2010. november 11., csütörtök
Végleg úgy döntöttem, hogy ideje lefelé indulni Namchéből, mert ugyan nem voltam még rosszul, de már éreztem a magasság hatásait. Hiába, aki Budapesten, a tengerszint felett 100 méteren él, annak a 3440 méter kissé szokatlan. Este egy kicsit köhögtem, és ezen a szinten már a legkisebb erőfeszítés, felfelé való kaptatás is lihegéssel jár. Szóval úgy voltam vele, hogy a legfőbb célt elértem, láttam az Everestet, most már ideje józannak lenni, és
leereszkedni, majd visszamenni Kathmanduba. Kedden este, amikor sikerült felküszködnöm magam Namchéba, nagyon rózsásan láttam a továbbiakat, de szerdán rá kellett jönnöm, hogy a legelső, a legapróbb figyelmeztető jeleket sem szabad félvállról venni. Anélkül nyugodtan lehet élni világunkat, hogy jártunk volna a Tengboche-kolostorban, vagy a Kala Pattar-on, de rossz tüdővel bajosan.
Úgyhogy reggel elindultunk lefelé Phakdingba. No, rá kellett jönnöm, hogy azért egy meredek hegyoldalon leereszkedni sem olyan könnyű. Itt nem kifullad az ember, hanem az izmait dolgoztatja agyon.
Említésre méltó esemény nem volt sok a leereszkedés során, talán csak annyi, hogy még az ösvénynek viszonylag az elején, Namchéhoz közel láttam egy lópokróccal letakart, a gyalogúton heverő döglött igásállatot. Ja igen, az igásállatok. Vannak ugye a jakok, aztán tartanak errefelé teheneket is (a serpák megeszik, náluk nem szent állat, mint a hinduknál), és a legtöbb teherhordó állat a „dzsopkjó”, ha jól értettem Chabee-t, ez körülbelül a szarvasmarha és a jak keveréke.
Mire leértünk a nagyon meredek részen a nagyon magasan fekvő hídhoz, már rendesen kifáradtam, nem gondoltam volna, hogy az ereszkedés is ilyen kemény lesz. Persze az is nehézzé teszi, hogy borzasztóan köves az út, az embernek állandóan a lába elé kell néznie, hová lép, és csak néha, vagy ha megáll, tekinthet körbe a tájon.
11 óra után nem sokkal értünk be Jorsale-ba, és szintén ott ebédeltünk, ahol felfelé menet. Ez már megváltás volt számomra (mármint hogy nagyobbat pihenhetek), pedig az útból még rendesen volt hátra. Délután egyre jobban kimerültem, és minden apró emelkedőnél lihegtem. Ahogy korábban is írtam, tényleg az a megoldás, hogy nagyon-nagyon lassan kell menni, csigatempóban, akkor nem liheg annyira az ember. Így is oda lehet érni. Persze aki edzettebb, meg gyakorló túrázó, annál más, de a tengerszint feletti magasság így is kemény. Enyhe szorongás után egyébként is némi örömmel fedeztem fel, hogy az útvonalat járók nem kizárólag profi túrázók, hanem mondjuk csak 90-95%-uk az. Hozzám hasonló néhány csendes őrült is akadt még, akik láthatóan egy hirtelen ötlettől vezérelve jöttek el a Himalájába.
Chabee nagyon rendes, viszi a kisebb táskámat, amiben az apróságok vannak. Tudom, hogy nagyuras tempónak tűnhet, hogy én megyek elöl, Chabee meg jön utánam a cuccom kisebbik részével, és a teherhordó a nagy táskámmal. Itt azonban nem lehetett filozofálgatni, tényleg örültem annak, ha magamat el bírom vonszolni Phakdingig.
Kicsit később, mint számítottam, de odaértünk, egy, a körülményekhez képest kellemes meleg ágyat kaptam az egyik fogadóban. A nagy erőfeszítés után sok étvágyam nem volt a vacsoránál, de ettem, mert tudtam, pótolni kell az energiát.
