2010. november 3. , szerda
Délelőtt sokáig aludtam, a tegnapi fáradalmakat, meg az utolsó magyarországi napok rohanását kipihentem. Tegnap késő este értem Kuvaitba, a Wataniya Airways nagyon jó volt, a kuvaiti reptéren a vízum-ügyintézés és a szállodai transzfer megszervezése már kevésbé. A vízumhoz illetékbélyeg kellett, azt csak egy automatából lehetett megvenni, ami csak kuvaiti dinárral működött. Kuvaiti dinárt váltani bent az immigration control előtt nem lehetett! Hitelkártya-elfogadás nem volt. Úgy vártam 30-40 percet a beléptetésre, hogy rajtam kívül csak 3 másik utas volt ugyanilyen helyzetben. A Wataniya, meg a reptér alkalmazottai rohangáltak ki-be pénzt váltani az utasoknak. Végül valahogy sikerült, kiadták a vízumot egy papírra, és beléphettem. Ekkor még meg kellett adnom a pénzt (3 KWD) a fickónak, aki szerzett, mert váltani továbbra sem tudott! Nagy nehezen kint voltam, addigra meg már a hotel által kiküldött emberke ment el, akinek be kellett volna vinnie a városba! Oké, eddig valahogy megvoltunk. A taxis és rent-a-car-os pultnál levő emberke segítőkész volt, fel tudta hívni az Oasis Hotelt, ahol beszéltem a recepcióssal. Azt mondta, hogy a pick-up miatt kiküldött ember már elment a reptérről mert nem voltam ott, de rászól, hogy jöjjön vissza értem. Így is lett. Röpke 20 percet kellett még várnom rá ezek után. Időközben nagy nehezen sikerült a Wataniyás fickónak felváltatnia valahol a 20 eurómat, ez 7 kuvaiti dinár lett. Ebből 3 volt a vízum. Ha lassan is ment, legalább nem volt drága.
Oké, megjött végre a hotel kiküldöttje, egy (nekem) bazi nagy szalonterepjáróval indultunk be a városba. Szerencse hogy már késő este volt, olyan 21:30 környékén, így alig volt forgalom.
Első pillantásra Kuvait olyan volt, mint Dubai: sivatag, homok, hatalmas soksávos autópályák, tolakodó vezetők. Este 10 körül értem be a hotelba, nem is nagyon kívánkoztam se sétálni, se bármi mást csinálni, se vacsorázni, olyan fáradt voltam. Még neteztem kicsit, szerencsére a hotelban volt wifi, aztán lefeküdtem. Kábé délelőtt 10-kor ébredtem, vagyis majdnem 11 órát aludtam. Azt hiszem, ez is jelez valamit abból, hogy mennyire voltam fáradt.
Ma reggelre tehát jól kialudtam magam, és mivel 10:30-ig volt reggeli a szállóban, reggelizni is tudtam. Átlagos kínálatú svédasztal, a meleg kaják között domináltak a helyi jellegű és ízű fogások, a többi a szokásos.
Reggeli után még egy kicsit ejtőztem, aztán elindultam sétálni a városban, mert 14 órára ki kellett jelentkezni a hotelből, annál is inkább, mert indulnom kellett a reptérre is. Kuvaitváros így elsőre nem egy nagy szám, egy picit porosabb és lepattantabb mint Dubai, átlagos Öböl-menti nagyváros. Toronyházak, tele üveggel, a mellékutcákban meg roskadozóbb épületek. Szerencsém, hogy már november van, így nem voltak 40 fok feletti hőmérsékletek, csak kb 29-30 fok. Elviselhető. Térképem nem volt, csak találomra indultam neki a városnak, megjegyezve az utcák irányát, meg 1-2 magasabb épületet, hogy visszataláljak. A tengerpartra szerettem volna kijutni, de végül rájöttem, hogy az ellenkező irányba indultam el. Így sem volt semmi gond, láttam egy kicsit a városból, a fényképezőgéppel régi mániám szerint rendszámokra is „vadásztam”, ebben szerencsém volt, még egy kuvaiti diplomatarendszámot is sikerült „lőnöm”. Mikor elindultam a part felé, a végül helyes irányba, egészen a „corniche”-ig már nem jutottam el, a part felé vezető utca végén, a part előtt egy nagy palotakomplexum volt. Meg lehetett volna kerülni, és kimenni a „beach”-re, de már fogytán volt az időm, nem akartam lekésni a szállodai check-out-ot. Visszamentem tehát az Oasis Hotelbe (3 csillag, kb 50 euró, 22 KWD, átlagos hely, viszont az ágynemű legalább nagyon tiszta és hívogató volt). Gyors zuhanyzás, mert már megizzadtam, aztán összepakoltam. Sok minden pakolnivaló nem volt, mert úgyis csak 1 éjszakára jöttem, így nem szedtem elő nagyon sok mindent a táskámból. Kijelentkeztem, kártyával fizettem, és kértem egy taxit a reptérig. Jó volt, hogy kifizethettem egybe kártyával a hotelszámlával együtt, mert dinárom csak néhány maradt. A „taxi” nem táblás taxi volt, hanem a jelek szerint a hotellal szerződésben álló bérautó. Egy Srí Lanka-i fickó vezette, angolul egész tűrhetően beszélt, a reptérre menet dumáltunk. Kérdezgetett, hogy Európában mik a lehetőségek, ha ott akarna dolgozni, mennyibe kerül egy „work visa”, és ilyenek. Kedves fickó volt, tipikusan az az ázsiai, aki ha fillérekért is, de eljön dolgozni az Öböl-menti arab országokba, mert itt még lehet valami pénzt keresni. Nyilván így sem egy leányálom a dolog. A viteldíjról utólag, már menetközben jutott eszembe, mármint miután eljöttünk a hotelből, hogy az előző esti pick-up díját, a 8 dinárt vagy nem számolták fel, vagy elfelejtették, vagy ki tudja. A számlán nem volt rajta, a recepciós nem kérte, nekem meg már a reptér előtt jutott eszembe. Ez a taxi nem a terepjáró volt, amivel előző este értem jöttek, így a sofőr sem tudhatott volna róla. Mindegy, majd kiderül, ha utólag emaileznek, maximum kifizetem valahogy.
Kuvaiti reptér.
Nem a Sheikh Saad terminál, amire előző este érkeztem a Wataniyával, hanem a nagy nemzetközi, 1-es terminál. Belépve már jóval a check-in area ELŐTT tűnik fel az a bevásárlóközpont-rész, ami a legtöbb reptéren a tranzitban szokott lenni. Több szinten üzletek, éttermek, ami szem-szájnak ingere. A check-in előtt két részre oszlik a tömeg, itt az első biztonsági átvilágítás. Az első, mert mire eljutottam a gépig, azt hiszem, még 3 vagy 4 másik volt. Hogy minek, nem értem. Mindegy, legalább itt nem tart az az európai marhaság, hogy folyadékot nem szabad felvinni a gépre. Első átvilágítás után jön a check-in. Nagy sorok, a Qatarnak csak 3 pultja volt, plusz egy baggage drop-off pult. Az utazók egy része láthatóan a vendégmunkások: fülöp-szigetekiek, bangladesiek, pakisztániak, indiaiak. Nagy pakkokkal igyekeztek hazafelé. A becsekkolásnál a csomagot sikerült végig Katmanduig feladni, így Dohában nem kell kivennem. A check-in-es nő kérdezgetett, hogy Nepálból hová megyek tovább, és hogy van –e továbbútra szóló jegyem (nincs), de végül ideadta mindkét beszállókártyát, tehát a Doha-Kathmandu járatra is.
A check-in után volt még egy biztonsági átvilágítás, majd az útlevélvizsgálat. Mindkettő gyorsan ment szerencsére. Bent a tranzitban már sokkal kevesebb üzlet és étterem mint kint, de egy jó kávéra és szendvicsre azért beültem.
Nemsokára meg is kezdődött a beszállás a dohai Qatar Airways-járatra, itt volt még egy utolsó csomag-átvilágítás. A gép ugyanúgy Airbus 320-as, mint az előző esti Wataniya-járat, de amíg a Bécs-Kuvait járaton talán 20-an ha voltunk, ez a gép tele volt. Eddig a Wataniya jobb nálam, mint a Qatar Airways, bár utóbbi sem rossz. Meglátjuk, hogy a holnapi kathmandui járat, ami már szintén 4 óra körüli, milyen lesz.
16:40-kor indultunk, még tűzött a nap, de mire 17:30-kor leszálltunk Dohában, már koromsötét volt. Tény, hogy az Egyenlítőhöz közelebb, a trópusokon gyorsan száll le az este, de meglepődtem azon, hogy mennyire.
Katarba már előre megvolt a vízumom (igaz, a budapesti Qatar Air-irodában le is gomboltak érte 45 dollárt, tehát a kuvaiti legalább olcsó volt), és mivel előre kinyomtatva egy lapon volt, a dohai reptéren hamar át is mentem az útlevél-ellenőrzésen.
……
Katarba csak úgy ad vízumot a Qatar Airways (nem ám a budapesti katari követség!), hogy az általuk ajánlott egyik 4, vagy 5 csillagos szállodában száll meg az ember. Róka fogta csuka, mert a kisebb szállodák meg nem intéznek vízumot.
Szóval így alakult, hogy most itt vagyok életem eddigi legdrágább szállodai szobájában, a dohai Ramadában. Nem mondom, jó kis hotel, de alapból ennyit nem áldoztam volna szállásra máskor (200 dollárt). Persze mondjuk tízévente elmegy egy ilyen, de egy kicsit szívtam a fogam, ennyiből mondjuk Laoszban 20 napra futja egy nagyon tiszta, légkondis, tévés, fürdőszobás szobára egy guesthouse-ban. Oké, ne hasonlítgassuk össze a kettőt, egészen más kategória.
Doha egy fokkal rendezettebbnek tűnik, mint Kuvait volt, inkább hasonlít Dubaira. Kora este érkeztem meg a hotelbe, így egy rövid esti sétán kívül ma még nem láttam mást a városból. Holnap délután megyek tovább innen Kathmanduba, és ott kezdődik el valójában az ázsiai út!
