2010. november 22., hétfő
Van a maival együtt még három napom Kathmanduban, és végleg arra jutottam, hogy kevés az időm arra, hogy bárhová máshová elmenjek, mert csak nagyon kutyafuttában zajlana minden, a másik ok pedig, hogy nem szeretném veszélybe sodorni a bhutáni utat, azaz ha netán késéssel érnék vissza Kathmanduba, netán lekésni a Buddha Air parói járatát.
A rohanás és a semmittevés közötti köztes megoldás az, hogy Kathmanduban és környékén is van még azért látnivaló, amit érdemes megnézni. Az egyik a Patan nevű, egykor különálló királyi székhely, ami mára gyakorlatilag Kathmandu egyik külvárosa, mert egybeépültek. Igaz, hogy a folyónak nevezett, lassan csordogáló bűzös, szemetes csatornán túl van, de gyakorlatilag Kathmanduhoz tartozik.
Kb. olyan távolságra van (6-7 km), mint a reptér, és bent a guesthouse-ban meg is kérdeztem, hogy mennyi lehet oda egy taxiút, ha nem vágnak át. A recepciós, Radzs szerint 350-400 rúpia (1000-1200 forint), de maximum 500 (1500 Ft). Ez önmagában persze nem sok, de az ember úgy van vele, hogy minek fizessen többet, ha nem muszáj, és ez tényleg nem szarrágás. Nem vagyok nagymestere az alkudozásnak (sőt, egészen kutyaütő vagyok benne), de gondoltam, azért megpróbálok egyezkedni a taxisokkal.
Reggeli után be is ballagtam az ide 5-10 perc sétára levő Thamelbe, már csak azért is, mert összegyűlt egy adag mosnivalóm, azt le akartam adni. Elég olcsó a mosatás, aznap estére vállalják, kilónként 50 rúpiáért, így a jó 5 kilónyi cucc mosásáért végül 250 rúpiát fizettem (750 Ft). Miután leadtam a szennyest egy helyen (rengeteg helyütt vannak kint hatalmas táblák, hogy „Laundry 50 Rs”, kerestem egy taxit. Szerencsémre a fickó rögtön 300 koronát mondott a Patan-ban vivő útra, így alkudozni se kellett, rábólintottam.
Kathmandu forgalmán átvergődni persze sosem egyszerű, azt hiszem Kairó után ez lenne a másik hely, ahol szó szerint félnék autót vezetni, pedig jártam már egy-két országban.
Ami a közlekedést illeti még, azért látszik, hogy próbálnak szervezni, javítani rajta valamit, de hát a forgalomirányító rendőrök, a várostervezők, és az útépítők is elég reménytelen küzdelmet folytatnak. A többsávos utak ugyan léteznek, bár a több „sáv” csak elméleti dolog, mert felfestés nincs, így ez inkább azt jelenti, hogy egy 2 sávnyi széles úton nem csak kettő, de 3-4-5 autó is el tud tolakodni egymás mellett, miközben próbálják nem elütni az őrült módon szlalomozó motorosokat.
Előremutató szintén, hogy az út közepén kötéllel vagy sodronnyal összekötött beton terelőelemek vannak, így ezeken a részeken senki nem tud átkolbászolni a szembesávba. A gyalogosok persze vígan átrohangálnak mindenütt, de ez különösebben senkit sem zavar, a taxisok rutinból káromkodnak és üvöltöznek velük, a dudát meg úgyis állandóan nyomja mindenki, motoros, autós, buszos, teherautós sofőr egyaránt. Ó, igen, a gyalogosok. Ezeken a szélesebb utakon már gyalogos felüljárók is léteznek, hogy át lehessen kelni, de nem mindenki törődik velük. Igaz, van egy oka, amiért meg tudom érteni, ezek ugyanis betonból készültek, és nem sima korlát van rajtuk, hanem korlátmagasságig felhúzták a betonpárkányt. Magyarul egy felül nyitott, derékmagasságig érő betonvályú, ami praktikus az átkelésre, de sajnos arra is, hogy emberek és kutyák oda végezzék a dolgukat. Az első pár eset után én is rájöttem, hogy nem a legfelemelőbb dolog szarkupacokat kerülgetve átkelni egy többsávos út felett, így sokszor én is csak az úttesten mászkáltam át….
Nohát, szóval kifelé tartunk Kathmanduból, és még a többsávos úton hirtelen elénk tornyosul egy kivételesen rendezett, szépen vakolt, magas fallal elkerített, szinte erődített terület, a fal tetején szögesdrót, rácsok, előtte meg komor, géppisztolyos nepáli katonák. Először gőzöm sem volt, mi lehet ez, mert nepáli kormányépület nem lehet ilyen rendezett, és az őrök is csak tessék-lássék őriznék. Csak akkor esett le a tantusz, amikor megláttam a sasos címert a kapuban. Hát persze, hogy az amerikai nagykövetség! Még egy ilyen nincs egész Kathmanduban….
A taxi kissé nehezen vergődött át a forgalmon, de azért lendületesen dudálva sikerült utat törni. Átkeltünk egy hídon, ami a Kathmandu déli részén csordogáló, szeméthalmokkal, kosszal és szennyvízzel teli Baghmati nevű, „folyó”-nak nevezett szennycsatornán „ível” át, és máris Patanban voltunk. Mint írtam, inkább külváros, a borzasztóan túlnépesedett Kathmandu egyik negyede, mintsem különálló város.
Régen persze az volt, saját királyi székhely, hiszen hiába volt „bent” Kathmanduban királyi palota, ha valamelyik trónörökös, vagy új király meg akarta mutatni a hatalmát, és hogy ő az erős ember, új székhelyet is építtetett magának.
Patan-ban is a Durbar Square (azaz Palota tér) a fő attrakció, ugyanúgy itt található egy régi királyi palota, és hindu templomok sokasága, mint „odabent”, a kathmandui Durbar Square-en. Ha lehet, ez még annál is hangulatosabb és eredetibb, és a stílusa is eltérő egy kicsit.
A patani épületegyüttes hangsúlyozottabban a newari építészet terméke. A newari egy népcsoport, elkülönülnek a nepáliaktól, saját nyelvük is van, a kb 30 milliós Nepálban nagyjából egymilliós etnikumot alkotnak.
A régen még különálló városnak számító Patan egykori négy sarkán álló, a városhatárt jelölő négy sztúpát a legendák szerint az egykori nagy uralkodó, a buddhista Asóka emeltette, még i.e. 250 körül, és a buddhista elemek ma is láthatóak, befolyással bírtak a hindu kultúrára, az épületekre, de a két vallás elemei is keverednek, ötvöződtek egymással. (persze a buddhizmus szigorúan véve nem számít vallásnak, hiszen nincs központi istensége, dogmarendszere. Sokkal inkább életfilozófia, életmód…de ebbe inkább nem mennék bele mélyebben, mert a témáról csak felszínes ismereteim vannak, a szakemberek műveit meg bárki megtalálhatja)
Szóval Patan, Durbar Square. A térre való belépéshez itt is jegyet kell váltani, csakúgy, mint Kathmanduban, 200 rúpiáért. Ez nem gond, mert végülis tényleg kap érte az ember látványt, élményt, és 600 forint nem vág a földhöz. Ha nagyon ügyeskedni akar az ember, biztosan meg lehet kerülni ezt, mert egy bódé áll a tér déli végében, ott lehet jegyet venni, de a térre betorkolló kis utcákból is biztosan be tud jutni, aki akar. Ennyire azért nem akartam közép-európai lenni.
Nem is a jeggyel van a gond, hanem azokkal az alakokkal, akik ilyenkor törvényszerűen a külföldi mellé szegődnek, és igyekeznek kapacitálni a turistát, hogy majd ők körbevezetik, persze vastag baksisért. Az is igaz viszont, hogy Nepálban néhány határozott fejrázás, és a standard szöveg, hogy „Thank you, I’m just walking around”, vagyis „Kösz, de csak sétálgatok” általában elegendőnek bizonyul. 1, maximum 2 perc alatt a tudtukra lehet adni, hogy nem kér az ember az önkéntes vezetőből. (bár nem tartozik szorosan ide, de Marokkóban, Fes-ben a medinában egy fickó legalább negyedórán át követett kitartóan, és próbált rádumálni mindenre, a végén szabályosan elszöktem előle a sikátorok útvesztőjében).
Még egy érdekes dolog a jeggyel kapcsolatban: nem csak jegyet adnakm, hanem egy pirosas színű kb 6x6 centis négyzetes öntapadós matricát is, amit az ingre, ingujjra, vagy más látható helyre kell kiragasztani, ez igazolja, hogy a külföldi megfizette a belépti díjat. Itt is, mint oly sok helyütt, hivatalosan kettős díjszabás van, a dél-ázsiai regionális együttműködési szervezet, a SAARC tagállamainak polgárai csak 25 rúpiát, az egyéb külföldiek 200-at fizetnek. (A SAARC olyasmi szervezet, mint Európában pl. az északi államokat összefogó Északi Tanács, vagy Délkelet-Ázsiában az ASEAN. A SAARC-nak –South Asian Association for Regional Cooperation- Banglades, Bhután, India, a Maldív-szigetek, Nepál, Pakisztán és Srí Lanka a tagjai, a székhelye éppen itt, Kathmanduban van. Szóval a matrica azért is volt érdekes, mert a helybeliek, az itteni lakosok természetesen nem kell hogy fizessenek, és így matricát sem kapnak. Mivel pedig még kora délelőtt volt, és csak jó félórával később kezdtek jönni igazán a turisták, enyhén szólva kiríttam a tömegből a vöröslő matricával, kissé fura képzettársítás, de enyhén olyan érzésem volt, mintha a skarlát betű volna rajtam…..
A patani Durbar Square-en is számos kisebb-nagyobb hindu templom áll, sőt én inkább a „szentély” szót használnám, mert nagy részük igen apró, nem a mi fogalmaink szerint vett templom, és a legtöbb zárva is van. Ugyanolyan lépcsős teraszok veszik körbe őket, mint a kathmandui Durbar Square-en, és a tetőszerkezetek nagy része is hasonlóan 2-3-4 szintes. Akad egy-két kivétel is, és itt jól látszik a buddhista hatás: a Krishna Mandir-szentély teteje engem abszolút a kambodzsai Angkor Vat-ra emlékeztetett.
Ez a szentély a téren levő templomok közül az egyetlen volt, amely éppen aktívan is működött, azaz nyitva volt, de csak kívülről lehetett megcsodálni, mert működő szentély lévén, ide csak a hindu vallásúak léphetnek be. Érdekesség egyébként –és ez nyilván a szent tehenek kultuszából is fakad- hogy a kint levő tábla két dolgot tilt meg angolul: a nem hinduk számára a belépést, illetve azt, hogy bárkinél, aki a templomba lép, bármilyen bőrtárgy legyen (ruházat, cipő, stb.)
A téren elég sokáig elbámészkodtam, lassan körbejártam a templomokat, amelyek a nyugati oldalon vannak, míg a keleti oldalon áll az egykori királyi palota több udvaros, tipikus newari stílusú téglaépület-együttese, amelyben ma a Patan Múzeum működik.
A tér, a szentélyek, és a palota nagy részét egyébként az 1600-as években építtették az akkoriban uralkodó Malla-dinasztia királyai. Egyiküknek, Yoganarendra Mallának a szobra is látható ma a téren, az egyik oszlop tetején, érdekes szobor-alakoktól és legendáktól övezve. Yoganarendra 1684-től 1705-ig uralkodott, bronzszobra mellett a kisebb alakok a feleségei, a királynők, föléje pedig egy kobra magasodik, nyilván védelmezően.
A kobra tetején ráadásul egy kis madárka bronzalakja látható még, és a legenda úgy tartja, hogy ameddig ott lesz, addig a nagy király bármikor visszatérhet a palotájába, ha ismét eljön. Ennek érdekében ráadásul hagyomány, hogy az egykori palota legalább egyik ajtaját mindig nyitva kell tartani a számára… !
Maga a palota –mint oly sok királyi palota, kastély, vagy vár- több szakaszban épült, az 1400-as években emeltek itt először királyi székhelyet, de a fénykora a már említett 1600-as évek volt. Első látásra nem tűnik olyan nagyon különösnek, viszonylag átlagos, téglából készült épület, még ha több emeletes, és kissé díszes-tornyos is. Belépve azonban, és a belső udvarok békés, nyugodt során átsétálva sokkal inkább megkapja az embert a hely hangulata.
A kinti nyüzsgéshez és zűrzavarhoz képest itt béke van, az épületet belülről pedig nagyon szépen felújították, itt kapott helyet a nepáli, newari kultúrát, a hindu és buddhista hagyományokat bemutató Patan Múzeum, több emeleten.
A szép belső és a kiállítás „összerakása” egyébként részben az osztrákoknak köszönhető, mivel még a XX.század elején járt ezen a tájon egy osztrák úriember, bizonyos Dr.Kurt Boeck, aki egyedülálló fényképeket készített az akkori Nepálról. Mivel az ország egészen1950-ig gyakorlatilag teljesen bezárkózottan élt, ezek a fotók ma páratlan emlékek, és a patani múzeumban is jórészt Boeck munkáiból, valamint néhány 19.századi rézkarcból ismerhető meg az akkori Nepál élete.
Külön részleg van a múzeumban még a hindu istenségek kultuszának, a buddhista kultúrának is, de láthatóak egészen eredeti, hosszú, harmonikaszerűen összehajtott papírcsíkokra írt tantrikus kéziratok is.
A múzeum után körülbelül úgy éreztem, hogy ennyi az, amit aznapra be tudok fogadni, de azért nem húztam el rögtön a csíkot Patanból, hanem felmásztam a Durbar Square északi sarkán álló házban levő étterem tetőteraszára, és egy jó csípős chicken curry mellett elüldögélve figyeltem még a teret.
(kérdezheti bárki, hogy miért írok chicken curryt, és nem currys csirkét. Azért, mert a „curry” nem simán csak egy fűszer, hanem egy ételt is jelent, a chicken curry például erős, csípős, currys szószban felszolgált csirkehús-darabokat takar, ami mellé fehér rizst adnak. Ugyanolyan ez, mint hogy a „tea” kifejezés az angolban nem csak a tea nevű italt jelenti, hanem az „ötórai teát” is, ami szendvicses-süteményes könnyű délutáni étkezés, és szerény véleményem szerint magyarul az „uzsonna” sokkal jobban illik rá, mint az „ötórai tea”. No, de ennyit a nyelvészkedési finomságokról)
A késői ebéd után Patanban sétáltam egy kicsit, úgy istenigazából minden cél nélkül. Ahogy egyszer már Kathmanduban is, igyekeztem letérni a „turistás” útvonalakról, és egy kicsit közel kerülni az igazi nepáliak életéhez. Ez nem volt nehéz, mivel a nepáli városokban ritkán látni egyenes, széles utakat, és nagyon könnyen el lehet merülni a kanyargós, szűk utcácskák útvesztőjében. Érdekes volt, tanulságos volt, de azért félóra után inkább már kifelé igyekeztem.
Délután még mászkáltam egy kicsit bent Kathmanduban, este pedig a guesthouse-ban, a vacsoránál ismét összejöttünk egy jó dumálásra a korábban már megismert skót Gerryvel. Ez alkalommal angol barátunk, Peter már elutazott, de felbukkant az Egyesült Királyság egy másik polgára, ezútta Mick, Walesből. Nagyon érdekes fickó. 69 éves, szikár, szakállas, jókedélyű fickó, korábban kereskedelmi hajókon és olajbányász telepeken dolgozott (Nigériáról horror-sztorikat mesélt). Van két lánya, két unokája, de nem ül otthon, hanem sokadik hónapja járja Ázsiát, és nem is először. Az biztos, hogy nem unatkozik!!
