2010. november 6. szombat
Ez a nap még továbbra is Kathmandué volt, és a következő is az lesz. Ahogy már korábban írtam, a trekking, azaz túra-szervezővel azt egyeztettük le, hogy november 8-án, hétfőn reggel indul a menet, vagyis a repülőút Luklába. Így a következő két nap még megvan a kathmandui csavargásokra, sőt, még november végén is lesz 1-2 nap a bhutáni indulás előtt. Persze ha a nagy magasság miatt nem érzem majd jól magam fent a hegyekben, akkor előbb visszajövök Kathmanduba, kockáztatni nem szabad a hegyibetegséggel.
Lúzer dolog volt, amit írtam, hogy lövésem sem volt, milyen ünnepség vagy fesztivál zajlott, aminek apropóján a mini-lámpásokat kirakták, és a szép színes ábrákat festékporból felszórták a járdákon, bejáratoknál. Igen, felszórták, és nem felfestették, vagyis nem folyékony állagú festékből állnak ezek a költemények, hanem festékporból, nagyon aprólékos gonddal elkészítve, virágszirmokkal körbeszórva. Természetesen épp ezért nagyon kell vigyázni, hogy rájuk ne lépjen az ember, mert akkor egy pillanat alatt odalennének.
Tehát a fesztivál: az útikönyvből sikerült kibányásznom, hogy a Tihar-ról van szó, ami a hindu kultúra egyik legfontosabb ünnepe, és Nepálban is csak egyetlen másik van, ami fontosabb ennél. Hát, szerencsére sikerült a kellős közepén megérkeznem, csak épp sejtelmem sem volt róla eddig…. lehet, hogy máskor nincs is ilyen észveszejtő nyüzsgés, csak jókor cseppentem a közepébe? Ki tudja.
Szóval, a Lonely Planet-könyv szerint a Tihar egyes állatok szellemének, illetve az állatnak a tiszteletét jelenti. Több napos, az első nap a varjaké, akik Yama isten küldöttei, a halál hírnökei. A második nap a kutyáké, akik az elhaltak lelkeit vezetik a holtak folyóján át (khm, ezek szerint itt is létezik a Sztüx, csak másként). A harmadik nap a legfontosabb, ezt Deepawali-nak, a Fény Ünnepének is hívják, pénteken szerintem ebbe sikerült belecseppennem. Ennek a napnak a jelentősége, hogy Lakhsmi, a fény istennője felkeres minden otthont, amely kellőképp ki van világítva a tiszteletére. Hát ezt jelentették a házakba és boltokba befelé vezető lépéseknél a mini-mécsesek!
No igen, így utólag jön rá az ember, hogy néha mit látott, és minek volt a része. Ezek szerint szerencsés időben jöttem, és bár mécsesem nem volt, a guesthouse-beli szobában én is rendesen világítottam az összes lámpával, így reménykedhetem Lakshmi pártfogásában. :)
(ja, és az ünnep beazonosítását az is segített ezen a napon, hogy a felszórt ábrák között olyat is láttam, amin a „Happy Tihar” felirat állt. No persze, így könnyű….)
Szóval, ezen a napon is Kathmanduban mászkáltam, dél felé a Thamelen keresztül a Durbar Square felé.
Érdekes dolog egyébként, hogy a Durbar Square-re, mivel Kathmandu kulturális örökségének központja, és tele van régi templomokkal (sőt, a volt királyi palota is itt áll), elvileg belépődíjat kell fizetni. 300 rúpia (persze nepáliaknak nem), vagyis kb 3 euró. Észak felől, a Thamel irányából kétszer is simán besétáltam a térre, sehol nem volt korlát, vagy jegyszedő fülke. Kelet felől, a New Road felől, mikor előző nap visszafelé ballagtam, akkor viszont kérték volna a jegyet. Mivel aznap már jártam a téren, inkább kitérőt tettem.
Ezen a napon is észak felől jöttem, és megint nem volt sehol jegyárus, vagy ellenőr.
Ismét fel akartam telepedni az egyik templom, ezúttal a tegnapinál magasabb Maju Deval, a Sívának szentelt templom lépcsőire.
Mint előző napon, itt is voltak turisták, viszont egy-két nagyon állhatatos, sőt kissé agresszív koldusgyerek is.
Tudom, ez egy kemény erkölcsi kérdés, és aki akar, nyugodtan vessen meg érte, de elvből nem adok pénzt kolduló gyereknek. Felnőttnek is talán szökőévente, de gyereknek elvből nem. Épp elég baj, ha megtanulják, hogy a külföldiben a „pénzfát” lássák, és a koldulást életformának tekintsék. Nem hiszem, hogy egy szívtelen szemétláda lennék, a magam módján szoktam segíteni, pénzt adni olyan szervezeteknek, amelyek gyerekeken segítenek (Gyermekétkeztetési Alapítvány, vagy a baptisták, akik Észak-Koreába viszik). Szóval koldusgyereknek nem adok pénzt. Mivel nagyon kitartóak voltak, és a lábamat kezdték szorongatni könyörögve, sikerült elérniük, hogy gyorsan továbbálltam. Tettem még egy kört a Durbar Square-en, aztán továbbmentem kicsit dél felé.
Ez a rész már eléggé más, mint a Thamel, bár itt is vannak még turistaszállók és éttermek. A kelet felé menő New Streetről dél felé nyílik a „Freak Street”, (becsületes nepáli nevén a Jochne) amit szabad fordításban vagy „Őrültek utcájának”, vagy stílusosabban „Betépettek utcájának” lehetne fordítani. Ez volt ugyanis a Thamel „elődje”, a hatvanas-hetvenes évekből, a hippik aranykorszakából, amikor Nepáltól Indián, Afganisztánon és Iránon át Törökországig járták a hippiösvényt, a béke, és persze a hasis után kutatva.
Ebből a régi hírnévből mára kevés maradt, bár hasist még most is kínálgatnak suttogva a Thamel egyes utcasarkain (én ugyan sosem éltem ilyesmivel, de aki kedvet kapna hozzá, annak gyorsan mondom, hogy Nepálban a törvény már tiltja, és börtönbe is lehet kerülni miatta). A Freak Street annyiban jobb, mint a Thamel, hogy kisebb a nyüzsi, és a környék „igazibb”, tehát nem olyan turistagettó. Persze a Thamelnek is megvannak a maga előnyei: kellemes kávézók, gyors internet, éttermek, szállók és boltok minden sarkon – de néhány nap után önmagában kissé már fárasztó.
Szóval a Freak Street egyik kis utcájában jelzett a Lonely Planet egy kellemes éttermet, oda be is ültem. A kaja legalább olyan jó mint feljebb a Thamelben, viszont kábé feleannyiba kerül, mert ez már nem „felkapott környék”. Aki errefelé jár majd, az keresse meg az Annapurna Lodge-ban található Diyalo Restaurant-ot, és próbálja ki többek között a gyömbéres teát!
Jó volt erre jönni, annál is inkább, mert ebéd után tovább ballagtam dél felé, és a Freak Streeten túl már igazi nepáli lakónegyedek következtek. Az ilyen részeken persze néha képletesen és szó szerint is kell egy nagy levegőt venni, majd áthaladni. Sok helyütt kupacokban áll a szemét, egy szűkebb utcán annyira kiömlik az úttestre, hogy az autók fél kerékkel a kupacon hajtanak át.
Ilyenkor néha elgondolkozom azon, hogy egy dolog, ha szegények valahol az emberek, de arra azért talán csak-csak futná energiából és pénzből, hogy maguk után elszállítsák a szemetet… vagy nem? Ki tudja….
Lassacskán kijutottam a keleti részre, ahol a tegnap már említett park van. Közelebbről megvizsgálva valóban park, voltak is ott emberek. Persze nem a mi fogalmaink szerinti parkot kell elképzelni, fákkal, padokkal, sétautakkal, hanem egy óriási üres teret, amelyen néhol fű van, néhol meg semmi. Körbe van kerítve, elég magas kerítéssel, nyilván 1-2 kapu van csak. Odabent vígan krikettezett néhány társaság, ez a sport a britek örökségének köszönhetően ma is nagyon népszerű az egykori birodalmi indiai területek országaiban, tehát a mai Indiában, Srí Lankán, Pakisztánban, stb. Mint kiderült, Nepálban is.
A park mellett északnak halad egy nagyobb út, ennek a nyugati oldalán (vagyis a Durbar Square irányában) megpillantottam valamit, amiről szine el sem hittem, hogy az.
Kathmandu Mall! Igen, Kathmanduban van pláza is!
No persze megint csak ne gondoljunk az európai fogalmak szerinti szépen tisztán csillogó valamire, kellemes halk háttérzenével és csobogókkal, de azért tény, hogy egy ötszintes épület, benne átriummal, körbefutó karzatokkal, és azokon boltokkal. Ja, és az átriumon keresztül fut az emeletek közötti mozgólépcső, ami inkább „állólépcső”, mert mozogni nem mozog, viszont fel és lefelé is kiválóan lehet rajta gyalogolni.
Körbejártam a plázát, már csak érdeklődésből is. Az itteni boltok előtt is fel voltak szórva az ünnepi ábrák a kövezetre, és mivel ez beltér volt, itt jobban meg is maradtak, mint az utcai boltok előtt az úttesten és a járdán.
Itt láttam a „Happy Tihar” feliratot is, és ami európai szemnek meghökkentő: sok helyütt horogkeresztet. Annyi alapműveltségem persze van, hogy tudjam, a horogkereszt ősi indiai szimbólum, és már hosszú évszázadok óta használták, amikor Hitlernek és a nácizmusnak még híre sem volt, de akkor is nagyon furán hatottak ezek az ábrák számomra.
Egy gyakorlati haszna azért volt a plázának: találtam egy mobil- és komputertartozék-boltot, ahol tudtam venni egy apró mikrofont, ami a laptopra dugva kiválóan használható Skype-oláshoz. Amikor kértem, hogy mit vennék, az eladó mutatott is egy mintadarabot. Az az egy volt, eredeti csomagolású már nem. Végül megelégedtem vele, kicsire nem adunk, és nem is döntöttem rosszul, mert működik… :)
A pláza bejárati lépcsőin kifelé menet végre találtam utcai kifőzdés-kocsikat, mert bár eddig nem írtam, a Thamel egyik hiányossága számomra ez volt Bangkokkal és az ottani Khao San Road-dal összehasonlítva, vagyis hogy „beülős” éttermek dögivel vannak itt is, de utcai kajaárusok nemigen. Jó, persze az ilyen dolgokkal is vigyázni kell, mármint hogy mit eszik meg az ember, de alapszabály, hogy ami ott sült, vagy főtt meg előtted, az nemigen lehet már fertőző. Teszem azt, mézes-ragadós édességet biztos nem vennék ilyen helyen (pedig több helyütt árulnak Kathmanduban), de ezeknél az árusoknál volt példálul momo, ami majdnem ugyanolyan, mint a kínai, vízben-gőzben főtt töltött gombócféle, a baozi, meg a jiaozi. Itt is egyenest a gőzből vették ki, valami háncsszerű anyagból készült egyszerhasználatos tálkába kaptam belőle 7-8 darabot, jó csípős szósszal nyakon öntve, egy fogpiszkálóval evőeszköz gyanánt, és mindez került talán 40 rúpiába (1 euró kb 100 rúpia). Itt már persze egyáltalán nem láttam turistát, de sokkal igazibb, valódi nepáli hely volt, mint a Thamel. És hát persze, olcsóbb is… :)
Ezen a részen, a Tundikhel és a Ratna Park körül bóklászni azért is érdemes, mert bent a szűk utcák között az ember csak a házakat látja, és fent egy kis darab eget, itt viszont kissé kitárulkozik a tér, körbe lehet nézni, és ahol kevesebb a ház, ott mögöttük a távolban előtünedezik a Kathmandut övező hegykoszorú. Én tényleg odáig vagyok a hegyekért, és ez a látvány akkor is szép, ha a hegyvonulat kontúrja kissé homályos a borzalmas kathmandui légszennyezettség miatt. A főváros egy medencében fekszik, gyakorlatilag mindenütt hegyek övezik. A Kathmandu-völgyben több kisebb „agglomerációs” település is van, és a völgyön túl kezdődik Nepál többi része.
Mire a Ratna Parkot is körbejártam (be nem mentem, mert ezen az északi részen, amit a Tundikheltől, a „sportpályától” kerítés és gyalogút választ el, részint nagyon kaotikus kirakodóvásár volt, részint meg emberek csámborogtak itt-ott, a dolgukat végezték a fűbe és a porba, vagy aludtak a fűben és a porban), lassan késő délután is lett, és elkezdtem visszafelé indulni a Thamel irányába, hogy azon átkelve visszaérjek a szállásra. Ehhez ismét be kellett vetnem magam nyugati irányba haladva a szűk utcák útvesztőjébe. Ezen a részen, még a Thameltől keletre, az utcákon is folytatódott a zsibvásár, mindent árultak, gondolom az ünnep miatt is, ennek eredményeként viszont borzalmas tömeg volt. Persze a korábban már említett motorosokkal, minitaxikkal súlyosbítva, nagyon szűk utcákon. Rájöttem, hogy az itt való haladásnak is megvan a módja: szépen lassan, haladva a folyammal, meg-megállva, de lehet menni.
Észak felé kijutva a Thamel irányába, találtam egy kellemes kávézót, amit a Lonely Planet is említ. A második emeleti részen az utca felé van egy hosszú erkélye, ahová ki lehet ülni, nézni a várost, és egészen tűrhető minőségű capuccinót szürcsölgetni.
Az egész nap, és Nepál ellentmondásosságának jelképe: miközben ülök a második emeleti teraszon az egészen európai színvonalú kávézóban (Himalayan Java, ez itt a reklám helye), és iszom a kávét, látom, hogy lent a szemközti járdán egy félig csonka lábú koldus a porban-koszban térdelve-hasalva-csúszva-mászva kéreget az arra vetődő turistáktól, majd jön egy botos rendőr, és megpróbálja elzavarni, sikertelenül.
