HTML

Járom a világot

Ez egy útibeszámolós blog próbál majd lenni, a 2010 őszén kezdődött ázsiai nagy kiruccanásról. Még fogalmam sincs, mennyi idő lesz ez az út, és hogy hová fogok eljutni. Első körben a cél Nepál, Bhután, India, Srí Lanka, aztán majd onnan tovább valahogy.

Friss topikok

Linkblog

Lukla nem enged

2010.11.19. 10:18 LeifEriksson

2010. november 17., szerda
 
Reggel 6:50, ébredés.
Az első jelek biztatóak, sehol egy felhő, csak a kék ég, és a kelő nap már meg is világítja a Himalája magasabb csúcsait. Itt fenn a hegyek között ilyenkor (ha nincs köd), tényleg olyan érzése van az embernek, hogy ezen a fenséges tájon messzebb van a földi gondoktól.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
No, azok azért még megvannak, mert mennék már, de a kedvem jobb valamivel, mint tegnap este. Persze ez is olyan dolog, hogy minek is kinek is nyivákolnék, hiszen ki kényszerített, hogy idejöjjek? Senki. Ki akarta annyira látni Luklát? Én. Számoltam –e vele, hogy az időjárás késlekedést okozhat? Igen. Hát akkor meg…a bajok nem itt kezdődnek. Igazság szerint egyedül a tétlenkedés idegesít valamennyire, a környék nem.
 
8:25
Megjött az első két gép, 2 órával korábban, mint tegnap. A legelső éppen Agni Air volt. Remélem, lesz folytatás…
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
10:25
Négy gép érkezett, köztük kettő Agni, de nem indultak vissza. Kiballagtam a reptér elé, a kerítés melletti jó kis megfigyelő-helyeken ilyenkor természetesen nyüzsögnek a helybeliek és a külföldiek is. A hírek meg természetesen terjednek, „szájrul szájra”. Nohát, megtudtam
–bár a forrás értelemszerűen nem 100%-os- , hogy két oka van annak, hogy nem pörög a forgalom. Az egyiktől még csak a fejemet fogtam: most Kathmanduban van ködös idő! – de a másiktól kis híján tökönszúrtam magam, ugyanis az volt az ábra, hogy a reptériek (Kathmanduban?) SZTRÁJKOLNAK!!
Ettől már tényleg majdnem dobtam egy hátast. Hatodik napja most van először tényleg jó idő, erre tessék! Ezt már nem lehet elhinni!
Szerencsére a sztrájk csak figyelmeztető lehetett, mert egy óra múltán megindultak a gépek. A kedd délelőtti nagyon feszes, pörgős menetnek azonban még nem volt nyoma, bár az idő megengedhette volna.
Így csak akadozva, de azért lassacskán beindult a forgalom, és kisebb kihagyásokkal ment is. Nem nagyon volt rá esély, hogy bármelyik mai gépre feljussak, így inkább sétáltam egy jó nagyot, azaz körbe a reptér mentén, és lementem a kifutó végéig, vagyis a legaljáig.
 
 
Tényleg meredek!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Az is igaz viszont, hogy reptéri futópályához ennyire közel (talán 10-20 méter) még sosem kolbászoltam, annál izgalmasabb volt most. Az alján, vagyis a megközelítési útvonalnál az aszfalt végétől talán 10 méterre van a kerítés, és alatta rögtön a gyalogösvény.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Remek hely volt a fel-leszálló gépek figyelésére (planespotting) és fotózására, bár amatőr fotós lévén a kis amatő gépemmel nyilván nem tudok olyan felvételeket csinálni, mint egy profi. De így is nagyon érdekes volt, hiszen leszálláskor nagyon kicentizik a futópályát a gépek, mivel hely nincs sok – így aztán nagyon közel zúgnak el az emberhez.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
És tényleg zúgnak, mert hiába kis, 16-18 személyes propelleres gépek, van hangjuk rendesen!
Emlékszem, még idefele jövet a gépen felszállás előtt kaptunk vattát is a fülünkbe, hogy az csökkentse a dübörgést.
 
….
 
15:20
A nap sütött, a gépek úgy-ahogy közlekedtek, így ha másnak nem, annak talán lehet örülni, hogy egy kevéssel csökkent a zsúfoltság és a sor. A gyalogos távozás elég neccesnek tűnik továbbbra is, és nem lustaságból mondom, de többek között van benne egy olyan rész, hogy innen 2800 méterről le kell ereszkedni 1500-ra, majd egy nagyon hirtelen és meredek emelkedő kiövetkezik 3000-re. Hirtelen 1500 métert mászni azért nem piskóta, és még emlékszem a Namche Bazaar-i útra. Gyakorlatilag annyi, mintha még egyszer fel kéne mászni oda, majd lejönni, és aztán lehetne tovább menni Kathmanduba. Sőt, a térkép szerint ez az útszakasz nem is követi annyira a völgyek vonalát, mint feljebb, hanem sokszor megy toronyiránt, fel a hegyre, le a völgybe, fel a hegyre, le a völgybe…. Napokon át.
Száraz ruhám is épp csak az van, ami rajtam van, azt nem áldoznám fel az első napi meneten. Sőt, ha közben esik is, mint tegnapelőtt, akkor a fenének van kedve a csúszós köveken bukdácsolni napokon át. Ha minden kötél szakad, akkor helikopter, de azért van még 6 nap, amit végszükség esetén itt tölthetek. Remélem, nem így lesz!
Most délutánra persze leszálltak megint a felhők, de ez menetrend szerű. Bárcsak holnap a gépek is menetrendszerűen járnának!!
 
 
Ebédnél megkóstoltam a jak-húst, momóban kisütve, nem rossz.
Kicsit más csak, mint a marhahús.
 
 
A menedék megint csak a Starbucks, és megint csak wifire várva….
Pár székkel odébb egy amerikai srác azt mondja, hogy annyira unja már magát, hogy a legjobb az volna, ha már úgyis itt van, hogy indulna Lukla polgármesteri tisztéért.
Nekem még van türelmem, csak kedvem nincs már sok a várakozáshoz.
Mindegy, mást úgysem tehetek.
 
 
17:40
Az elkeseredés határán. Mindig a délután és az este hozza ezeket az érzéseket, de már öt napja dekkolok itt, és hiába mennek a gépek, nem tűnik úgy, hogy mozdulna a dolog.
Számolgattam, és a gyalogos út már időben sem férne bele, pont későn érnék Kathmanduba, mert a 6 (esetleg 7) nap gyaloglás után még majdnem egy teljes nap eldöcögni közúton Jiriből a fővárosba. Másik, amit írtam, hogy nem is egy sétagalopp.
Legszélsőségesebb esetben nov 23-ig még van itt időm, de ha addig sincs semmi, akkor muszáj lesz kicsengetni a helikopterezés árát. Inkább 5-600 dollár, minthogy 1500-at veszítsek a bhutáni út kútba esése miatt. Nem túl szívderítő kilátások….de persze lehet, hogy holnap délelőtt megint optimistábban látok majd mindent.
Eddig Nepál nem volt olyan olcsó, mint Ázsia általában…és Délkelet-Ázsiában sokkal inkább otthon éreztem magam.
 
 
 
20:20
Mivel a szobák közti válaszfalak nem éppen méteres kőből vannak rakva, hallom, mit beszélget a mellettem levő szobában két amerikai fickó. Nem hallgatózom, csak hallom, tényleg, mert kivehető. Egyrészt az amerikai akcentus, másrészt, amit mondanak.
Kábé azon tanakodnak, és ebben igazuk is van, hogy „you’re only in the line for a flight, once they’ve given you a boarding card, regardless whether the plane is here or not”, vagyishogy akkor van valódi és közeli esély felkerülni egy gépre, ha már kaptál beszállókártyát, akár megjött a járat, akár nem. (Ja, mert nem egy olyan emberrel találkoztam, akinek már volt beszállókártyája, ott állt a terminálban, és mégsem jutott fel, mert nem jött több gép)
 
Na de ahogy a két amerikai folytatta!!
- Which means that tomorow we’ll just get one.
- OK, you’ll have 4000 rupees with you, and me as well.
- Right, but make good use of the money.
 
Magyarán: ha nem „kapnak” beszállókártyát, akkor „szereznek”, pár ezer rúpián.
Nem akarom arra kihegyezni a dolgot, hogy épp az amerikaiak tervezgetik, hogyan korrumpálják a nepáli légitársasági emberkéket, de azért tanulságos, hogy a többiek, akikkel beszélgettem, és már nagyon tűkön ülnek (több belga, egy-két angol, de a korábban már említett dán hölgy, illetve egy tajvani társaság), ők vagy többé-kevésbé türelmesen-türelmetlenül várnak napok óta, vagy fontolgatják a helikopterezést (a dán nő el is ment tegnap egy helikopterrel), vagy most döntötték el, hogy nekivágnak a kemény menetnek Jiri-ig (az egyik, amúgy igen jókedélyű belga fickó).
 
Egyikük sem úgy állt hozzá, hogy „szerez” beszállókártyát.
 
Ez akkor is így van, ha egyébként tényleg el kell ismerni, hogy az induló néhány járat töltése kissé kaotikus: ha ugyanis az eredetileg kitűzött járat, amire a jegy szólt, késett vagy törölték, akkor onnantól kezdve nem is számít fixen meglevő foglalásnak az ember jegye. Ez meg van még fejelve az OPEN-jegyes utasokkal (mint én is), akiknek eleve nem fix időpontra szólt a jegyük. Így tehát egész egyszerűen káosz van, és a jószerencsén, meg a kapcsolatokon is múlhat a siker. Nekem Chabee, illetve az ismerőse, a szálló egyik tulaja próbálja intézni a dolgot, más lehetőség nem is nagyon van. Sorban is lehet állni órákat a légitársasági „irodák” előtt, amikről korábban már írtam, és amik nincsenek is mindig nyitva, vagy ha igen, csak felettébb rapszodikusan.
Hát ez a nagy helyzet, kezdek rezignálttá válni, de azért néhány nap laufom még van, mielőtt bele kéne vágni a helikopterezésbe.
 
 
2010. november 18. , csütörtök
 
7:20
Igazán nem az amerikaiakra akarom kihegyezni a dolgot, de kezdenek rohadtul bosszantani a szomszéd szobában levők. Ma reggel is, amint felébredtek, kezdődött a nagy haditanácskozás, hogy hogyan lehet majd át…szni a többieket, előretolakodni, kitolni a többi utassal, lesz….rni mindenkit.
Azt a nagy bölcsességet sütötték ki, hogy ugye meg kell „szerezni” a beszállókártyát, és akkor már „once if I have it in my hand, I’ll just rush to the plane, no matter what, and they’ll have to take me off the friggin’ plane, ’cos I’m not gettin’ off myself”, vagyis ha egyszer a kezében van a „szerzett” beszállókártya, ő aztán odaront a géphez, és szedjék csak le, ha kell, mert magától ugyan le nem száll.
Na ez, ami tényleg felnyomja az agyvizemet. Ez a rohadt pökhendi stílus, a másokon átgázolás, mintha a többiek nem ugyanúgy gépre várnának. Leszarunk mindenki mást, mi amerikaiak vagyunk, akkor is úgy lesz, ahogy mi akarjuk, a többiek bekaphatják.
Ez a totális „jingoism”, és megint nem általánosítani akarok, de ez az, ami annyira ellenszenves sok amerikaiban. Pénzzel, korrumpálással, erőszakkal, mások leszarásával, de törni előre! Aztán meg csodálkoznak, ha utálják őket….
 
Természetesen naivitásom nem olyan mértékű, hogy ne tudnám, hogy az ilyen nehéz, feszült helyzetekben, amikor sok ember érdeke feszül egymásnak, óhatatlanul feltör a korrupció, az aljasság, és az alantas emberi szándékok, de ez így, főleg reggeli előtt, akkor is megfeküdte a gyomromat.
Ismét mondom, hogy nem általánosítani akarok, és tudom, hogy nagyon sok rendes amerikai is van, mint ahogy akad elég gazember norvég is, de valahogy a norvégok között még nem találkoztam ilyen viselkedéssel. Akár ismerősöket, akár ismeretleneket veszek alapul, sőt, az utóbbiak közül sokan inkább nagyon kellemes csalódásokkal szolgáltak.
No, ennyit az amerikaiak ostorozásáról…
 
 
Most kezdem csak igazán megérteni, milyen helyzetben voltak azok, akik áprilisban az izlandi vulkánkitörés miatti légtérzárlatok sújtotta Európa különböző pontjain rekedtek…
 
 
A délelőtt, a megszokottnak megfelelően, ígéretesen indult, 9:50 után jöttek-mentek a gépek, itt-ott a nap is sütött.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A remény aztán megint elhamvadt, de már 11:30 tájt. Ekkorra 4-5 Tara Air, és 3-4 Agni ment el, ismét bizakodni kezdtem. De a felhők nem délután, hanem fél 12 tájt „beközelítettek”, így nem sok esély maradt a repülőgépeknek.
Épp kint mászkáltam a reptér mellett-felett, mikor egy Tara Air gép motorját próbálgatták, és valami kisebb dolgot szereltek is rajta.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Többszöri motorpróba után végül kész volt a szerelő, és ki is vezényelték a terminál épületéből az utasokat. Már ott álltak a gép mellett, boldogan, integetve, de nem engedték beszállni őket. A pilóta kisétált a parkolóhelyül szolgáló teraszos rész széléig, körbevizslatott, majd lefújta az indulást. Mire ugyanis kész lett a szerelés, a felhők „sorakoztak fel”. Azt, hogy az emberek, akik már bíztak benne, hogy végül elpucolhatnak innen, és akiket végül mégis visszatereltek a terminálba, szóval hogy ők milyen csalódottak lehettek, azt csak elképzelni tudom.
Annál, hogy az ember nem kap helyet egy gépen, talán még rosszabb is, hogy ha már összecsomagolt, boldogan megy a gép felé, aztán közlik vele, hogy héhó, vissza az egész, további órákat vagy napokat lehet tétlenkedni a szálláson. A leginkább demoralizáló szerintem az lehet –nekem legalábbis az volna- ha újra ki kéne csomagolnom itt Luklában, miután egyszer már bepakoltam mindent.
 
 
13:50
Ma korábban hömpölyögtek be a felhők, repülésről nem nagyon lesz itt ma már szó. A helikopterek hellyel-közzel azért még járnak. Repülők nem nagyon, néhány ember a futópályán kolbászol...
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Két amerikai (csak jelzem, hogy nem általánosítok, ők normálisak!!), egy srác meg egy lány, akiket múlt péntek óta mindennap látok az étkezőben, úgy tűnik, most mennek el egy helikopterrel. Nyolc, vagy kilenc napja dekkolnak itt, én pedig még „csak” hat napja.
Az biztos, hogy ha holnap nincs számottevő javulás a kilátásokban, akkor nagyon komolyan fontolóra kell venni a helikoptert.
Már előre szívom miatta a fogam, pedig azért ilyenkor is eszembe jut 3 éve meghalt nagyapám egyik mondása, miszerint „mindazok a dolgok, amiket pénzen meg lehet kapni, a legolcsóbbak a világon”.
 
 
19:30
A helyzet nem túl rózsás, délután már egy gép se ment, csak néhány helikopter.
A közös teremben, ebédnél, vacsoránál, vagy éppen a Starbucks-ban mindenki mást és mást mond, mást és mást tud, más és más pletykákról értesült – ja, és mindenki másféle időjárás-jelentésről hallott.
Ma a Starbucks-ban épp németek beszélték (nem hallgatóztam, csak ott se nagy a terem, így lehet hallani, ki mit beszél), hogy állítólag azok valamelyes prioritást kapnak a gépeken, akik igazolni tudják, hogy van nemzetközi repjegyük, közeli időpontra. De a német fickó is úgy mondta, hogy ő hallotta, hogy ezzel meg lehet/kell próbálkozni, de nem biztos, hogy bejön. Egy közepes (8-10) fő körüli csoport volt, ezen felül még annyit tudtan kivenni, hogy még várnak valakit, aki Namche felől jön, aztán döntenek, hogy mi legyen. Persze a németem messze nincs ott, ahol az angolom, de ennyit megértettem.
Most, vacsoránál meg szintén „rumour”, vagyis pletyka, hogy a reptéren valakinek már megvolt a beszállókártyája, és a gépe is indulóban volt, mikor egy másik illető készpénzért gyorsan megvette tőle a beszállókártyát. Lehet, hogy a mellettem levő szobában lakó amerikai volt? Ki tudja. Persze ezek amúgy is csak szállongó hírek, amiket nyilván itt-ott kiszíneznek. Még szórakozni is tudnék rajtuk, ha nem lenne már ennyire elegem Luklából, és a tétlenkedésből.
Az sem mellékes, hogy a végtelenségig azért sem maradhatok, mert a túra ugyan nov.22-ig ki van fizetve, és abban benne van minden: szállás, napi 3 étkezés, de november 22-e után ezekért is fizetni kell. Sőt, ha teszem azt, holnap, azaz 19-én vissza tudnék jutni Kathmanduba, akár repülőn –ha a sors kegyes- , akár helikopteren, akkor visszamaradna 3 nap a 22-ig kifizetett túrából, amiért elvileg visszajárna napi 45 dollár, az még 3 napra is 135 dollár. Persze az is lehet, hogy Suman, a túraszervező vitatkozni fog, de ennyi még lehet a dologban. Akkor a helikopter árából is visszajönne ez a 135, plusz még az a kb 115 dollár, amiért visszaváltanám a repjegyemet. Sőt, azt is lerendeztem magamban, hogy ha ki kell csengetni a helikopterezés árát, akkor annyival lerövidítem mondjuk, az indiai programot, hogy ez a pénz visszajöjjön. Nem olyan egetverő változás, mondjuk 10 nap körüli rövidítés, ami például, elvileg állhatna abból is, hogy Mumbai és Goa után nem megyek el egészen délre, Cochin meg Trivandrum felé. Sőt, a még későbbi tervekből kihagyható például Vietnam és/vagy Malajzia. Ami egyébként Nepált, az árszínvonalat, meg az átlagos költségeket illeti, azt tudom mondani, hogy még mindig olcsó ország, de már nem filléres, mint amilyen akár csak 3-4 éve volt a beszámolók szerint. Az pedig megint egészen más tészta, hogy itt fenn a hegyen minden sokkal-sokkal drágább, mint lent, hiszen fel kell cipelni.
 
Ezek még csak töprenkedések persze, de egyre inkább afelé hajlok, hogy holnap döntenem kell. Ha nagyon-nagyon jó idő lesz, akkor még van remény 1-2-3 napon belüli elutazásra, de ha nem, akkor jöjjön a helikopter.
Már csak azért is, mert itt fenn nem csinálok semmit, csak az idő, a napok fogynak, teljesen értelmetelnül. Sőt, így, hogy a nap nagy részében nincs mit csinálni (tudom, sétálni lehet, de Luklát többször bejártam már, és egy ilyen nagy, „körbejárós” séta sem több 1 óránál), még a könyveimet is gyorsabban fogyasztom. Jó, ez nem létkérdés, de nekem nagyon hiányozna, ha túl hamar fogyna ki az olvasnivalóm. Hiába lehet bárhol angol nyelvű könyveket kapni, és hiába van a gépre letöltve több digitális Verne-könyv, én akkor is igénylem, hogy pl. este, az elalvás előtti órákban igazi, papírkönyvet olvashassak, magyarul is.
Csak ebben a 10 napban, mióta fent vagyok a Himalájában, „elfogyott” Beke Katától a „Jézusmária, győztünk!”, Hailey-től a „Hotel”, aztán Fekete István „Tüskevár”-a. Most Leslie-től a „Medvék és én” van soron, de igyekszem csínján bánni vele, és beosztani.
Jó, persze van még jó néhány könyv nálam, pl. Follett-től a „Katedrális”, és a Kathmanduban hagyott táskában még egynéhány, de ezeknek elvileg több hónapig kell kitartaniuk. Igaz, ha napközben van mit csinálni, városokban mászkálni, meg internetezni is, akkor nem fogynak úgy a könyvek.
 
Igaz is, az internet. Döbbenet, hogy fent Namchéban több és jobb lehetőség volt netezni, mint Luklában, bár az is igaz, hogy ehhez a faluhoz képest Namche Bazar szinte nagyváros. Kettő, vagy három hely akad, ahol egyáltalán lehet netezni, de sokszor ott is csak elvileg.
Egyik a Starbucks, ahol vannak netre kötött nagygépek, meg a wifi. De mivel az utóbbi napokban nagy tömeg szorong Luklában, a netes gépekre is sokan szálltak rá. Annyira, hogy várólista van, több órára előre! Ilyenkor pedig a wifit is lekapcsolják, hogy ne lassuljon be a fizetős vendégek internete.
Aztán itt egy másik hely, pont a szálláshellyel egy épületben, ahol van 3-4 gép. Tegnapelőtt mázlim volt, sikerült használnom egy félórányit, akkor lőttem fel a legutóbbi blogbejegyzéseket. Ma épp nem működtek a gépek, maradt volna a Starbucks, ahol meg nem jött össze a dolog. Ámbár van még egy harmadik hely is, ahol van wifi, de csak úgy hajlandók biztosítani, ha nem egyszerűen az itt fent szokásos percenkénti 10 rúpiát fizetem ki (lent Kathmanduban egy egész óra 50 rúpia), hanem minimum egy teljes órát, azaz 600 rúpiát. Ez azért testvérek közt is 9 dollár, 1800 forint, nem kevés. Igaz, most már két napja nem tudtam nethez jutni, lehet, hogy holnap megspendírozom a dolgot. Nem az, hogy fukar vagyok, és sajnálom a pénzt, de feleslegesen minek költsem, nem igaz? Főleg, ha mondjuk 20 perc alatt is el tudom intézni, amit akarok…
 
Ez a ma esti bejegyzés talán kicsit szószátyárra sikeredett, de remélem, nem elviselhetetlenül terjengős. Tulajdonképpen nem tudok már mást csinálni, mint írogatom, ami az eszembe jut. Olvastam, sétáltam egész nap, most ehhez lett kedvem.
Nem tudom, mikor tudom feldobni a netre ezt a bejegyzést, de talán holnap, pénteken igen.
 
 
2010. november 19., péntek
 
8:40
Érdekes, de most nagyon jól ki tudtam magam aludni, és a helyzet (mármint a Luklában rostokolás) ellenére is kipihentebben ébredtem, mint eddig az út során. Valahogy nyugodtabb vagyok, kicsit kitisztultabb. Lehet, hogy ha vannak felsőbb hatalmak, akkor épp ez volt a céljuk ezzel a Luklában töltött egy héttel? Ki tudja…az ember mindig váratlan helyen fedez fel dolgokat, és bár ezt most nem tudom ennél konkrétabban megfogalmazni, tegnaphoz képest pozitívabban látom a dolgokat.
Mindez azért nem jelenti, hogy szeretnék itt maradni, elmélkedni vagy tűnődni – ugyanúgy mennék már Kathmanduba, aztán meg persze tovább is, csak valahogy úgy érzem, hogy az itt kényszerűségből eltöltött idő sem volt teljesen hiábavaló.
 
Továbbra is áll, amit tegnap gondoltam és írtam, vagyis hogy lassan tényleg döntésre kell jutnom. Most éppen vegyesen jó az idő, süt már ugyan a nap, de a völgyben még vannak felhők. 1-2 helikopter ment eddig, repülő még nem, de azok úgyse szoktak 9-10 óra előtt megindulni. Hamarosan kiderül, hogy mire lehet számítani ma. Tudom, ezt már sokszor leírtam, de egyelőre nem tudok mást mondani, minden nap ugyanazokat a reményeket és csalódásokat hozza. Tegnap is mentek a gépek, de csak délelőtt, és nem tudom megítélni, hogy ezzel csökkent –e az itt fent levő emberek száma – hiszen a hegyvidék felsőbb régióiból megint érkezhettek vissza a túrákról.
 
 
12:10
Miért is ne legyen hullámzó az ember hangulata?
Lassan kezd már elmenni a kedvem az emberektől, bár sokak viselkedésén igazán nem lehet meglepődni. Tülekedés, agresszió, intolerancia, a nepáliak meg egyre jobban verik fel a helikopterezés árát. Tegnap ketten a mi szálláshelyünkről fejenként 600 dollárért tudtak elmenni, amikor én ma kérdeztem, 800-ért ajánlgatták.
Úgyhogy azt csinálom, hogy keresek olyan csoportokat, akik helikoptereznek, és ahol van még egy üres hely, vagyis akiknek kell egy utas. Egyelőre van egy lehetőség, ha megy a gép, akkor 600 lenne az ára. Most már úgy vagyok vele, hogy ki kell köhögni ezt, és húzni innen a francba, mert itt csak fecsérlem az időmet.
Épp a reptérnél mászkáltam, mikor azt látom, hogy rohan két srác, a nyomukban meg két nepáli rendőr. Később hallottam, hogy állítólag kihajítottak egy széket a reptéri aszfaltra az egyik ablakból, és el is kapták őket.
 
Nekem nem kenyerem sem az agresszió, sem a nyomulás, persze tudom hogy ilyen felfokozott helyzetben ez bizonyos értelemben fogyatékosság is, mert kevésbé erőszakosan tudom érvényesíteni az érdekeimet, de akkor is. Inkább keresem a lehetséges, bár drága utat, a helikoptert.
A repülővel való kijutás szinte teljesen reménytelen, ma csak 1 Agni-gép ment el, és az emberek egyre többben vannak, egyre ingerültebbek. Chabee mondta, hogy az Agni irodájában a veszekedésben valaki egy ablakot is betört.
Feszülnek az indulatok, paprikásodik a hangulat.
Hát kösz, ebből nem kérek! Ráadásul még azok se tudnak ma elrepülni, akiknek OK-s jegyük volt mára, hiszen megint nem jönnek a gépek. Talán 3 Tara ment el, 1 Agni és 1 Sita. Teljes kilátástalanság.
 
 
 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://leif.blog.hu/api/trackback/id/tr632458889

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

david31 2010.11.19. 13:15:21

Már az ablakok törnek ? Ez elég szarul hangzik!

Innen nagyokosan mondom, el kellett volna indulni gyalog.
Ez egyébként vezetővel történt volna? Nyilván.
Mondjuk sose túráztam 3000 méter magasban, de amíg a két lábam alattam van, addig biztos eljutok valahová.
A ruhádat sem értem, amilyen idő van itt, szutyok köd, szemerkélő eső, ha felmennék a szemközti hegyre, kevésbé vizes nem lennék, mint a Himalájában.
De mondom, ez csak innen okoskodás, nem ám megsértődni. :-) Drukkolok neked.

sindbad9 2010.11.19. 20:23:28

Izgalommal, és irigykedve olvaslak! Kavarognak bennem az emlékeim a légszomjas, "hegyibeteg" éjszakák. Repülőterek, őserdők, ösvények, szíriai börtön...stb....
Irigyellek, és büszke is vagyok!

AZ Andokban 6600 méterig jutottam, kegyetlen volt. Rájöttél a megoldásra: lassan mozogni!

Türlemetlenül várom a folytatást. Köszönöm az sms-t.

LeifEriksson 2010.11.20. 17:10:53

@david31:
Szó sincs semmiféle sértődésről, sőt én is a gyalogútban gondolkodtam eleinte. Nem is csak önmagában a magasság a gáz, hanem hogy nagyon meredek fel-le részek vannak, és attól kicsit betojtam, hogy eleve 1500 méteren vagy, és nesze, itt egy meredek hegy, további 1500 méter, mássz át rajta.
A vizes ruha meg a rongyosra izzadt ruhát jelenti, és önmagában ez se gond, kivéve ha nincs hol megszárítani (fűtés nincs ám sehol). Az izzadságszagú ruha nem zavarna, de hidegben-szélben csatakos ruhában napokat mászkálni, az nem túl vidám és okos dolog.
A döntő dolog viszont az volt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy visszaértem volna időben Kathmanduba.
Nem is lustaságról volt szó, de a luklai napok alatt legalább jórészt elmúlt a magasságtól, hidegtől, és a sok lihegéstől beszerzett köhögés, nem akartam újra meginvitálni... :)
süti beállítások módosítása