóval.
Mikor leértem a folyó mentén, de még feljebb, egy párkányon futó úttal, a helybeli házak előtti egyik kanyarban egy nagy kőhalmot láttam, terméskövek, talán az útpadka, vagy a házak javításához készítették ki őket. Néhány helybeli kiskamasz, 10-12 éves srácok azzal szórakoztak, hogy a több kilós köveket egymásra dobálták, és versenyeztek, hogy ki tud gyorsabban elugrani. Nem vagyok az apjuk, hogy rájuk szóljak, csak csettintettem egyet enyhén rosszallóan, hiszen a „megkövezés” nem véletlenül jelent halálbüntetést: ha egy ilyen kővel véletlenül fejen találják egymást, akkor az illetőnek annyi….
Innen egy kicsit még "visszafelé" mentem a völgyben, azaz a Thimphuba visszavezető úton ballagtam egy sort, elhagyva az elágazást, ami fentről, a szálloda felől jött.
Még csináltam néhány képet a folyóvölgyről, de a nap már jó ideje lement, így egyre jobban sötétedett.
Felfelé menet már szinte lépésről lépésre lehetett látni, hogy odalent a völgyben sűrűsödik a homály. A hegykoszorú felső része még látható volt a mögötte világló félhomályban, de lent Punakhában már csak az utcai lámpák adtak fényt.
Nagyon jó volt ez a séta, Bhután eddig is a rég hiányolt nyugalommal, békével töltött el, kezdem úgy érezni, hogy tisztulok belülről..a mai séta ezen a szép, békés, csöndes tájon még tovább fokozta bennem ezt a jó érzést.
Ha az anyagi oldalát nézzük, a bhutáni út persze drága volt, de egyre mélyebb bennem a meggyőződés, hogy nem is használhattam volna fel jobban ezt a pénzt, mint erre. Ázsia, de nem nyüzsgő és nem kaotikus. Turistáskodni drága, de minden centjét megéri. Az emberek nyíltak, normálisak, és amit én különösen nagyra értékelek: nincs az a tolakodó, néhol kissé túlzásba vitt erőltetés, amivel a turistákra akarják tukmálni magukat. Nepálban egy-két helyen zavart ez, és több mint valószínű, hogy India hatványozottan ilyen lesz, de annál jobban értékelem Bhutánt.
