2010. november 20., szombat

Hát, eddig ez volt a legkevésbé unalmas, vagy talán úgy is mondhatnám, hogy a legszokatlanabb, és leginkább „crazy” nap!

A lényeg, hogy a nepáli légierő egyik, szovjet gyártmányú csapatszállító helikopterén, félig a saját táskámon kuporogva, félig egy zsák narancsnak támaszkodva, de eljutottam Kathmanduba!

No de kezdjük az elején.

Reggel Chabee zörgetett be hozzám, hogy lehet, hogy van valami a szálló által intézendő helikopterrel, és a recepciós beszélne velem.

OK, felmentem, mondja a fickó, hogy mégsem 800-ért, mint tegnap, hanem 600-ért is lenne helikopter. Mondom neki, hogy én nem bánom, de csak akkor, ha biztos, és előtte még egyeztetnem kell a tegnapi társasággal, akikhez szintén 600-ért betársulhattam volna. Jó, mondja, aakkor később beszéljünk róla. Lemegyek az utcára, rögtön össze is futok az egyik arccal, azt hiszem, Luke-nak hívják, aki a bagázs szervezője. Na, mivel kezd, amikor meglát? Hogy ők sem tudtak elmenni, és nem is biztos, hogy tudnak, mert akinél rendelték a helikoptert, közölte, hogy vissza az ajánlat, és mégsem áll a 600 dollár, hanem most már 800! Úgy látszik, a 600 és a 800 a két bűvös szám, ezek váltakoznak.

Na, mondom, akkor ez alma, még jó, hogy a saját szálláshelyem, a Khumbu most 600-ért kínálgatja. Ezen a ponton már úgy voltam, hogy leszarom az egészet, ha 600-ért tényleg elvisznek, akkor vigyenek.

Mondja a recepciós, hogy 1-2 óra talán, amíg jön a gép.

Persze az 1-2 órát, mint utólag kiderült, nem kell szó szerint érteni, és végül nem is az a gép jött, meg nem úgy…

Oké, odaadtam neki a 600-at, most már gyerünk innen, de minél előbb!

Pár óra ténfergés után (11:10 felé, azok után, hogy reggel 8-kor beszéltünk róla), végül szóltak, hogy indulás! Rajtam kívül még egy stuttgarti fickó ment a Khumbu Lodge-ból ugyanezzel a géppel, Wolfgangnak hívják, dumáltunk egy kicsit. Szerencsére az idő kezdett derülni, így a reptér mellől is csodás kilátás nyílt a környező hegyekre.

Szóval kisiettünk a reptérre (nem nagy szám, mivel 100 méterre sincs), ahol a szálláshely egyik alkalmazottja már ott volt a kavargó tömeg közepén, és mondta, hogy várjunk.

Oké, várunk.

5 perc múlva jön, és közli, hogy nem úgy, és nem azzal a helikopterrel megyünk, amivel tervezték (miért nem lepődöm meg?), viszont jó híre is van, mert a megoldás az, hogy a nepáli légierő is indít helikoptereket, de nem olyan 4-5 személyeseket ám, hanem rendes katonai csapatszállító óriásokat! A jó hír egyébként az volt, hogy ez a megoldás „csak” 350 dollárba került, így helyben vissza is adott nekünk fejenként 250-et.

Kissé kaotikus és felszínes „biztonsági ellenőrzés” , meg adatok felvétele után kimentünk a „terminál”-ból a betonra, és megkerültük újra a repteret, mert az északi oldalon van egy külön helikopterleszálló rész. Persze a „repülős” részre is szoktak helikopterek leszállni, de a miénk mind a 4 gépállást elfoglalta volna.

Nem mással mentünk ugyanis, mint egy igazi, echte szovjet gyártmányú csapatszállító helikopterrel, a Mi-17-essel.

Nem tudom, mi a névleges kapacitása, mármint szállítható személyek számában, de most biztos túllépték. A géptörzs hosszában kétoldalt húzódó vászonborítású padokra bezsúfolódtunk, középre a csomaghegyek, de még azok tetejére is jutott 8-10 ember.

Egyedül az nyugtatott meg, hogy tudtam, az ilyen szovjet masinák, ha nem is kényelmesek, de irdatlanul robusztusak, és később az egyik  pilóta mondta is, hogy a Mi-17-es 4 tonna súlyt is tud szállítani!

Egyszóval, bent voltunk, emberek és csomagok egymás hegyén-hátán, aztán nagy zörömböléssel, rázkódással nekiindultunk.

(PS. a következő kép láttán aggódóknak üzenem, hogy én is tudom, hogy szörnyen nézek ki szakállasan, de ez csak egy tíznapos átmeneti szakáll volt, mert fent nem nagyon tudtam és akartam borotválkozni. Azóta eltűnt a szőrtömeg... :))

Ez volt életem első helikopteres utazása, bár igaz, hogy nem is tűnt olyan nagyon helikopternek, szerintem a Dornier, amivel Kathmanduból Luklába repültünk, még kisebb is volt ennél a masinánál.

Ezzel együtt, nagyon érdekes volt, bár a nagy zsúfoltság miatt még az ablakokon is alig lehetett kilátni.

Repülünk, repülünk, aztán félóra után egyszercsak leszállunk valahol, ami egészen biztosan nem Kathmandu. Egy libalegelő jellegű füves kis reptér volt, még fent a hegyek között, és ennek sem volt egészen vízszintes a futópályája.

Nem nagyon értettem, mit keresünk itt (Lamidanda-nak hívták a helyet), ehhez képest Lukla világváros volt. Ki kellett szállnunk a helikopterből, és a nepáli tisztek közölték, hogy ez az átmeneti állomás, mert első körben ide hoznak le Luklából mindenkit, és innen tovább Kathmanduba.

Oké, nem gond, végülis alig 4 órát vártunk a továbbútra ott a gépek mellett a füvön, de ez már nem aggasztott, mert végre úton voltunk!

A továbbutat részint kisgépekkel oldották meg (egyik a hadsereg saját kis kétmotoros turbólégcsavarosa volt, másik egy Nepal Airlines-gép, ezek is olyan 15-20 fős kapacitásúak), részint a két nagy csapatszállító helikopterrel.

A „reptéren” való több órai ténfergés alatt több kisebb csoport is jött-ment, először azokat vitték tovább Kathmanduba, akiknek még ma ment a nemzetközi járatuk.

Én végül ugyanazzal a Mi-17-essel indulhattam tovább, amivel Luklából eljöttem, csak közben a gép tett még pár kört, mire mi is beszállhattunk.

Amíg az első menetben leghátra kerültem a padra, most az utolsó beszállók között voltam, már teli volt az utastér, így csak a pilótafülke felé nyíló ajtónyílásban lett helyem.

Indulásig el is ácsorogtam ott (bár a hely nem volt nagy), és beszélgettünk az egyik pilótával, de induláskor szólt az „utaskísérő”, vagyis a nepáli légierő egyik gyakorlóruhás tisztje, hogy le kell ülni. Más nemigen volt, mint a saját táskám, arra „telepedtem” le, de így is nagyon jó helyem volt, mert közvetlenül a pilóták mögött ültem.

Az utastér közepére hányt csomagok tetején ülő embereknek aligha volt ilyen kényelmes helyük. Na jó, kényelmes az enyém se volt, mert félig a saját táskámon kuporogtam, a hátamat egy zsák narancsnak támasztva (a katonák vittek magukkal 5-6 zsák narancsot Lamidandából), de legalább láttam valamit.

A második menet 50 perces volt, így a lamidandai várakozással együtt 17:10-kor szálltunk le Kathmanduban, a nagy reptéren. Az biztos, hogy nagy kaland volt, és ha fordulatosan is, de végül sikerült nagynehezen elvergődni a fővárosba.

Nem gondoltam volna, hogy mondok még ilyet, de kissé megváltás volt Kathmanduba érni. No nem a város lett rendezettebb, vagy tisztább, de az egyheti tétlenkedés után végre megint mozdult valami. Sőt, amikor betaxiztam a városba a már jól ismert Kathmandu Peace Guesthouse-be, igazi forró zuhany és tiszta ágy fogadott! Gyorsan megvacsoráztam (itt a guesthouse ebédlőjében, és nagyon jót dumáltunk egy angol meg egy skót fickóval - ők ketten ültek egy asztalnál, és invitáltak oda), most még írom a blogbejegyzést, aztán jöhet a jól megérdemelt pihenő.

Hogy a következő napokkal mi legyen, azt majd holnap döntöm, el. Nov.25-én megy a gép Bhutánba, eredetileg azt terveztem, hogy mivel korábban érek vissza, beiktatok 4-5 nap Bangladest, de erre most már nemigen lesz idő. Csak nagyon kutyafuttában menne, másfél-két napom lenne ott, de azt hiszem, a Himaláját, a nagy túrát, és Luklát nem árt egy kicsit kipihenni. Banglades majd jöhet India után is, ha még lesz hozzá kedvem. No de, ezt még holnap meghányom-vetem magamban.

Egyelőre örülök, hogy végre Kathmanduban vagyok….