2010. november 7. vasárnap

Erről a napról csak emlékezetből fogok írni, mert aznap este fáradt – vagy lusta voltam, nem írtam meg az aznapi naplót, így ezt csak most, november 9-én este pótolom.

Későn keltem (a kemény ágy ellenére sikerült egész tűrhetően aludni), majd a wifitől elkényeztetve órákig neteztem. Ez nem volt olyan nagy baj persze, mert erre a napra nem terveztem sűrű városnézést, illetve mászkálást, annál is inkább, mert másnap reggel indult a gép Luklába.

Így aztán dél is elmúlt, mire nekivágtam a Kathmandu egyik külsőbb részén fekvő Swayambhunath-templom felé vezető útnak. Ez egy kiemelkedő, magas domb tetején áll, az aranyos fényű sztúpáját már messziről látni lehet. Kathmandu központjától, a Thameltől kb 2-2.5 kilométerre van, de érdemesebb gyalog menni, hogy felküszködhessük magunkat a nagyon-nagyon meredek, de látványos, és szobrokkal övezett Zarándokok Lépcsőjén a keleti oldalon. Taxival vagy turistabusszal is lehet menni a nyugati bejárathoz, de az kevésbé érdekes rész.

Emlékezetből már nem tudom megmondani, mikor épült a templomegyüttes, de ez talán nem is annyira fontos. Aki akarja, a Wikipedián megtalálja.

A Swayambhunath-ot köznyelven „Monkey Temple”-ként, a Majmok Templomaként is emlegetik, mert a kis lurkók szabadon mászkálhatnak mindenütt az egész komplexumban. A „kis lurkó” kitétel persze nem annyira aranyos, hanem inkább vásott mivoltukra utal.

A Lonely Planet figyelmeztet is, hogy étel ne legyen az ember kezében, mert lecsapnak rá. Erről egy az egyben Gibraltár jutott eszembe, ahol a Szikla tetején a makákók szintén szabadon élnek, és borzasztó nagy tolvajok. A gibraltári angol nyelvű tábla azt is írta, hogy nejlonszatyor lehetőleg ne legyen az embernél, mert abban eleve mindig kaját gyanítanak.

Szóval vissza a Swayambhunath-hoz, annyit érdemes tudni róla, hogy jórészt a Tibet elleni kínai inváziónak köszönheti a felvirágzását, mert az ötvenes években nem csak Indiába, de a közelség okán Nepálba is sok tibeti menekült özönlött, és ők leheltek új életet a buddhizmusba ebben az alapvetően hindu királyságban. Kathmandu-szerte egyébként számos helyen látni tibeti éttermet és guesthouse-t, a Lonely Planet szerint egyenesen felülreprezentáltak a tibetiek az üzleti  életben.

A templom maga egyébként a buddhista templomokhoz hasonlóab egy nagy központi sztúpából, és számos kisebb épületből áll, ezek egy része most is vallási célt szolgál, de van egy-kettő, amiben múzeum van. Ja, és a komplexum belsejében persze hogy ott az elkerülhetetlen bazári zsibvásár, „eredeti” szuvenírekkel. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kedvem támadt volna megnézni, hogy ott van –e rajtuk, hogy „Made in China”, vagy lekaparták, de aztán elnyomtam a gonoszkodó ösztöneimet.

Az viszont a Swayambhunath javára írandó, hogy a keleti oldalon a dombra nagyon meredeken felvivő lépcsősor felett remek kilátóterasz van, ahonnan jól be lehet látni az egész Kathmandu-völgyet és a várost.

Ja, gyorsan és lábjegyzetben megemlítem, hogy kíváncsi voltam, mikor fogok Nepálban magyar szót hallani. Eddig minden országban hallottam már, ahol jártam (az egyetlen Észak-Korea kivételével), hát Nepálban itt, a Swayambhunath kilátóteraszán szólalt meg mellettem egy házaspár férfitagja:

- Nem tudod, mennyi az idő”?

- Háát, kábé 2 óra tájt lehet.

Erre én reflexből ránéztem az órámra, és rávágtam, hogy:

- Negyed három.

Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, én már csak azért is, mert nem túlzottan szeretem a külföldre látogató magyarok döntő többségét (erős tisztelet a kivételnek, aki normálisan viselkedik, és nagyon is létezik), de talán ösztönösen úgy gondoltam, hogy aki Nepálba jön turistáskodni, és nem „Olaszba”, vagy „Görögbe”, az nem lehet olyan elvetemült.

A férfi ösztönösen megköszönte, aztán mentünk a dolgunkra.

Még egy párszor, szép nyugodt tempóban körbejártam a sztúpát (szigorúan az óramutató járásával egyezően, ahogy buddhista templomban és szent helyen szokás, majd miután mindent megnéztem, már délután 4-5 óra volt, így visszaballagtam a Thamel felé egy estebédre. Némi bosszúságomra az ünnep utáni vasárnap elég sok hely zárva volt, többek között az a hangulatos nepáli étterem is, amit kinéztem magamnak, de azért persze volt nyitva tartó hely. Az biztos, hogy a Thamelre az előző napok ünnepi nyüzsgése után most rá sem lehetett ismerni! Önmagához képest szinte kihalt volt.

Este még neteztem, csomagoltam (a pakk egy részét ott akartam hagyni Kathmanduban, nem kell mindent magammal cipelnem a hegyek közé – főleg hogy jórészt nem is én cipelem), aztán ennyivel el is telt a nap.

Ja, és éljen a NOSzF (ahogy mi még tanultuk általánosban)…avagy „lökjétek a padlóla le!”