2010. november 8. hétfő
Reggel az órára keltem (volna) 7:30-kor, ha nem ébredek fel negyedórával korábban. 9-re volt megbeszélve a találkozó Suman-nal, a túraszervezővel, és a guide-dal. Időt akartam hagyni, hogy normálisan össze tudjak csomagolni, és még reggelizni is. Ez sikerült is, és 9 körül meg is jött Suman a vezetővel, aki maga is serpa, és a neve, ha jól értettem, Chabee. Szóval, hogy ne bonyolítsuk, Csabi.
Csabival és a taxissal először nem rögtön a reptérre mentünk, hanem bekanyarogtunk a Thamel sikátoraiba. (gyalogosként már láttam ott, hogy milyen helyeken férnek el a Suzuki-Marutik, de most „belülről” is megfigyelhettem. Erre a kitérőre azért volt szükség, mert a túra árában benne volt az is, hogy kapok egy hálózsákot, amit utána majd visszaadok. Ezért ugrottunk be az egyik helyre. Mikor ez is megvolt a döcögő-köhögő Marutival átdöcögtönk Kathmandu kátyús útjain, és lassacskán kiértünk a reptérre. Igaz, voltak bizonyos kételyeim, mert ekkor már 9 óra 45 volt, és a Tara Air gépének az indulása 10:30-ra volt kitűzve, de nem idegeskedtem, gondoltam, hogy ők csak tudják.
Ezúttal nem a nagy nemzetközi, hanem a kis belföldi terminálra mentünk, onnan indult a gép. A csarnok kaotikus, de valahogy működik. Kissé esetlegesen fellógatnak egy-egy táblát némelyik pultra, de nem mindig az úticéllal. Csabinak szerencsére sikerült kiszúrnia a Tara Air pultját, és hamarosan már ott is tolongott a többiek között, engem előzékenyen kihagyva a lökdösődésből.
A bejáratnál is van persze biztonsági átvilágítógép, amibe bele kell pakolni a táskákat. Mire átmentem a kapun, a másik oldalon egy hordár már fel is kapta a nagy táskámat, pedig Csabi próbált protestálni nála. Na, gondoltam, kezdődik a lehúzás. A hordár kábé 20 métert vitte is a táskát a pultig, majd közölte hogy szeretne „tip”-et, azaz borravalót. Adtam neki végül 25 rúpiát (25 eurócent), amivel nem volt túl boldog, de közöltem vele félig angolul, félig mutogatva, hogy ne hülyítsük egymást. Enyhén csalódottan, de távozott.
Lassan sikerült becsekkolni is, bár ez inkább egy 50-es évekbeli hentesbolt előtti lökdösődésnek tűnt. A mérlegek is olyan nagy „platós” jószágok, amiken körbeforgó mutató van. Ha nem csalnak gyerekkori emlékeim, a 80-as években „Metripond” volt nálunk az ilyen cuccok márkája.
Újabb biztonsági ellenőrzés, majd bent vagyunk a váróban. Nem tranzit, mert belföldi váró. Itt is kisebb káosz, táblák persze sehol, csak egy kijelző mutatja az aznapi gépeket, de hogy melyik honnan indul, azt már nem. Kissé bonyolította a dolgot, hogy pl. csak a Tara Air-nek ezen a délelőttön is vagy 4-5 járata volt Luklába. Ennek a magyarázata az, hogy fent a Dudh-koszi völgyében délutánra mindig befelhősödik az idő, és Luklában csak látás után szabad leszállni. Néhány éve leszálláskor a futópálya előtt csapódott a hegyoldalnak talán a Yeti Airlines egyik gépe. A mi gépünk végül laza 1 órás késéssel indult el, de annál érdekesebb volt a repülés. Egyik régi nagy vágyam volt, hogy eljussak Luklába, imádom a különleges, sőt extrém reptereket. Hát extrémnek ez elég extrém volt! Utólag férfiasan bevallhatom, egy kissé itt még én is féltem, pedig nagyon-nagyon szeretek repülni. Lukla viszont nem egy egyszerű eset. Nagyon magas, meredek hegyoldalak között van, és a megközelítése sem egyszerű. A kanyarok előtt néhány száz méterrel mentünk csak el a hegytetők, hegyoldalak felett és mellett. Kissé félelmetes volt, de lélegzet-elállítóan izgalmas!
Luklába egyébként csak kis, turbólégcsavaros gépek járnak, mert a reptér is nagyon egyedi jószág. Az egyik hegyoldalban sikerült egy olyan területet találni, amit csak kicsit lejtős (12 fokos), és van rajta 500 méternyi hely. Igen, a futópálya hegynek felfele meredek, így száll le a gép, és van 500 métere, hogy megálljon. A futópálya tetején van egy kis teraszos rész, ott 4 gépnek van állóhely. Mikor a pilóta leszállt, jó nagyot kell fékeznie, aztán viszont még gázt is adnia, hogy ne csússzon vissza. Mivel a reptér kicsi, és sok járat jár ide, nagyon rövid a fordulóidejük. Mi is megálltunk, kikászálódtunk, és mire az épületben voltunk, a kapitány már indította is újra a motorokat, 5 perc múlva pedig fel is szállt visszafelé Kathmanduba.
A csomagokat megkaptuk, Csabi (Chabee) gyorsan megalkudott egy hordárral, és már neki is vágtunk. Az ösvény szerencsére épp a futópálya vége felett visz el, így tudtam pár képet lőni egy éppen induló gépről. Ezután felkerekedtünk, és csak a túraterületre való belépésre jogosító igazolványt (TIMS Card) kellett felmutatni egy bódénál, ahol felírták az adataimat is.
Bent Luklában még rengeteg minden kapható, vettem is egy összetolható túrabotot, amiről az első pár száz méter után kiderült, hogy igen okos döntés volt. Luklától az út ugyanis először pár száz métert ereszkedik, és aztán kezd felfelé tartani. Egy kb 2-3 méter „széles” ösvényről van szó, ez a gyalogút visz fel a völgy felső részébe. Mint mondtam, először ereszkedtünk kb 300 métert, Lukla 2860-on van. Ez az útszakasz egyrészt könnyű volt, mert lefelé mentünk, másrészt nehéz, mert az út nagyon egyenetlen, tele van kövekkel, az embernek nagyon a lába elé kell néznie. Mindkét irányban megy rajta a gyalogosforgalom, sok puttonyos serpa teherhordó, illetve a jak és a tehén keresztezéséből született teherhordó igásállat. Párszor mi is belefutottunk egy ilyen „dugóba”, ilyenkor türelmesnek kell lenni, és várni.
Az út során egyébként kellemes volt az idő, végig sütött a nap, de itt fent a hegyek között már persze nem perzsel igazán – mondjuk Kathmanduban sem volt hőség. Ahogy az előbb írtam, a lefelé haladással is vigyázni kell, nehogy az ember bokája bánja, de azért itt még tudtam, hogy ez az egész túra hiperkönnyű része. A java majd csak akkor kezdődik, ha tényleg elkezdünk felfelé menni. Ez nemsokár be is következett, de előtte még megálltunk egy pici falucskában, Thadokoshi-ban ebédelni. Ezen az úton egyébként szinte félkilométerenként van egy kisebb-nagyobb település vagy tanyacsoport, tehát a fáradt utas bárhol leülhet egy teára, vagy akár meg is szállhat – bár itt már nem fővárosi színvonalú szállodákról beszélünk.
Az ebéd, meg egy ital (egész pontosan a napi 3 főétkezés egy teával vagy kávéval) benne van a túra árában, így itt nem kellett már fizetnem. Érezhető az árakban persze, hogy ide nem is olyan könnyű eljuttatni bármilyen árut. Az ételek még csak kicsit drágábbak, mint Kathmanduban, sőt átlagosan talán csak alig… az italok viszont nagyon. Közút ugyanis már Lukláig sincs, aki busszal vagy kocsival akar erre a vidékre jönni, az Jiri-ig tud menni, és onnan még további 4-5 nap, hogy elérje egyáltalán Luklát. Ami tehát helyben megterem, az van, minden mást a gyalogösvényeken hoznak fel a hordárok és a teherhordó állatok. Az a literes kis palackozott víz, ami Kathmanduban a boltban 10-15 rúpia, de az éttermekben sem számolnak fel érte 40-50-nél többet, nos az itt fent már 100-150-nél kezdődik. A hordárokat végig az úton lehet látni, puttonyszerű háti kasban magasra felpúpozva visznek mindent, ami kell. Dobozos sörtől kezdve a Coca-colán át a takarókig. Néha tényleg elborzadva néztem, hogy milyen terhet képesek cipelni a serpák, és persze enyhe bűntudatom volt és van amiatt is, hogy a saját 20 kilós cuccomnak kell egy teherhordó.
Hiába a bűntudat persze, a realitásokkal is számolni kell, és tekintve, hogy nem vagyok túlzottan fitt egyén, azt is eredménynek könyveltem el, hogy magamat fel tudtam vonszolni az úton.
Egyébként nem is annyira a menet, hanem a magasság érezteti a hatását, nekünk, Kárpát-medencei síkvidéki emberkéknek szokatlan a ritka magashegyi levegő. Persze ez még nem is olyan nagyon magas, hiszen alig 2600-2800 méteren járunk. Azt tapasztaltam egyébként, hogy amikor csak szelíden emelkedik az út, akkor egész jó tempóban tudok haladni (na jó, egy válltáskát azért cipelek), és csak a meredek, lépcsős kaptatókon kezdem kiköpni a tüdőmet. Ezeknél a túráknál egyébként fontos, és mondják is, hogy mindenki menjen a maga tempójában, és inkább lassan, de biztosan. Inkább megállni kifújni magamat, mint beledögleni. Egyébként tényleg nem is annyira a fáradtság, hanem a légszomj jellemző ilyenkor, és ha 1-2 percre megállok kifújni magam, akkor gond nélkül tudok tovább menni.
Hát így érkeztünk meg Luklából kb 2 óra és 15 perc alatt Phakdingba, ahol a ma esti szállás van. Nem egy nagy táv, talán 5-6 kilométer, de mondom, a hegynek felfelé, és a magasság azért sokat kivesz az emberből. Ráadásul ez nem is stabilan emelkedő út volt, hanem Lukla után, ahogy írtam, ereszkedtünk 300 métert, aztán hellyel közzel 50-70 méteres emelkedők-lejtők váltakoztak, és végül befutottunk Phakdingba, ami 2610 méteren van. A vendégfogadók itt már messze nem szállodai színvonalúak, de bámulatos, hogy mennyire tud változni az ember igénye: a tiszta lepedő és ágynemű helyett itt azzal is beérem, hogy van egy (noha kemény) ágy, és egy hálózsák. Sőt, nemsokára vacsora is lesz… :)
Ezen a vidéken még van áram (Namche Bazar felett már nem nagyon lesz), így most bátran használom a gépet, mert remélem, újra tudom tölteni.
…
Világítás ugyan van, de konnektor nincs, és csak egyet tudtam nagynehezen felhajtani odalent, de ahhoz sem volt jó a csatlakozóm. Így reménykedem benne, hogy holnap Namche Bazaarban tudok majd tölteni a gépen, addig meg visszafogottan használom.
…
A vacsora egészen jó volt, főleg ahhoz képest, hogy mennyire fent vagyunk már a Lukla-völgyben. Azok a helyek, ahol a turisták itt megszállhatnak, voltaképpen klasszikus régi vendégfogadók: lent egy étterem, fent meg szobák.
Az étteremben étlapról lehetett választani, és mivel az ellátás benne van az út árában, ezért sem kellett fizetni. Valami érdekes elszámolási rendszer lehet, mert a mai ebédnél, meg a vacsoránál is egy füzetbe kellett felirkálni, hogy mit választottam. Talán úgy működik, hogy a helyi serpa vezetők ezen beírások alapján számolják el később a fogyasztást, talán helyi áron. Én a csomag-árat fizettem ki, amiben minden benne van. Ez azért is érdekes, mert amúgy vannak árak az étlapon, tehát ha sima túrázóként betérek, akkor az alapján fogyaszthatok és fizethetek.
Chabee intézte a vacsorát, kiválasztottam hogy mit kérek (a Kathmanduban már megszeretett töltött momót), megbeszéltük, hogy mikorra legyen, aztán ő is hozta oda tálcán a konyhából. Egy kissé zavarban vagyok, gyakorlatilag olyan, mintha a szolgálóm lenne, és ez zavar. Konzekvensen csak „Sir”-nek szólít, a reptéren vitte a nagy táskámat, pedig mondtam neki, hogy én is tudnám…szóval úgy általában inkább főnök-beosztott viszonyra hasonlít ez, mint társakra. Ő is, meg a teherhordó is mindig mögöttem jönnek, ez is kicsit hülyén veszi ki magát nekem. Tudom, hogy ennek főleg a hindu területen nagy hagyományai vannak – mármint annak, hogy az európai „szahib”-ok, uraságok ugráltatják az embereiket, de engem kissé feszélyez a dolog. Hasonló ez, mint amit a katari hotelnél is leírtam. Bár így utólag belegondolva, annyi ráció mindenképp van ebben a felállásban, hogy így Chabee figyelni tud rám, nehogy valami hülyeséget csináljak, vagy segítsen, ha elesnék (szerencsére még nem történt meg, bár egyes meredek részeken hatalma kövek vannak egymás hegyén-hátán). Sőt, belegondolva, egy egyfősnél nagyobb csoportnál, vagyis minden csoportnál meneteléskor mindig a leglassabbhoz kell igazítani az iramot, ez meg kétségtelenül én volnék.
Ezzel együtt, itt fent kellemesebben érzem magam, mint Kathmanduban. Tisztább a levegő, nyugis a vidék, és igaz persze, hogy itt sincs olyan nagy tisztaság, valahogy emberközelibb.
Lassan befejezem mára, mert a gép aksijával is spórolni kell, most nincs wifis netezés, meg korábban letöltött videók nézegetése.
A holnapi úttól kicsit tartok, mert nagy emelkedés lesz benne, kb 7-800 méter Namche Bazaar-ig. Ez egy teljes napi túrára simán elmenne, de hát megint csak a tengerszint feletti magasság, ugye. Hát, majd elválik, okosabbat úgyse tehetek, minthogy nekivágok, és igyekszem lassan, óvatosan menni. Eddig sem „izomban” fáradtam el, ahogy azt már írtam, hanem „tüdőben”.
