2010. november 9. kedd
Reggel 6:30.
Hááát, mit mondjak, pocsékul aludtam, viszont keveset. A hálózsák nagyon jó volt abból a szemponbtól, hogy rendes meleg, és frankón jó a mérete is, viszont nagyon nem szoktam a hálózsákos alváshoz, vagyis ahhoz, hogy ebben nem lehet forgolódni, helyzetet változtatni, mert rögtön rátekeredik az emberre. Az ágy gyalázatosan kényelmetlen, nem is nagyon nevezném „ágy”-nak. Deszkákból összerakott priccs, amivel önmagában megint nem volna baj, ha nem ilyen papírvékony matrac lenne rajta.
Tudom, most úgy hangzik az egész, mintha csak nyavalyognék és elégedetlenkednék, pedig nem. A kathmandui guesthouse-ban sem volt éppen pihe-puha az ágy, azon mégis ki tudtam aludni magam. Most enyhe kételyek gyötörnek a továbbiakat illetően. Ahogy tegnap is írtam, eddig sem „izomban” fáradtam el, nincs izomlázam – noha jöttünk bőven felfelé is tegnap. Ha viszont nem tudom kipihenni magam, akkor mit várhatok a továbbiakat illetően? Ez még csak az első éjszaka volt idefent, de már fáradtan ébredtem. Enyhe fejfájás, igazából semmiség. Lehet, hogy mégis a magasság jelei? Pedig ez szinte még semmi a továbbiakhoz képest, alig 2600 méteren vagyunk.
Gyorsan belenéztem a Lonely Planetbe, ami kimerítően ír a hegyibetegség első, enyhe, majd a komoly, súlyos tüneteiről is.
Tehát az enyhe jelek: légszomj (nincs), étvágytalanság (nincs, sőt épphogy volt és van is étvágyam), fejfájás (egész enyhe, szinte alig észlelhető), szédülés (nincs), émelygés (nincs), és… problémák az alvással (hát ez viszont van).
Komolynak semmi komoly, de tudom, hogy itt az apróságokra is oda kell figyelni. Mégis, kétségek gyötörnek, hogy ha visszafordulnék, az megfutamodás lenne? Tudom hogy szégyen a futás, de hasznos.
Azt hiszem, a mai menetnek mindenképp nekivágok, Namche Bazar-ig már csak azért is szeretnék eljutni, mert a falu feletti egyik magaslatról már látni lehet az Everestet, és ez volt a legfőbb célom, amiért idejöttem. Ha a mai menet túl nehéz lesz, és megint nem tudom kipihenni magam, akkor komolyan el kell gondolkodni azon, hogy visszamenjek Kathmanduba. Ha okés lesz a következő éjszaka és a holnap, akkor szeretnék eljutni Tengbocséig, a kolostorba, amiről Hillary is annyit írt. De ha nem, akkor nem.
Már olyanokon jár az agyam, hogy mit kezdjek majd az így esetleg felszabaduló 7-10 nappal, mert Kathmandura annyi kissé sok lenne. A bhutáni út nov. 25-ére van foglalva Kathmanduból. Opciók: vagy elmenni Nepál valamelyik másik vidékére, vagy esetleg beiktatni 5-6 napra Bangladest, amit későbbre, India utánra terveztem.
Az ideális persze az lenne, ha sikerülne végigcsinálni ezt a túrát, vagyis felmenni egészen Gorak Shep-ig, esetleg a Kala Pattar-ra (5500 m), ahonnét pazar kilátás van az Everestre….. de tényleg nem tudom. A mai nap és a következő éjszaka sok mindent el fog dönteni.
Ebben az egészben, mármint hogy nem vagyok egészen a legjobb hangulatban, szóval ebben az a hülyeség, hogy Nepál egyébként nem rossz hely. Az a vidék, ahol most járok, egyenesen fenségesen szép. Mégis, valahogy nem fogott még meg annyira az ország, mint például Délkelet-Ázsiában Laosz, vagy Thaiföld. Ott kezdettől fogva jól éreztem magam, noha persze ott se volt minden fenékig tejfel. Mégis, jobb emlékekeim vannak. Persze hát abban is eleve sok igazság lehet, hogy „kinek a pap, kinek a papné”. Ázsiát nagyon kedvelem, ezért is jöttem ide. Lehet, hogy Nepál mégsem nekem való, vagyis ahogy az egyik kedvenc angol szólásom mondja, „not my cup of tea”? A mai nap talán erre is választ ad majd, mert nem akarok eleve kijelenteni semmit, és eleve eldönteni semmit, az is lehet, hogy csak hozzá kell szoknom, és bele kell rázódnom.
…..
SIKERÜÜÜLT!!!!!
Mármint feljutni Namche Bazarba, és meg kell valljam, ma reggel ennek elég kevés esélyt adtam. Phakding 2610 méteren van, Namche meg 3440-en, szóval testvérek között is 800 méter. Ez a gyakorlatban persze egy-két százassal vastagon több, mert a Dudh-koszi mentén sok helyütt kanyarog fel-le az ösvény 30-50-80 métereket, tehát ezeket a szintkülönbségeket kétszer kell legyőzni.
7:30-kor volt reggeli, mellesleg egészen finom sajtos omlett, kávéval. A kávé ugyan gyenge volt, de mint már írtam, itt fent bámulatosan meg tudnak változni az ember igényei, és én is nagyon örültem ennek a kávénak. Annyira, hogy utána már egy csöppet optimistábban láttam a mai utat, de azért még nem voltam meggyőződve arról, hogy sikerülni is fog a dolog.
8 óra körül felkerekedtünk, és az első szakasz nem is volt olyan vészesen megterhelő. A Dudh-koszi folyó mentén haladtunk, fel-le kanyarogva, és többször is át kellett kelni a folyó felett a kábelfüggesztésű gyaloghidakon. Az ösvényt és a hidakat itt is sok teherhordó ember és állat használja, ilyenkor természetesen félreálltunk és utat engedtünk – mert bizony sem az ösvény, sem a híd nem túl széles. Egy viszonylag rövid, de a magasság miatt megterhelő kapaszkodó vezetett Monjó-ba (2800 m) , ahol 10:15-kor hosszabb szünetet tartottunk, ittam, pihentem. A falun túl volt a Sagarmatha Nemzeti Park bejárata, ahol ismét regisztráltatni kellett a TIMS-kártyát (túrázók nyilvántartási kártyája, ez egy fényképes igazolvány), és Chabee a trekking permit-et (túraengedély) is bemutatta. Ezek az ellenőrzőpontok nem is olyan nagy hülyeségek, itt felírják, hogy ki mikor hová ment be, kísérővel vagy anélkül. Így azért ha baj is lenne, tudnak rólunk.
Az ellenőrzőbódé után csalódásomra meredek ereszkedő következett egészen a Dudh-koszi partjáig – azért nem örültem, mert tudtam, hogy azt a 40-50 métert meredeken megint meg kell majd mászni felfelé.
A folyóvölgyben itt is több függőhíd van – van, amelyik alacsonyan, de van amelyik nagyon magasan halad a Dudh-koszi felett – ez egyébként egy nagyon sebesen rohanó sziklás hegyi folyó, nem tudom, vannak –e olyan merész emberek, akik ezen mernének raftingolni!
Mire a folyóvölgyben a közel levő Jorsale-be értünk, kb, 11 óra volt, így Chabee javasolta, hogy itt ebédeljünk meg, annál is inkább, mert Namche Bazar-ig már nincs több település.
Egy „River View” nevű „restaurant”-ban ültünk le, bár ahogy már írtam, itt minden vendéglátóhely étterem és vendégfoga is egyben. A nevéből valóban kitalálható, hogy volt kilátás a Dudh-koszi-ra, ha az ember eléggé nyújtogatta a nyakát, mert noha a terasz nagyon kellemes napos helyen volt, az épület és az alatta folyó Dudh-koszi között elég sűrű vegetáció volt.
Ja igen, a növényzet. Ebben a magasságban még bőségesen tenyészik, bár elsősorban fenyőerdők. Ez engek azért is kapott meg, mert az európai hegyekre emlékeztet.
Mivel a vidék persze nagyon hegyes-völgyes, meredek domb- és hegyoldalakkal, a serpák minden talpalatnyi helyet teraszosítanak, hogy meg tudják termelni az élelmiszernövényeket. Ilyenkor ősz végén, tél elején persze érthető okokból nem nagyon látni termést, nyáron viszont, amikor van, nem nagyon érdemes erre jönni, mert a monszunesők sártengerré változtatják a környéket. Bele sem merek gondolni, hogy ha most is nagyon oda kell figyelni a hatalmas kövekkel tarkított és igen meredek ösvényeken, milyen életveszély lehet a teherhordók munkája nyáron….
…
Szóval Jorsale-ban megebédeltünk, aztán rövid megbeszélést tartottunk Chabee-val. Azon tanakodtunk, hogy nekivágjunk –e Namche Bazar-nak. A túra második napjára a standard táv a Pakding-Namche, csak éppen Jorsale után jön a neheze, a tüdő-kiköpős szakasz, és ez megtréfálhatja az embert, annál is inkább, mert itt már gazdagon 3000 méter fölé megy a gyalogút. Abban maradtunk, vagyis azt kértem, hogy vágjunk neki, és ha nagyon nem bírnám, akkor jöjjünk vissza Jorsale-ba aludni, aztán majd holnap..
Jorsale szélén van még egy katonai ellenőrzőpont, azaz düledező deszkabódé, ahol egy nepáli katona ismét megvizsgálja a TIMS-kártyát, és a trekking permit-et, ismét beírja egy vonalas füzetbe az én, illetve a kísérőm adatait, aztán hajrá!
Egy darabig a folyóvölgyben kaptattunk felfelé, aztán nagyon magasra kellett felmászni a következő függőhídig, ami jó 100 méter magasban ível át a folyó felett. Ez egy nagyon érdekes rész volt, mivel itt találkozik két folyó, és két völgy: a Bhote-koszi és a Dudh-koszi. Felcaplattunk a hídhoz, aminek a másik oldalán egy kis ereszkedés következett, majd pedig jött a tüdő-kiköpős szakasz. De nagyon dulván! (aki nem tudja, mit jelent a „Lökjétek le a padlóla, de nagyon dulván”, az gyorsan pótolja a Brian élete c. film megnézését…. :)
A híd után kb 2900 méteren voltunk, innen jött egy majdnem 600 méteres kapaszkodó Namche Bazar-ig. Az utolsó fél-háromnegyed órát kivéve nagyon kemény, meredek útszakasz volt, „szerpentinekkel”, mármint a gyalogösvény is csak ide-oda fordulva tudott feljutni a meredek hegyoldalon. Az igaz, hogy az elindulásom előtti 1-2 hónapban, éppen a nepáli hegyekre számítva, elkezdtem fel-le mászkálni a Gellérthegyre a meredek oldalon (a Szabadság híd budai hídfőjétől a Citadelláig), de azért túl sok illúzióm nem volt.
Általánossában egyébként megint főleg a magasság és a ritka (egyre ritkuló) levegő volt a gond, tehát a lábam, bokám, térdem frankón bírta a dolgot, csak hát az a fránya tüdő… !
Egyszer ugyan jártam már 3500 méter körüli magasságon, de az Svájcban volt, ahol egészen a Jungfraujoch-ig felvitt a vasút, szóval nem lehet egy napon említeni a kettőt.
Anélkül, hogy túlzottan részletezném, volt egy-két elkeserítő rész. Amikor úgy tűnt, hogy már jön a dombhajlat, és a gerinc, akkor mindig egy újabb szerpentines szakasz jött. Idővel rájöttem, hogy az egyetlen használható megoldás, ha nagyon, az addiginál is lassabban megyek, és ahol csak lehet, megállok lihegni. Annyival viszont hajtottam előre magam, hogy mindig kinéztem egy pontot, hogy na, ott már lehet szusszanni egyet, aztán ha bírtam még, akkor győzködtem magam, hogy még egy kicsit, még egy kicsit, még csak addig a fáig, csak amaddig a nagy kőig.
A vízivós megállók ráadásul egészen luxusgyönyörnek számítottak, mert a vízzel persze takarékoskodni kellett, a korábban már írt okok miatt. Ugyanakkor, mivel az ember egy ilyen erőkifejtéskor ronggyá izzadja magát, pótolni is kell a vizet. Erre azt a módszert találtam ki (nyilván a spanyolviaszt találtam fel vele), hogy némi önmegtartóztatással apró kortyokban igyekszem inni, mert úgy tovább tart, és közben le is nyugszik az ember, kifújja magát, nem akar egy slukkra kiinni egy litert.
Szóval egyre gyakoribb lihegős megállások voltak, de enyhén biztató jelnek véltem, hogy amint kifújom magam, 1-2 perc alatt helyreáll a normális légzés és szívverés, vagyis ha óvatosan is, de folytathatom. A hegyibetegség jele már a permanens légszomj, és egyebek lettek volna, de itt szerencsére nem tartottunk.
Ez az utolsó szakasz jó 1-2 órás volt, Jorsalé-ből majdnem pont 12-kor indultunk tovább, és délután 4 óra körül érkeztünk meg Namché-ba. Mondanom sem kell, aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy sportember, hát ez kidöglesztett, viszont cserébe büszke lehettem magamra, hogy megcsináltam.
Namche Bazar volt az első komoly célom, ez tehát sikerült. Innen még szeretnék eljutni Tengbocséba a kolostorba, de ezt már tényleg csak akkor, ha bírom, mert az egy újabb ereszkedős-emelkedős túra Namchéből, és Tengboche már majdnem 3900 méteren van.
A túra elvileg az Everest-alaptábor környékéig, a Kala Pittar 5500 méteres csúcsáig tart, de én már Namchét is eredménynek könyvelem el, Tengboche egy nagy ráadás volna, és minden, amit onnantól esetleg-talán sikerülne elérni, az nagy-nagy bónusz.
…
És IGEEEEEEEEEEEEEEEEEN!! Van meleg zuhany!!! Igaz, hogy „hot”-nak van hirdetve, és ehhez képest csak jó erős langyos volt, de mintha már említettem volna, hogy az ember mi mindennel meg tud elégedni, sőt boldog tud lenni….főleg egy nagyon megterhelő nap után, amikor egyre ritkább levegőben jó ezer métert kapaszkodik felfelé, és közben kiköpi a tüdejét, meg rongyosra izzadja az ingével együtt a pulóverét is…..
Namche Bazar, Yak Hotel, a phakdingi, de még a kathmandui szállásnál is barátságosabb hely, nagyon nemzetközi csapat verődött itt össze. Olyan luxusok vannak, mint a fűtött közös terem, ami egyben ebédlő is, meg a már említett meleg zuhany. Ja, merthogy alapból a szobákat nemigen fűtik, ezért is kell meleg takaró, vagy hálózsák.
Most, mikor ezt írom, 18 óra 5 perc van, Magyarországon 13 óra 20 perc. Mintha már említettem volna az egész világon egyedi, háromnegyed órás eltolódású külön nepáli időzónát. 18:30-ra van megrendelve a vacsora, úgyhogy hamarosan egy tányér gombás-paradicsomszószos spagettivel folytatódnak a luxusélvezetek.
Oké, mielőtt bárki elkezdené mondogatni, hogy hát ott van a hülyéje Nepálban, akkor miért nem nepáli kaját eszik, elárulom, hogy az elmúlt 1 hétben kipróbáltam a nepáli kajákat, és nagyon finomak, de egy ilyen megterhelő nap után egy kis energiapótlásra vágyik az ember.
….
A vacsora jó volt, persze most megint jöhetnék azzal, hogy Európában ilyet egy jobb kifőzdében adnak, de itt nagyon-nagyon megbecsül az ember minden apró kellemes dolgot, főleg egy ilyen megerőltető nap után…no meg azért is, mert nagyon is tudom, hogy a spagetti bármelyik európai városban alapdolog, sőt már „nem is nagy szám”, de itt, ahová a serpa teherhordók hoznak fel mindent a hátukon, sokkal nagyobb a becsülete az ilyesminek. (elvileg helikopterrel is lehet még szállíttatni ide árut, de azt valószínűleg csak a Namche felett kb 300 méterrel fekvő Everest View Hotel találja rentábilisnak.
Namche Bazar az eddigi serpa falvakhoz képest valóságos világváros, ha jól sejtem kb 1-2 ezer lakossal, de vannak itt még túrafelszerelés-boltok, komoly szálláshelyek, sőt pénzváltó és ATM is. Azon már nem is csodálkoztam, hogy egy cégértábla egy német pékséget és cukrászatot hirdetett, „Hermann Helmers Bakery Bäckerei und Konditorei” címen (szó szerint idéztem).
Szolgálati közlemény: ehhez a bejegyzéshez is vannak képek, de az előző napiakat még sikerült feltölteni, most kissé akadozik a netkapcsolat. Később, ha tudom, pótolom őket)
