Szinte hihetetlen, de vannak Kathmanduban széles utcák is! Ehhez persze kicsit tovább kellett barangolni a Durbar Square-től, keleti irányba, ahol a térkép egy parkot jelzett. Nem egészen olyan park volt, ahogy gondoltam, egy bekerített gyep, amit a jelek szerint sportpályának is használnak. A Durbar Square-től odáig vezető középrövid, pár száz méteres rész a „New Road” nevet viseli, de gyanítom, hogy elég régen lehetett új. Jó, persze nem kell elégedetlenkedni, nepáli viszonyokhoz képest egészen helyre kis utca, a közepén még drótkötéllel összekötött beton és vas elválasztóelemek is vannak, így mindkét oldalon csak az adott irányba tart a forgalom. Máshol ez korántsem ilyen egyértelmű!
Kontinentális európai agyamnak mindig szokatlan az első 1-2 napban, ha baloldali közlekedésű országban járok, de Nepál ezt annyival súlyosbítja, hogy „elvben balra hajts” van, a gyakorlatban ez nem mindig érvényesül. Szintén itt a New Road egyik kereszteződésében láttam egy forgalomirányító rendőrt. Hogy minek volt ott, nem tudom, senki rá sem bagózott. Egy motorost, aki valami hajmeresztő manővert hajtott végre a több száz társa közül, zordonan ki is intett, meg rá is sípolt, de a motoros viszont a rendőrre nem hederített rá, és ment tovább. A rendőr még mozdult, hogy utánakiabál, vagy próbál valamit, de azonnal rájött, hogy semmi értelme, ebben a kavargó forgalomban a delikvens rögtön felszívódott.
Még egy dolog a forgalomról. Tényleg örvénylik az ember körül, a Thamel szűk utcáin ott tolong mikrobusz, Maruti-taxi, motor, robogó, bicikli, gyalogos mind egy helyen. Járda csak néhány helyen van, ott sem igen szélesebb 1 méternél, el lehet képzelni a többit.
Állandóan résen kell lenni, de így, az első teljes nap végére rájöttem, hogy kezelhető a dolog. Figyelni kell, de valami sajátos módon ők is figyelnek. Azért Európához, főleg pedig Skandináviához képest annyira más világ, hogy el sem lehet képzelni.
Ja, és a dudálás! Vietnamban jártam már, van némi fogalmam róla, milyen az, mikor ezernyi kismotoros és minibuszos nyomja szünet nélkül a dudát, de a nepáli dudálás valahogy még annál is fülsiketítőbb!
Sok helyütt lehetett látni az utcákon, de tényleg szinte mindenütt, hogy virágfüzéreket készítenek, amelyek az indiai kultúrkör szerves részei. Műveltségem hiányait vallom be, de csak találgattam, hogy valamilyen ünnep lehet a napokban, mert ennyi virágfüzér átlagos napokon talán mégsem fogyhat.
E
Vélekedésemet megerősítette, hogy ma este az egész belváros petárdázik, minitűzijátékozik, és nyüzsög-nyüzsög. Az épületek, boltok előtt egészen apró olajlámpások sora, és finom festékporból felszórt ábrák. Láttam már filmen, hogy ez a buddhista kultúrkör része, mint szertartás, de a jelentőségét egészen pontosan nem tudom megmondani. Ha jól sejtem, áldást kérnek így a ház népére.
Hozzáteszem még gyorsan, hogy ha olyanok olvassák a blogot, akik a hindu vagy a buddhista kultúrkör avatott ismerői, azok kérem, nézzék el nekem, hogy ha néha keveredik nálam a kettő – mentségemre szolgáljon, hogy Nepál is épp a hindu és a buddhista világ határán van.
Kóbor kutyák.
Elég sok van, bár egyelőre nem olyan vészes mennyiség, mint amitől féltem. Éppenséggel nem agresszívek (ha az éjszakai ugatóhangversenyt leszámítjuk), de a kóbor ebekkel mindig nagyon vigyázni kell. Indulás előtt igyekeztem tájékozódni, és már kiművelt fővel adhatom tovább, hogy a veszettségnek is van olyan fázisa, amikor az állat egyáltalán nem tűnik agresszívnak. Szóval csak óvatosan, és nem simogatni akkor sem, ha kedves-aranyosnak tűnnek!
Kezdek lassan belerázódni a nepáli ritmusba, így az első teljes nap végére, bár nagyon hirtelen váltás Európa után. Most este 21:45 körül jár az idő, kint még mindig énekelnek, és a távolból hallatszanak a petárdák is. Szerencse ez a környék sokkal csendesebb, mint a belső turistás rész, a Thamel. Alig 200 méterre van tőle, mégis sokkal nyugisabb, ezért is választottam ezt a guesthouse-t.
