2010. november 5., péntek.
Kissé nehezen tudtam elaludni az este, kemény volt az ágy, bár tiszta, és a környék kutyái is „hangversenyt adtak”. Úgy-ahogy azért sikerült. Reggel, azaz inkább már délelőtt a guesthouse-ban reggeli után a recepciós természetesen megkérdezte, hogy merre akarok menni Nepálban, trekking-elni, azaz nagyobb túrát tenni. Az Everest alaptábor-túrát régóta tervezgettem, jórészt ezért is jöttem Nepálba. Persze a guesthouse-nak megvan a maga saját kapcsolata a trekking-irodáknál, és rögtön ott is termett egy kellemes modoúr úr, aki részletesen elmondta az ajánlatot. A lényeg: Kathmanduból Luklába repülő oda-vissza, összesen 15 nap november 8-tól 22-ig, adóval együtt 1380 dollár. Mire feleszméltem, már rá is beszélt. Kissé kellemetlen érzés volt rögtön megválni ennyi pénztől, másrészt viszont ebben elvileg minden benne van: 2 repülőút, a kísérő díja és repjegye, (nepáliaknak sokkal olcsóbb a belföldi járat), a teherhordó a csomagnak, a szállások, étkezés, a nemzeti park belépője, minden. Elsőre kissé mellbevágott az összeg, de utólag magamnak is magyarázgattam, hogy 2 hétért talán nem is olyan sok. Eleve a repjegyek 300 dollár, mondjuk a guide és a teherhordó együtt napi 40 dollár. 15-ször 40, az 600 dollár, repjegyestül 900, étkezésre és szállásra meg minden egyébre 350 dollár 10 napra (plusz az adó). Nem a világ legolcsóbb dolga, de kibírható. Most kissé magamat is győzködöm persze, hogy nem csináltam hülyeséget. Ez úgyis csak utólag fog kiderülni, lehet, hogy nagyon jó élmény lesz, lehet hogy nem. Legrosszabb esetben is a pénz szállt el, az meg, ha fáj is, kibírható. Ez a következő hetek „zenéje lesz”.
Miután ez megvolt (jó háromnegyed órát beszélgettünk a túraszervezővel), nekivágtam Kathmandunak. Nyüzsgés, de sokkal kaotikusabb, mint mondjuk Bangkok. Azt hiszem, ez már India előszele. Nagyon szűk utcák, rohangáló motorosok, Suzuki-Maruti taxik, minibuszok, emberek, biciklisek, riksások. Első pillantásra mellbevágó tömeg. Kemény.
Kissé koszos a hely, sok helyütt szemétkupacok, gyanús eredetű folyadékok csordogálnak az árkokban. Nyílt színi „hentesboltok”, ami azt jelenti, hogy ott az utcán egy pulton csapkodják szét az állat testrészeit. Másfelől viszont nagyon él minden, nyüzsög, füstölőillat mindenütt. Mindez főleg a Thamel nevű „turistagettó” környéke, ami Bangkokban a Khao San Road-ra hasonlít, csak rendezetlenebb, szűkebb utcákkal, és jelentős hindu beütéssel.
Első menetben csak lassan végigballagtam rajta a régi templomokkal és palotákkal teli Durbar Square-ig, a régi város központjáig. Első „kóstolásra” ennyi talán elég is, egyelőre próbálom felvenni a ritmust, megérezni az itteni emberek „tempóját”, életét.
Durbar Square: kissé piramis-alapú lépcsős templomok, tetőkkel, amik a kínai tetőkre emlékeztetnének, ha íveltek volnának. A meredek lépcsős teraszokra felülve prímán be lehet látni a teret, egyelőre nyüzsgő piacnak néz ki. Mindenütt gyümölcs- és virágárusok, rengeteg motor rohangál körbe, és nyüzsögnek az emberek. Bár ezt mintha már írtam volna… J
A lakóházak „apróbb méretűek”, amin inkább azt értem, hogy szűken állnak egymás mellett, zsúfoltnak tűnnek. A város összes villanyvezetéke ott lóg összegubancolódva az utcákon az ember feje felett. Riksák mindenütt, és persze szólongatják is az embert, hogy „Sir, where you want to go?”
A Trailokya Mohan Narayan templom lépcsőin ücsörgök épp, az ember „lábai előtt hever” a Durbar Square nyüzsgése. 1680-ban épült, Vishnu-nak szentelt templom. A magas lépcsős teraszokon (inkább lépcső, mint terasz), helybeliek, turisták ücsörögnek, mászkálnak, alsznak. Most én is idetelepedtem a laptoppal, de lassan sétálok is tovább.
