2010. november 28., vasárnap
Az biztos, hogy a Punakha-völgy feletti, kellemes helyen levő szálló mentes volt a Kathmanduban (és időnként még Thimphu)-ban is jelenlevő éjszakai kutya-koncertektől, így kellemesen és nyugodtan aludtam.
A szállóban éppen akkor volt még egy amerikai turistacsoport is, rajtuk kívól szinte senki, tehát itt sem lehetett mondani, hogy nyüzsögtek az emberek. Ami engem illet, határozottan örültem egy kis nyuginak.
Reggeli után ismét útra keltünk, a napi végcél ezúttal egészen Paro volt, vagyis vissza kellett menni a kanyargós hegyi úton, és a Dochu La hágón át Thimphu-ig, onnan pedig Paróig. A Punakha-Thimphu táv sem nagyon több 70-75 kilométernél, de ez alapesetben is 2 és fél órás út, mivel a hegyi utakon csak lassan lehet előrejutni a sok kanyar és a szűk útpálya miatt.
Mielőtt azonban a főváros felé vettük volna az utunkat, egy kicsit tovább haladtunk Bhután belseje felé, vagyis délkeletre, mert a közelben volt még egy dzong, amit meg akartunk nézni. Punakhától, illetve a szállótól nincs messze, talán 10-15 kilométer, viszont éppen egy másik tartományban fekszik, ha csak pár száz méterrel belül is. Ennek gyakorlati jelentősége csupán annyi volt, hogy mint minden tartományi határon, itt is meg kellett állni a checkpoint-nál, de ahogy korábban, ez is csak 1 perces formalitás, amit vagy Karma, vagy Chimi, a sofőr intézett.
Az erődítmény, ahová tartottunk, a Wangdi Phodrang Dzong, újabb átírásban Wangdue Phodrang Dzong. Drámai helyen fekszik, szintén egy folyópart mellett, pontosabban felett, a tájon uralgó, merészen előrenyúló hegygerincen, a változatosság kedvéért két folyó partján (Punak Tsang Chhu, és Dang Chuu).
Szintén a „változatosság kedvéért”, ezt is a Zhabdrung alapította, a legenda szerint pedig a formája úgy keletkezett, hogy amikor a nagy ember errefelé járt, meglátott a folyóparton egy kisfiút, aki homokvárat épített. Mivel a formája nagyon tetszetős volt, a Zhabdrung megkérdezta kisfiút, hogy hívják. A srác neve Wangdi volt, ezért lett végül a homokvár után mintázott dzong neve Wangdi Phodrang Dzong (Wangdi Palotája Dzong). Mivel Bhutánban a legendáknak és a babonáknak nagyon komoly szerepük van, természetes, hogy a dzong alapításához nem is csupán egy legenda kötődik. A másik történet szerint amikor az itteniek helyet kerestek az új kolostor-erődítményhez, ezen a ponton négy hollót láttak elrepülni a négy nagy világtáj felé, ez pedig különösen kedvező előjelnek számít. (a hollót amúgy is nagy becsben, szinte totem-madárként tisztelik, az első király, Ugyen Wangchuk koronája –ami az utódaié is- a Raven Crown, vagyis a Hollókorona)
Ha pedig le akarunk szállni a legendák világából a földre, akkor a hely kiválasztásának sokkal prózaibb és gyakorlatibb oka, hogy stratégiailag fontos helyen van, innen szemmel tartható és ellenőrizhető az egész környék.
A dzong annyiban érdekes, és tér el általában a többi bhutáni dzongtól, hogy ezt nem renoválták, újították fel modern anyagokkal, hanem csak minimális állagmegóvást végeztek és végeznek rajta (szántszándékkal), így sokkal „eredetibb, igazibb” állapotában látható. Helyenként cseppet roskadozó, kopottas, de igazibb….amivel persze nem azt akarom mondani, hogy mindez bármit is levonna mondjuk a Punakha, vagy a Trashi Chhoe Dzong pompájából!
A régi időkből megőrzött stílus egyik eleme egyébként az, hogy a tetőzetet nem cserélték ki, így a modernebb cseréptető helyett itt ma is többrétegű zsindelytető van. Ez egy kicsit hangulatosabb, viszont egészen biztos, hogy sokkal veszélyesebb, hiszen, ahogy korábban is írtam, a vajlámpások miatt már számos dzong rongálódott meg, vagy égett le Bhutánban. Ez alól maga a Wangdi Phodrang Dzong sem kivétel, egy nagyobb tűz 1837-ben pusztított itt, de az épületet egy 1897-es földrengés is megrongálta.
Az épületkomplexumban belülről a hegygerinc csúcsa felé haladva is érzékelhető, hogy a hegy szélességével együtt az épületé is csökken, és az egyes udvarokon áthaladva azok mind szűkebbek és szűkebbek lesznek.
Éppen ebből következik, hogy ennek a dzong-nak csak egy bejárata van, a városka felől, a hegygerinc szélesebbik részén. Az épületegyüttes és a hegygerinc csúcsára kiérve viszont cserébe fenséges kilátás tárul az ember szeme elé!
Már szinte közhely, de azért leírom, hogy ez a dzong is többes célt szolgál: egyrészt megtalálható benne a kolostori részleg, amelyet a szerzetesek felügyelnek, másrészt pedig a polgári közigazgatás egyes szervei, például a tartományi bíróság is itt székelnek.
Apró érdekesség, hogy már kifelé tartottunk a dzong-ból, amikor összefutottunk Karma testvérével, aki szintén idegenvezetőként dolgozik, de nem a Blue Poppynál, hanem egy pici, saját cége van. Ahogy Karma elmondta, nagy család az övék, sok testvére van, és neki magának is van már két kisgyereke. Nagyon érdekes dolgokat mesélt magáról, például amit korábban már említettem, hogy egy központi közigazgatási állást hagyott ott az idegenvezetés kedvéért: ahogy mondta, jórészt azért, mert ez sokkal változatosabb munka, és sok különféle embert ismerhet meg.
Ebben egy kicsit magamra is ismertem: jó pár éve én is éppen ezért csatlakoztam a neten a Couchsurfing-hez, hogy amikor nem utazok, akkor a világ jöjjön el hozzám… :)
Wangdi (Wangdue) Phodrang-ról, a településről még annyit érdemes elmondani, hogy a mostani pici városka a dzong közelében van, jórészt már öregebb, helyenként roskadozó házak alkotják. A bhutáni kormány, ahogy Karma elmondta, a korábbi természeti csapásoknak való kitettség okán határozta el, hogy áthelyezi a települést pár kilométerrel odébb: a folyó bal partján már jórészt felépült az új, modernebb házakból, egyenes utcákból álló Új-Wangdi (ha nevezhetem így). Mostanában a befejező munkák zajlanak, és a tervek szerint fél-egy éven belül lebontják a régi települést, és mindenkit átköltöztetnek az új helyre. Racionális szempontból mindenképp érthető a döntés, és az is igaz, hogy a régi Wangdi házai bizony sok helyütt tatarozásra szorulnak, én mégis úgy vélem, hogy kicsit düledező, de hangulatos kistelepülés nélkül kicsit szegényebb is lesz a környék „aurája”.
Itt pedig a dzong előtti téren lengő bhutáni nemzeti lobogó látható.. :)
Miután megnéztük a dzong-ot, visszafelé indultunk, hiszen aznap Thimphu érintésével délutánra már Paróban kellett lennünk.
Gyorsan áthaladtunk a checkpoint-on, és visszafelé a már ismert útszakaszon mentünk: Metshinában ágazik el az út Thimphu illetve Punakha felé, és mi most a főváros irányába fordultunk. Újra át kellett kelnünk a 3050 méter magas Dochu La hágón, és most tovább tartott a felfelé vezető kanyargás, mint Thimphu-ból jövet, hiszen ott „csak” 800 métert kellett kapaszkodnunk a kocsival, most pedig bőven a dupláját, több, mint 1600-at, hiszen Metshina 1300 méteren fekszik. A szűk, kanyargós úton óvatosan kellett haladni, így is láttunk egy bójákkal lekerített részt egy kanyarban, ami mellett pár ember álldogált: előző nap egy autó itt szaladt le az útról, és borult a meredélybe.
A hágó tetején most nem álltunk meg, hiszen Thimphuból jövet már megnéztük az emlékművet, így csak tovább haladtunk. Chimi, a sofőr, most is elvégezte a kis szertartást: ha nem is gyalog, de a kocsival menetből megkerültük az emlékművet (természetesen az óramutató járásával egyező irányban), elmondott egy rövid imát, aztán haladtunk tovább.
Eredetileg megálltunk volna itt ebédelni, mivel a hágó tetején van egy kisebb étterem, de még korán volt, így lelkesen bólogattam Karmának arra a felvetésére, hogy inkább menjünk be Thimphu-ba. (eredetileg nem mentünk volna be, mert a Paro felé vezető út Thimphu külvárosában ágazik le….de én nagyon megszerettem a fővárost, így örültem, hogy ha csak futólag is, de viszontlátom. Előző nap még azon töprengtem, hogy hány év, mire újra láthatom Thimphu-t, erre tessék, csak egy nap volt… :))
Thimphu-ban ebédeltünk tehát, ismét közel a stadionhoz, de egy másik étteremben. A szokásos sajtszószos zöld chili helyett ezúttal sajtszószos, szárított vörös chili volt a bhutáni specialitás, amiből szintén vettem rendesen – bár mint másnap kiderült, ez okozott némi gondokat.
A lényeg, hogy az ebéd jó volt, de aztán indultunk is tovább Paróba. Alig mentünk fél perce a kocsival, mikor Karma telefonja csörgött, ő beszélt rajta valamit, és gyorsan megkérdezte tőlem, hogy nem volna –e kedvem röviden találkozni a családjával, mert ők éppen ott vannak bent, a városban, amerre haladunk. Hát hogyne lett volna kedvem!
Meg is álltunk, a stadion mellett egy kocsiban ott volt Karma felesége, a két gyerekük, és Karma sógornője az egyik lányával. Nagyon kedvesek és közvetlenek voltak mindannyian, a két hölgy (már modernebbek, ők nem kirá-ban voltak, hanem európaibb ruhákban) jól beszélt angolul, és Karma 8 éves fia is. Én nagyon örültem ennek a találkozásnak, mert „igazi” bhutániakkal is beszélhettem röviden, nem csak a szállodák, éttermek és múzeumok dolgozóival. (amivel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ők nem „igazi” bhutániak, sőt, mindenütt mindenki nagyon kedves volt, de ez mégis olyan „igazibb” találkozás volt)
Paro felé menet egy újabb tartományi határnál megálltunk a checkpoint-nál, aztán a már ismert úton folytattuk az utat felfelé a völgyben. Ez az útszakasz már sokkal jobb minőségű, mint például a Dochu La környéki szűk szerpentinek, de azért itt is nagyon sok a kanyar. Bhután előző királyának, Jigme Singye Wangchuknak az egyik felesége (4 van neki), tehát a királyné több könyvet is írt Bhutánról, az egyikben leírja azt a helyi viccet, ami szerint egész Bhutánban a parói reptér futópályája a leghosszabb egyenes útszakasz… :)
Paro előtt nem sokkal elhaladtunk a Thangthong Gyalpo által épített kis híd mellett (ezt néztük meg az első napon), aztán hamarosan megérkeztünk magába Paróba is. Tekintve, hogy már jócskán benne jártunk a délutánban, aznapra nem volt más programpont, mint a parói dzong, a Rinpung Dzong. Ezt a legelső nap még kihagytuk –akkor csak az őrtoronyban levő Nemzeti Múzeumot néztük meg- de időben így nagyon jól jött ki a dolog, mert nem maradt üresen a napvilágból hátralevő néhány szép óra (5 óra után már itt is sötétedik).
A korábbiak után már elkopott frázis volna azt írnom, hogy a parói Rinpung Dzong impozáns helyen levő, nagyszerű épület…pedig tényleg az!
A teljes neve, a Rinchen Pung Dzong szó szerint annyit tesz, hogy az „Ékszerek Halmán Épült Erőd”. Hogy a legendák itt mennyire igazak, azaz mennyire kell szó szerint venni az „ékszerek” kifejezést, azt nem tudom, de azt hiszem, azzal is beérhetjük, hogy olyan szép helyen van, mintha ékszerek feküdnének alattunk. Tudom, ez a saját kútfőből származó hasonlat egy kissé erőltetett, de a táj tényleg gyönyörű.
Az már csak természetes, hogy ennek a dzongnak az építtetése is a Zhabdrung, Ngawang Namgyal nevéhez köthető, 1644-ben ő rendelte el a felhúzását azon a helyen, ahol korábban egy Guru Rinpoche által alapított kolostor állt.
Sok minden újat azért sem tudok írni erről a dzong-ról, mert ez is stratégiailag fontos helyen van, mint a többi….ez is szenvedett már károkat a vajlámpás-tüzektől, mint a többi….ennek is kettős funkciója van (kolostori és közigazgatási), mint a többinek….és ehhez is egy szép fedett fahíd vezet, mint például a Punakha Dzong-hoz. Itt is megtalálható az „utse”, a központi torony, a polgári közigazgatási rész, és a szentély.
Mégsem mondanám, hogy ugyanolyan, mint a többi dzong (szerencsére), hanem nagyon is egyedi! Nagy kár lett volna kihagyni, és nagyon örültem, hogy eljöttünk ide.
A dzong után már csak a szálláshelyen való lepakolás következett. Nem is akármilyen hotelben helyeztek el: az Olathang ugyanis 1974-ben épült, mégpedig az új és fiatal király, Jigme Singye Wangchuk koronázására érkező külföldi notabilitások számára!
A központi épület mellett kisebb vendégház-szerű épületek vannak, amelyeken általában 2 szoba osztozik. Hangulatos sétautak vezetnek ki a központi épületből, így biztosítva a vendégek nyugalmát és a csöndet.
Azt már hozzá sem merem tenni, hogy egy kis fenyveserdő közepén van az egész, hogy itt is volt egy kis terasz, sőt a szobám ablaka is a Paro-völgyre nézett….
A hotel egyébként nem „rekedt” meg a 70-es évek színvonalán, bár a főépület és a szobák belsején látszik, hogy mikor épült, de folyamatosan modernizálják, megvan benne minden, ami egy 4 csillag körüli hotelnek kell, és itt volt az eddigi egyik legkényelmesebb ágyam.
Miután lepakoltam, röviden még lementünk Paróba (kocsival, mert nincs ugyan messze, de gyalog azért igen), és a rövid főutcán sétáltunk egyet. Mivel imádom a könyveket, mindenütt igyekszem megtartóztatni magam (hiszen hosszabb úton vagyok, így ha könyveket veszek, azokat sokáig kell cipelnem)…de itt kivételesen elcsábultam. Bhutánról szóló könyveket azért nem lehet mindenütt kapni (tudom, ott van az amazon.com, de aközött, hogy a neten vesz ilyesmit az ember, vagy magában Bhutánban…nos, azért van némi különbség)
Ha rajtam múlt volna, 6-7 nagyobb könyvet is megvettem volna, de aztán némi belső tusakodás után kettőt engedélyeztem magamnak, az egyik a királyné által írt, már említett könyv, a másik egy album-szerűbb kiadás, sok fényképpel, de magyarázó írásokkal is.
A séta után visszamentünk a hotelbe, következett a vacsora, és a felkészülés a másnapra, hiszen várt rám Bhután egyik fő attrakciója, a Taktshang-kolostor!
